Szeretettel köszöntök mindenkit. Klaniczay Júlia vagyok, az Artpool Művészetkutató Központ ügyvezetője, és erre a sajtótájékoztatóra azért került ma sor – és ugyanígy a fesztiválra –, mert az Artpool Művészetkutató Központ súlyos pénzügyi gondokkal küzd, és ha nem sikerül ezen a helyzeten változtatni, akkor akár az is előfordulhat, hogy kénytelenek leszünk megszüntetni a tevékenységünket. És mivel ezt nagyon szeretnénk elkerülni, úgy gondoltuk, hogy a nyilvánossághoz fordulunk, hiszen nem érezzük azt, hogy mi magunk eldönthetjük egy ilyen gyűjteménynek és egy ilyen nemzeti kulturális örökségnek a sorsát, amivel az Artpool gazdálkodik, és mindenképpen a szavunkat kell hallatnunk, és a közös megoldás irányába valami lépést tenni. Tehát ezért a nyilvánosságnak a megkeresése.
Bemutatnám, akik itt ülnek körülöttem. Maurer Dóra, a Felügyelő Bizottság elnöke, Török András, a Felügyelő Bizottságunk tagja, Szőke Annamária, az Artpool Alapítvány kuratóriumának elnöke és Szkárosi Endre, az Artpool Alapítvány kuratóriumának a tagja. Ha vannak kérdések, ők is tudnak válaszolni, és remélem, ők is hozzá fognak szólni a témához.
Van egy pár sajtóanyag, amit készítettem, és szerintem akit érdekelt, az már kapott is belőle, de lehet is venni. Egy kis kerek asztalon, a zöld az a mai fesztiválnak a programja, egy fehér gyászkeretes felhívás az röviden ismerteti a tényállást, és két bővebb anyag van az Artpool Művészetkutató Központról, a működéséről, és a gyűjteményeiről, amiket kezel. És akit érdekel, akkor az Artpool pénzügyeiről is van egy bővebb tájékoztató, azt utána személyesen oda tudjuk adni.
Igen, esetleg aki újságíró, az tegye már föl a kezét, hogy tudjam, hogy kihez beszélek. Jó, hát köszönöm szépen, hogy eljöttek, és akkor röviden megpróbálom bemutatni, hogy mivel is foglalkozik az Artpool.
Az Artpool az 1970-es években jött létre azért, hogy az akkori nem hivatalos kultúrának a dokumentumait megőrizze, és a hozzáférését hosszú távon is biztosítsa. 1979-től rendszeresen és szinte feladatként gyűjtöttük be azokat a dokumentumokat, amiket az akkori underground-avantgárd kultúra eseményei termeltek, és örökítettük meg fotón, hanganyagon azokat az eseményeket, amik akkor történtek. Mondjuk ez főleg a magyar vonatkozású része az archívumnak, ezenkívül pedig egy nagy nemzetközi kapcsolatrendszerre építve és hálózatba bekapcsolódva tulajdonképpen az 1970-es, 1980-as évek alternatív nemzetközi kultúrája is jelentős mértékben képviselve van, és itt olyan műfajok fordulnak elő, mint a vizuális költészet, hangköltészet, koncept-művészet, fluxus, a performansz, a mail-art, tehát ez a nemzetközi kitekintés. Most inkább rátérnék arra, hogy ugye nem kétséges, hogy ez a húsz évnyi nem hivatalos kulturális történelemnek az anyaga a rendszerváltás után egy olyan területet képezett, amiről mindenki azt gondolta, hogy ezt most a nyilvánosság elé kell tárni, hozzáférhetővé kell tenni. Erre vállalkozott az Artpool, amelyik a magánszférából kilépve 1992-ben a Fővárosi Önkormányzatot megkeresve, egy projektet beadva megpróbálta létrehozni az Artpool Művészetkutató Központot, és, mint tudjuk, ez sikerült is.
