JEGYZETEK_01 _02 _03 _04

Általában mindenki másra, és legfőképpen máshová vágyik – a képeim aktuális felszínén sokszor magam számára is érthetetlen felületeket regisztrálok és leltározok köszönhetően annak, hogy az alkotás önkívületi folyamatában szinte belezuhanok a kép struktúrájába, önmagam számára sem racionális mozgásokat produkálva a síkon. Gyakran verbális közlésekkel rombolom a prompt vizuális átadhatóságot, mintegy magyarázatot adva az addig létrejövő szakaszolt folyamatokra; de a kifejezések randomizált hívószavakként működnek, pontosan körülírható funkció nélkül. A képelemek különböző „valóságdarabokból” rakódnak össze, melyek képregényszerűen összeillesztve látszólag minden rendezőelvet nélkülöznek, így természetes közegükből kiszakadva (értsd: már meglévő, létező táblaképeket szétszedve és új struktúrába transzformálva őket) a művészi emlékezés folyamatában jelenné alakítják a múltat. Ez nem megszokott, tradicionális kényszer számomra, sokkal inkább többszörös opció, mely lehetőséget biztosít a képi cselekmény akár sokszoros „felülírására”.

Közös pontként az intézményesült kultúra és a szubkultúra is magának a képalkotásnak, a művészi látásnak és láttatásnak egyik legfontosabb alapelveként a perspektivikus látásmódot propagálja, aminek – a ma rendelkezésre álló médiaeszközök igénybevételével – nagyon fontos szerepe van az általam készített táblaképek felépülésében is: számítógépen megtervezett, megszerkesztett, majd kiprintelt sticker-eket, legyártatott nyomatokat applikálok a képeim legfelső rétegeire, ezek az alapelemek egymásra rakódnak, majd mintegy „visszahangosítják” a már megmunkált felületeket. Ez járható út, mely egyfajta telemetriaként funkcionál; aktív résztvevőként saját döntéseimet, mozgásaimat, különböző változásokra adott reflexióimat építem be műveimbe; illetve lehetőséget teremtek arra, hogy az utolsó utáni pillanatig fenntartsam a „befejezetlenség” általam megélt állapotát.

A közönséget mindig megrázza az a tény, hogy az általa ideálisnak képzelt világba betüremkedik egy számára idegen, meg nem értett – maradjunk az eddig használt terminológiánál – vizuális szubkultúra, és ezt természetesen minél gyorsabban és hatékonyabban ártalmatlanítani is igyekszik a maga eszközeivel. Én ennek a negligált környezetnek próbálom az életterét minél szélesebbre tágítani, érthetőbbé transzformálni, motívumainak értő közönségét megteremteni. Mindennapi szituációkat próbálok ábrázolni, amelyekben talán a legerősebb érzés maga a kétségbeesés, melyet konzerválni igyekszem a befogadóban, de nem egyenes támpontokon, adott direktívákon keresztül, hanem késleltetve a percepciót, egyfajta befogadói kényszert teremtve.

Nem hiszek abban a látomásban, hogy az aktuális társadalmi problémákat a művészetben a közérthető realizmus teheti láthatóvá, hiszen a teljes és tökéletes észlelés nem ösztönzi a befogadói oldalt semmiféle aktivitásra. Igyekszem átugorható vizuális akadályokat gördíteni a nézők elé, kényszerű aktivitásba taszítva ezzel őket. Ez teljesen tudatos metodika, képtelen lennék más módon létezni önmagammal. Táblaképeim a japán manga-kultúra képi világát idézhetik, de ebből a vizuális nyelvrendszerből csak egy apró kis elemet emelek át műveim didaktikus jelképei közé: minden arc legkifejezőbb részletét, a szemet, melyen keresztül leginkább transzparens az érzelmek skálája. A szemek külön struktúraként funkcionálnak a felületen, hiszen a biológiailag normális, megszokott arányok mérhetetlenül eltorzulnak, óriási méretet öltenek, de ez az aránytalanság, a valóság léptékének túlzott felnagyítása célorientált és funkcionális, mivel ezáltal a síkon minden a gyermekek nézőpontjához igazodik, mely egocentrikus és szintetizáló természetű.