MEGNYITÓBESZÉD
Írta és elmondta Petrányi Zsolt 2004. december 2-án, Gyarmati Zsolt: Subfactor című kiállításának megnyitóján - a Műcsarnok Menü Pont projekt termében.

Nyílt harcot nyitunk! A szembenálló felek a kortárs művészet intézményrendszere és a szubkultúra vizualitása. A street art helyet követel magának, nem mintha eddig nem létezett volna a maga hitelességében a város falfelületein, graffityk és matricák, vagy egyéb más beavatkozások formájában.

Csak annyi változott, hogy mostantól nem tehetünk úgy, mintha ezek a vizuális jelek a kultúra perifériáján csőcselék által, csupán rongálási szándákkal hátrahagyott nyomok volnának. Régóta nincs ez már így, ez a jelenség mélyebb magyarázatot követel magának.

Az utcán hagyott képi jelek egy generáció, egy életfelfogás indentifikációs szimbólumai. Képük, kivitelük, témáik azért érdemelnek figyelmet, mert a jelen idő érzékeny reagenseit kell hogy észrevegyük a fiatalok tilosban járó csoportjainak aktivitásában.

Persze mindaz, amit erről most e megnyitó kapcsán mondok, egyáltalán nem időszerű, de mit tehetünk, ha az erről alkotott hazai tapasztalat máig váratott magára, amikor több képzőművész egymástól független csoportokban érzett rá a public art termékeny világára.

A művészet konfrontáció. Olyan kommunikációs közeg, amely alkalmat ad a vitákra és elemzésekre, teljesen eltérő korú és hovatartozású befogadók között. A street art ebből a szempontból nem válogat, mindenkihez szól, agresszív, szembeötlő és provokatív. Művészeti megnyilatkozásként véleményem szerint e tényekből kell kiindulnunk, és nem a városvédelem szempontjaival egyet vagy nem egyet értenünk.

A harc ebben az esetben azt jelenti, hogy egy elitista művészetfelfogásban megjelenik egy populista gondolkodásmód, ami nem koncepciókból, hanem a kifejezés kényszeréből táplálkozik. Jelenlétével a művészet világát azért irritálja, mert felhasznált motívumaiban a szerialitás szignóként oldja föl a megfejtés-kényszeres nézőt, és arra sarkalja, hogy a jelrendszer alapértelmével szembesüljön: a halálfej az halál, a szem az látás, a betű az szavakat, a szó pedig azt jelenti, ami az értelem és semmi mást.

Gyarmati Zsolt kiállítása az utcaművészet rétegeinek és szimbolikájának lenyomata és újraértelmezése. A képfelületekre épített rétegzett megjelentetés lehetne jelenidejű archeológia, leletmentés, átörökítés és jelteremtés egyaránt.

A művész találmánya ebben az összefüggésben a panelekben való gondolkodás. Kialakított egységnyi felületei lehetőséget teremtenek arra, hogy azokat tovább kombinálja, újra meg újra összerakja, számtalan variációt és felületet létrehozva ezzel.

Gyarmati Zsolt sok éve gyűjti a vizuális szubkultúra által gyártott motívumokat. Matricákat készít, másol, katalogizál, graffitysek tevékenységét rögzíti, de maga is extrém sportok művelőjeként egy életforma gyakorlójaként, és nem szemlélőjeként értelemezi ezeket a jeleket és motívumokat.

Munkájának eredménye egy olyan motívumcsoport, ami viszont már csak őt, és csak őt jellemzi. Jelrendszereinek átirataihoz a gesztusfestészetet, a mangakultúrát, a graffityt, és a grafikai dizájnt kölcsönzi, hogy azokat egymással ellentmondó rétegekben vegyítse és rakja, applikálja egymásra, egymásba.

A rendszer, ami itt most látható, egy alkalmi installáció. Sűrítményként jelenik meg mindaz, amiről az utca vizuális jelképrendszere szól. A bemutatott alkotások azonban nem egy helyszínt idéznek, hanem egy ideát, aminek kellékei most mind egyfajta sűrített textúraként itt megtalálhatóak. A kordon elkerít és terel, a felületek pedig egy koherens egésszé állnak össze. Amit most látunk, azt azért is nevezhetjük ideának, mert táblaképek sorában mutatja mindazt, ami eredetileg nem az. A street art transzformációja éppen a konfrontáció és a dialógus lehetőségeiről szól, arról, hogy meghatározott felületen, és egy véges alkotói folyamatban elgondolva tálalja föl számunkra a punk és a techno egymásnak a falakon nem ellentmondó képi vetületeit.

Gyarmati Zsolt kiállítása tehát a kiemelhetőségről, és az egymáshoz kapcsolhatóságról szól. Paneljei bakokon támaszkodnak a falhoz, randomizálva, véletlenszerűséget sugallva, miközben a kiállítást megtekintő az elemek ismételt megjelenésében egyfajta összekapcsolhatóságot ismerhet föl. A mű az utcán születik, de átírva képpé transzformálódik, hogy egy kiállítótermi környezetben a szubkultúra vízióját definiálja. Így válik a külső kép belsővé, a belső kép külsővé – minden értelemben.