Tehát 1992-ben a főváros támogatásával nyílt meg a Liszt Ferenc tér 10-ben az Artpool Művészetkutató Központ. A kezdeti működési költségeket akkor a főváros állta, és ez elég is volt ahhoz, hogy elinduljon ez a projekt. Ez már lassan 14 éve, és a gond az az, hogy időközben ez a kezdeti, teljes mellszélességű támogatás a főváros részéről fokozatosan inflálódott, és gyakorlatilag abba a helyzetbe kerültünk már pár év múltán, hogy ez a fővárosi pénz nem elég egy olyannyilvános kutatóhely – archívum, könyvtár – fenntartására, amelyik multimédia-felszereléssel működik, kutatószolgálatot tart. Ezekre az alapfunkciókra nem elegendő ez a pénz. És ahogy ez Magyarországon egyébként is szokás, akkor pályázni kezdtünk, és tulajdonképpen szerencsések voltunk, mert sikerült mindig annyi egyéb pályázati pénzt bevonni, hogy a csökkenő fővárosi működési költségtámogatást kipótoljuk. Sőt, 2000-től a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma is beszállt ebbe a projektbe, nagyon határozottan, évről évre több támogatást adott, de ez még mindig nem érte el vagy nem tudta utolérni azt a kezdeti elinflálódott pénzt.
Az igazi gond az idei évben történt, amikor kiderült, hogy ha nem tudunk kellő pályázati forrást találni, akkor egész egyszerűen nem elegendő a pénz a működésre. Idén augusztusban elfogyott az a támogatás, ami a fővárostól és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától idénre rendelkezésre állt. Ehhez hozzátartozik az, hogy a NKÖM az ötmillió forinttal kevesebbet tudott idén adni, mint tavaly. És a másik probléma pedig az volt, hogy a főváros ugyan ugyanannyit adott, mint tavaly, meg tavalyelőtt, meg azelőtt, de az az irodahelyiség és könyvtárhelyiség, amiben működünk a Liszt Ferenc tér 10-ben, annak a költségeit idén velünk megfizettette, míg a korábbi években ezt ők állták, ez is egy plusz egymillió forintos hiányként jelentkezett nálunk. És – mint ahogy mindnyájan tudjuk – augusztusban viszont az összes pályázati lehetőséget befagyasztották. Tehát ekkor derült ki, hogy semmilyen mód nincs arra, hogy valahogy más forrásból ezt a hiányzó pénzt pótoljuk. És akkor osztottunk-szoroztunk, és láttuk, hogy ha nem történik semmi, magánerőinkből kipótolva decemberig tudunk működni. És utána, miután a következő évekre sincs semmilyen garancia, mert ez a nonprofit létnek a jellegzetessége Magyarországon, hogy ugyan rendelkezünk közhasznú szerződéssel a fővárossal is, meg rendelkezünk közhasznú szerződéssel a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumával, az pénzt nem garantál. Az csak jóindulatot garantál. Tehát ha decemberre a magánpénzeink is elfogynak, akkor decembertől márciusig-áprilisig végképp nem tudunk miből működni, és nem is tudjuk, hogy egyáltalán utólagosan valami történik-e. Tehát végül is kiderült, hogy egy ilyen krízishelyzetben, amikor nincsenek pótlólagos források, a működés nincs biztosítva. És úgy gondoltuk, hogy ez egy komoly gond, mert egy ilyen érték, amit az Artpool képvisel, ez nem lehet kiszolgáltatva annak, hogy sikerül-e valahol még plusz pályázni egyéb projektekre vagy sem. Tehát az alapműködést valahonnan biztonsággal meg kell tudni kapni, tudni kell működtetni az archívumot és a könyvtárat. Nem titok, az alapműködési szinthez 30–35 millió forint kell egy évben. Ennyivel rendelkezni kell ahhoz, hogy biztonsággal nekivághassunk a következő évnek. Úgy tűnik, hogy a nonprofit finanszírozási szisztéma hosszú távon nem fog Magyarországon megváltozni, tehát nem lesz lehetséges többéves szerződéseket kötni, mondjuk az NKA-val. Így az egyébként Amerikában, meg Hollandiában járható út – mert ott így működnek ezek az intézmények – ez nálunk pillanatnyilag elképzelhetetlen. Megpróbálva elemezni ezt a helyzetet, gondolom én, hogy az egyetlen járható út az lehet, hogy az alapfunkciójára az Artpoolnak, tehát ami az archívumnak a működtetése és a kutatás lehetővé tétele, erre megfelelő állami-önkormányzati partnereket kell találnunk. Azokat az intézményeket, amelyek úgy gondolják, hogy ennek a területnek a kultúrája az ő gyűjtőkörükbe, működési körükbe is tartozik.
Tehát ez a fesztivál azon túl, hogy szeretnénk valamilyen módon azt a 6–7 millió forintos hiányt, ami mondjuk lehet, hogy csak ötmillió, mert talán a minisztérium valamit tud adni még idén is, de azt az ötmillió forintos hiányt valamilyen módon a civil szférából szeretnénk megszerezni, begyűjteni, elérni azokat, akik úgy gondolják, hogy arra, hogy egy ilyen intézmény túléljen, arra tudnak áldozni, és szeretnénk elérni azt, hogy végre meginduljanak a konstruktív tárgyalások a NKÖM-mel és intézményeivel arról, hogy hosszú távon hogy oldódhat meg ennek a területnek a kutatása és a megőrzése.
Én első körben ennyit mondanék, és akkor most megkérdezem, hogy András esetleg szeretnél-e valamit hozzátenni még... Vagy Dóra...
Maurer Dóra: Talán azt tenném hozzá, hogy állandóan alapkutatásról, illetve az alapfunkcióról volt eddig szó, holott az Artpoolnak fantasztikus tevékenységi köre van azon kívül is. Az Artpoolnak van egy galériája, amelyben mint fiatal művészek oktatója, gyakran nagy segítséggel tudtam kiállítani fiatalokat, sőt, Galántai György kedvenc hobbija az, hogy a webre helyezi ezeket a különböző műveket, és egyes személyiségeket kidomborít, és így egy külföldi és magyarországi továbbélési lehetőséget nyújt fiataloknak. Na de hát ez csak zárójelben, ez szinte mellékes. Viszont állandóan újratermelődik tulajdonképpen ez a fajta marginális művészetnek vagy alternatív művészetnek nevezhető terület, és ezt az Artpool nagyban segíti.
Török András: Én csodálatos intézménynek tartom az Artpoolt, amely az időnként fellépő kisebb krízishelyzeteket mindig nagyszerűen tudta kezelni az önkizsákmányolás fokozásával. És úgy érzem, hogy most tényleg egy határpontra érkezett, ahol nem lehet az önkizsákmányolást tovább fokozni és csavarni, hanem valahogy ezt meg kell oldani.
Én egy kicsi nonprofit intézményt vezetek, amely a Soros Alapítvány tulajdona, amely azzal foglalkozik, hogy a magántámogatók és az üzleti szféra több pénzt fordítson a kortárs művészetekre, és természetesen ez a céltábla közepén a 10-es, de eredménytelenek voltak a kísérleteink, akármilyen csodálatos intézmény az Artpool, tipikusan nem olyan, amivel meg lehet indítani az üzleti élet nyálelválasztását, mert ez egy nagyon kifinomult és nagyon magas szintű és viszonylag kevesek számára érthető kutatómunka és művészeti ág, és ezt az államnak és az önkormányzatnak kell az egész világon támogatni, és szokták is, és a magyar főváros is támogatja és a minisztérium is, csak nem kellő mértékben, ez a probléma.
Tehát én pillanatnyilag teljesen tanácstalan vagyok. Hogyha hússzor akkora lenne a kortárs művészet iránt érdeklődő közvélemény Magyarországon, akkor lehetne egy téglajegyakciót vagy bármit indítani – ezt is kilátástalannak érzem őszintén szólva.
Szkárosi Endre: Nem tudom, sok mindent tudnék mondani. Az egyik – nem akarom ismételni, amit Juli elmondott –, de annyit még, elnézést, szóval mint a nemzetközi művészeti életben eléggé jártas ember és közben tanár ember, mindenképpen el kell mondanom, hogy nem tudom, hogy ki tudja, kevesen tudják talán belülről, hogy az Artpoolnak milyen nagy a minőségi értéke, a benne felhalmozott tárgyi kincsekkel, gyűjteményekkel, dokumentációval, és nemcsak az 1970–80-as éveknek az anyaga, hanem közben folyamatosan – ahogy Dóra mondta – az újratermelődő no-mainstream és no-kult művészetnek a dokumentálását végzi, annak ad teret. Közben teljesen korszerű módon mindezt mindjárt fölhelyezi általában nagy ütemben, nagy iramban a webre, és ha valaki megnézi az Artpool web site-ját, látja, hogy benne van a világban. Az Artpoolnak mint művészetkutató központnak és archívumnak a nemzetközi presztízse igen nagy. Merném mondani, hogy a világ tíz legjobb archívuma között van. Na most egy archívum a magyar közgondolkodásban az valami olyan dolog, ahol régi dolgokat...
Senkit nem akarok megbántani, mondok egy példát. Van egy Lukács-archívum, amely nagyon remek dolog, hogy van. Úgy tudom, hogy ez az Akadémia alá tartozik, és Lukács Györgynek a hagyatékát tartja, gondozza, teszi kutathatóvá. Nem tudom, hány ember dolgozik ott, egy nagyon jó barátom dolgozik ott, tehát minden tiszteletem Lukács Györgyé, de az Artpool Archívum, mondjuk úgy 360 fokosan és horizontálisan és vertikálisan úgy harmincezerszer annyi irányban és harmincezerszer annyi mennyiségben, kiterjedésben és dimenzióban mozog, forog, és tesz hozzáférhetővé dolgokat. Na most mi ez a hozzáférhetővé tétel?
Ugye az 1970–80-as évek kultúrájával jelenleg senki nem foglalkozik például tudományos szinten. Már úgy értem, bocsássanak meg, hogy intézményes szinten. Tehát sem az Akadémia kutatóintézetei, sem az egyetemek művészettörténeti tanszékei valahol totyorognak a második világháború előtti évtizedekben, tehát gyakorlatilag ez egy...
Ha vissza fogunk nézni 50–100 év múlva, nem mi, de gyerekeink, unokáink a mai magyar kultúrába, a mai magyar kultúrából egy csomó dolog el fog tűnni. El fog tűnni az előadó-művészet. Ugye a mai magyar kultúrának egy nagy részét teszi az ki, hogy a nemzeti filharmonikusok vagy a Budapest Fesztiválzenekar mikor hol játszott, mit játszott, melyik színházban ki rendezte a nem tudom, micsodát. Ez irodalomszociológiai vagy művészetszociológiai ténnyé fog válni, azonban el fog tűnni a művészettörténetből. A művészettörténetben a kreatív művészet fog megmaradni. Tehát azok a kreatív alkotások, folyamatok, amelyeket éppen az Artpool dokumentál, jelenleg alig észrevehetően, viszont a jövőt hordozza magában. Na most még egy dolgot hozzá kell tennem. Van az Artpool által pásztázott, gyűjtött és feldolgozott és feldolgozandó anyagok között/fölött egy olyan szellem is, amit nevezzünk egy know how-nak, és itt Galántai György és Klaniczay Júlia egy olyan elképesztő szervezési, intézménymentési és nem is tudom, hogy fejezted ki, András, önkizsigerelési technikát alakított ki, amelyet egész egyszerűen tanítani kéne. Tehát az Artpool eltűnésével vagy megszakadásával vagy szünetelésével egész egyszerűen az a tudás, az a know how, hogy hogy lehet működtetni ezeket a dolgokat, hogy lehet ezeket a dokumentumokat, művészeteket, műfajokat, embereket, személyeket, csoportokat, kultúrákat kezelni, egész egyszerűen a senki földjére fog kerülni0.
A harmadik, amit hozzátennék – és Dóra szintén sort kerített rá, ugye hogy például a végzős diákok kiállításokat tartanak és így tovább –, én is a diákjaimat gyakran az Artpoolba küldöm olyan témákban, ahol a XX. század második felének akár magyar, akár külföldi művészetéről van szó. A másik pedig az, hogy évek óta tartok ott egy rendszeres interdiszciplináris egyetemközi, mondjuk így, hogy intermediális művelődéstörténeti órát, tehát a művészet, a kreativitás és annak a kreatív oktatási formáinak is teret ad az Artpool, egyrészt ilyen módon, másrészt olyan formákban, hogy például kezdő művészettörténészek ott kutatnak, kezdő kutatók ott kutatnak. Ott tanulják meg a kutatásnak a szisztémáját. Egyszerűen betanítják őket a Juliék, és egy idő után teljesen természetes folyamat eredményeként ezek a betanított, képzett fiatalok utána átmennek nagyobb pénzért máshova, ez természetes folyamat, ezért senkit nem lehet hibáztatni, de talán még akár egy kis remény is, hogy talán a szemléletükben egy picit tovább fogják vinni azt, amit itt tanultak.
Tehát olyan sokoldalú szellemi és gyakorlati tevékenység folyik itt a pénzügyektől a művészeti archiváláson, a művészet életre hívásán – gondolok itt az új kreatív programokra – és a művészetkezelés tanításával együtt, tehát egy olyan komplex és gazdag spektrum van veszélyben azáltal, hogy megszűnik a folyamatossága, hogy minden erőt be kell vetni. Most átmenetileg lehet hogy össze lehetne kalapozni és kéne kalapozni sürgősen valamit, de ha ez sikerülne is, kevés. Tehát azért kéne majd összedugni a fejünket, hogy hosszabb távra... András, neked ebben több tapasztalatod van, de muszáj megtalálni valami olyan célt... ki kéne alakítani a gazdasági életnek azt a célszféráját, arra rá kéne találni, akit be lehetne húzni, rá lehetne döbbenteni, érdekeltté lehetne tenni abban, hogy ne azt támogassák, most mondok durván egy... illetve hát egy népi mondást, hogy a kutya is oda szarik, ahol már van. Ugye a magyar szponzorálási gyakorlat nagy része ilyen. Tehát ez nem mehet így tovább. Szerintem ez változni fog, csak lassan. Tehát nem is tudom mivel befejezni ezt a csapongó gondolatmenetet, mint azzal, hogy a kuratórium, a felügyelő bizottság, az Artpool dolgozói, a művészek, akiket képvisel az Artpool és a művészek, akik az Artpoolt képviselik és tágabb körön a szellemi környezetünk egyenként és együtt, minden erőfeszítést tegyen meg, hogy saját zsebből, de hosszabb távon befektetőket, szponzorokat találjon, mert elkerülhetetlen, hogy ezt a kérdést megoldjuk. Köszönöm.
Klaniczay Júlia: Akkor esetleg hogyha kérdés van, arra szívesen válaszolnánk. Egy-két konkrétumot, ami felmerülhet.
Klaniczay Júlia: Lehet hogy a magánszféra bevonása az még egy darabig reménytelen, mert azért jól látjuk, hogy a magánszféra is azokat az értékeket preferálja, amiket a hivatalos szféra. Tehát amíg nincs meg az elmúlt... jó, ami tegnap történt, az még ne vonuljon be a múzeumba, de ami harminc éve történt, az már talán elvárható, hogy a múzeumban vagy a könyvtárakban is tudjunk efelől tájékozódni.
Tehát úgy gondolom, hogy valahol nyitni kell azok iránt a dolgok iránt, amiket már mindenki tud, aki ezzel az időszakkal foglalkozik vagy akit ez érdekel. Tehát ezt meg kell oldani, valószínűleg a létező intézményi struktúra pillanatnyilag erre nem alkalmas, de ezzel a kérdéssel egyértelműen szembesült már, ebben biztos vagyok. Akkor talán itt van az a pont, ahol erről érdemes egy párbeszédet kezdeni, és valamilyen megoldást találni. Én, ha javasolhatnék a minisztériumnak, azt mondanám, hogy a legegyszerűbb dolog biztosítani az Artpool létét, és elkezdeni gondolkodni azon, hogy egy ilyen intézmény hogyan tud majd idővel az állami múzeumi rendszerbe beilleszkedni. Hogy az ott akkumulálódó anyag mint gyűjtemény hogy tud bekapcsolódni. Nyilvánvalóan a legrosszabb döntés az lenne, ha most ezzel a kérdéssel nem foglalkoznánk, az Artpool mondjuk bezár, minden beládázódik, és mint ami ami a hagyatékok sorsa: harminc évig nem lehet hozzá férni. Tehát én bízom a bölcsességében azoknak, akik most szembesültek azzal, hogy ezt így tovább nem tudja a magánszféra átvállalni, meg a művészek, ... Igen, erre azért még kitérnék.
Tehát itt az az érték, ami az Artpoolban van, azt a művészek adták össze. Jó, hogy mi is dokumentáltunk, fotóztunk satöbbi, de a műtárgyak zöme, a dokumentáció zöme, ezt mind a művészek adták. Több ezer művész, több ezer nemzetközi művész, ebből majdnem ezer magyar. Azért adták, hogy ez a nyilvánosság számára hozzáférhető legyen.
Én személy szerint nem vállalhatom a felelősséget, hogy ezt elzárjam a nyilvánosság elől, és gondolom, hogy egyikünk sem. Szóval én várom azt az állami intézményt, amelyik úgy gondolja, hogy érdekelné őt valamilyen kooperáció az Artpoollal, várom azt a várost, amelyik úgy gondolja, hogy érdekelné egy kooperáció az Artpoollal, sőt, várom azt az országot is, mert azért ne legyünk tévhitben, az az érték, ami az Artpoolban van, annak – főleg a nemzetközi anyagnak – nagyon komoly értéke van. Ez eladható. Eladható, a világ nagy múzeumai begyűjtötték már a hozzánk hasonló archívumokat. Lehet hogy a magyar avantgárdnak a dokumentumait nem vennék meg, de a nemzetközi részt azt bizony megvennék. És akkor a magyar kultúra számára veszne el alapvetően mindaz, ami itt van. Úgy gondolom, ha eddig kibírtuk, hogyha már több mint huszonöt éve megvan ez az intézmény, akkor megérett az idő arra, hogy ezt bevállaljuk. Kérdés?
Szőnyei Tamás: Nagyon gyakorlati kérdésem lenne, hogyha véget ér itt ez a fesztivál holnap, hogy hétfőtől van-e konkrét cselekvési terv akár az intézmény vezetése, akár az alapítvány vagy a felügyelő bizottság, szóval mindannyian, akik ebben érdekeltek vagytok, részéről, hogy te ezekkel veszed föl a kapcsolatot, te azokkal, te amazokkal, és akkor hogy hogyan tovább erre a holnaputántól kezdődő időszakra.
Klaniczay Júlia: Igen, van konkrét intézkedési terv, tehát van elképzelésünk, hogy mit kezdjünk a kétnapos fesztivál után. Ez a fesztivál a figyelemfelkeltésnek az ideje, a megmutatása annak, hogy itt milyen kultúra van, és a kapcsolatfelvételeknek az ideje. A jövő héten folytatni fogjuk a személyes megkereséseket, leveleket fogunk írni az üzleti világ vezetőihez, a minisztérium képviselőihez, meg fogjuk keresni az egyes intézmények vezetőit, megyünk tovább. Tehát aszerint, hogy... egy második lépésben szeretnénk megkeresni a művészeket is, akik közül már többen jelezték, hogy műveket ajánlanának fel egy aukcióra. Tehát két iránya van a dolognak. Egyik az azonnali pénzhiánynak a csökkentése, a másik pedig a távlati terveknek, tehát egy távlati megoldásnak a keresése. Mind a két irányban lépni fogunk és lépünk is, már a jövő héttől.
Vörösváry Ákos: Miért gondolod, Juli, hogy egy külföldi múzeumi gyűjtemény a magyar anyagot esetleg nem venné meg, amikor az ő szemszögükből az is a nemzetközi anyag részese?
Klaniczay Júlia: Igazából nem, sőt, valóban visszavonom, amit mondtam. Tudom jól, hogy van olyan lengyel egyetem, amelyik nagy boldogan megvásárolná az Artpoolnak a magyar vonatkozású gyűjteményét, mert nagyon komoly közép-európai művészettörténet-kutatás folyik például a Varsói Egyetemen. Tettek célzást arra, hogy ha ne adj' Isten ez az anyag itt nem tudna megmaradni, akkor ott lenne helye.
Miklóssy Endre: Támadt egy gondolatom ezenközben, ahogy itt hallgatóztam. Most ezekben a percekben egy vad versenyfutás folyik tíz magyar város között, hogy melyik legyen Európa kulturális fővárosa 2010-ben vagy nem tudom, mikor. Nézetem szerint egy ilyen európai súlyú és jelentőségű intézmény, mint az Artpool gyűjtemény, megteheti azt, hogy meghirdeti saját magát a tíz város között, hogy gyerekek, gyertek... Tudom tanácsolni a szervezőknek.
Klaniczay Júlia: Igazából felmerült ez az ötlet, a Beke Laci javasolta a legutóbbi kuratóriumi ülésen, hogy írjunk ki versenytárgyalást, amibe beszállhatnak a városok és beszállhatnak a nagy intézmények is – minisztérium, Magyar Tudományos Akadémia –, és hajrá!
Miklóssy Endre: Most ebben a pillanatban, amennyit ismerek ezekből a pályázatokból, hát enyhén szólva kicsit tréfásak – a túlnyomó részük –, hogy mivel kívánnak kulturális fővárossá válni. Egy ilyen dolog, mint ez az archívum, ez valóban hogy úgy mondjam, a félvakok számára is nyilvánvalóvá teszi, hogy miféle dolgot jelent egy kulturális főváros, és ezzel aztán igazán nemcsak a jelenlegi formában, hanem esetleg a tízszeresére kibővítve is sikeresen lehet szerepelni a pár évvel ez után következő ilyen kiállításon. Tehát itt most nem is az a kérdés, hogy megfullad-e ez az alapítvány vagy nem fullad meg, a kérdés az, hogy sikerül-e a tízszeresére felbővíteni a hátralévő néhány évben.
Klaniczay Júlia: Nem esnék kétségbe, hogyha tízszer ennyi pénzünk lenne.
Szkárosi Endre: Na most lenne egy közbevetett, teljesen aprócska kérdés ez, nem hosszú távú, de tekintettel itt az oktatási tevékenységnek a szaporodására és az egyetemeknek a kiszolgálására – mert végül is kiszolgáljátok, kiszolgáljuk az egyetemeket, az enyémet is, meg a képzőművészetit is, meg esetleg mást is –, hogy itt kicsit az Oktatási Minisztériumot is kéne... Gondolom, próbáltátok már, de kéne valahogy őket is megpróbálni bevonni.
Klaniczay Júlia: Igen, az Oktatási Minisztériummal is felvettem a kapcsolatot, és úgy tűnik, hogy a most elfogadás alatt lévő felsőoktatási törvény az nyújt lehetőséget olyan kooperációra, amiben mondjuk egy egyetemi tanszék és az Artpool az valamilyen szerződést kötve plusz finanszírozásra is pályázhat. Tehát ezek ilyen... szóval hogy mondjam, több lehetőség lesz mostantól kezdve, amikor ez a törvény életbe lép. Keresni fogjuk ennek az együttműködésnek az útját-módját. A gond az, hogy persze, elképzelhetőnek tartanám azt is, hogy az Artpool valamelyik egyetemhez kapcsolódjon, kvázi mint egy intézet. Tehát itt is az van, hogy ezt nem a minisztérium fogja kitalálni, hanem ezt mondjuk az egyes egyetemeknek kell kezdeményezni, és minden ilyen jellegű dolog hosszas tárgyalás eredménye lehet, és itt én nagyon számítok azokra, akik egyetemi tanszékeket képviselnek itt körünkben, hogy ha erre tényleg mód nyílik pénzügyileg – mert azért eddig tudjuk, hogy az egyetemeknek egy vasuk nem volt, tehát nem hogy társulni, meg más ügyeket finanszírozni nem tudtak, hanem a saját kutatásaikat nem tudták finanszírozni. Tehát ebből a szempontból azt már régóta megmondták nekünk, hogy az a legrosszabb dolog lenne, hogyha egy egyetemmel akarnánk társulni mondjuk öt évvel ezelőtt, mert még az a kevés pénzünk is elfogyna, ami akkor volt. De remélhetőleg a jövőben ez a helyzet javulni fog. Esetleg még kérdés?
Ha több kérdés nincs, akkor bárkinek, aki további részleteket szeretne tudni és az Artpool pénzügyeiről részletesen tájékozódni, az keressen meg engem itt, és adok további tájékoztató anyagot. És elnézést kérek, egy kicsit elcsúsztunk a programmal, és Vallai Péter már izgatottan várja, hogy az ő műsora következzen, úgyhogy én, ha nincs most kérdés, akkor egy pár perc lazulást és szünetet javasolnék, és akkor utána pedig hallani fogunk és látni is valamit, ami minket az 1980-as évek közepére és Petri Györgyre emlékeztet.
Még azt elmondom, hogy ezek a képek, amik most itt mögöttem futottak, ezek az Artpool Művészetkutató Központ jelenlegi állapotát mutatják, az archívumi helyiségeket és az egyes részeket. Volt kép a hangarchívumról, látható, hogy mennyi hangkazettánk van; a videoarchívumról, ami gyakorlatilag 90 százalékban digitalizálva van; a könyvtárról, az egyes témákról, és az is látható, hogy borzasztó szűkösen vagyunk, összesen egy 130 négyzetméteres helyiségben, és éveken keresztül a fő gondunk az volt, hogy hogy tudunk egy nagyobb helyet találni, de egyelőre ez most kicsit odébb tevődött ez a probléma. De hogyha bárkinek ötlete van mondjuk egy jó helyről, amit meg lehetne szerezni, akkor azt mint ötletet szívesen elfogadjuk.