AL 1, 1983. január. 20. o.

(Birkás Ákos 1982. december 17.-i előadásához)

Douglas Davis

MODERN és POSZTMODERN

(Párbeszéd NYC agyának két féltekéje között:
a jobboldali a modern mozgalom, a baloldali a posztmodern)

MODERN: Most boldog lehetsz, mert napjainkban tied a város, te arrogáns és analitikus félteke! Az összes kritikus szerint: a tied!

POSZTMODERN: Egyáltalán nem vagyok boldog. Gyanakvó és bizalmatlan vagyok, csak figyelek és várok. A történelem arra tanít, hogy a csúcsra érve kell a legóvatosabbnak lennünk, ez az a pont, ahonnan a legkönnyebb lezuhanni. Mert igaz, hogy most mindenki rólam beszél, és minden művész és műkereskedő: álljak az élre, legyek a vezér, mind készek követni. De kérdem én: meddig juthatunk? Még meddig?

M: Ugyan! Engem kb. 67 évig követtek, ha az Armory Show-tól számítjuk, 1913-tól egészen rettenetes évtizedünk elejéig!

PM: Ez túlzás. Mindig túlzol. Én inkább azt kérdezem magamtól, valóban engem követnek, vagy valami délibábot? Nézd, én forradalmárként kezdtem, irodalomban, színházban, építészetben. Beckett és Ionesco posztmodernek voltak, biztosan emlékszel… A Living Theater, Grotowski, Kantor, John Cage, Richard Foreman… Az első Posztmodern művészek túl akartak a modernizmus határán lépni, egy ugrással… szemükben a modern gondolkodást megbénította az absztrakció. Beszélni, mozogni, üvölteni, mezítláb szaladni a napfényben – valami ilyesmit akartak. A késői modernizmus süket, néma és vak volt. Elutasította a tájat, az arcot, a hangot. A konceptualizmus is néma volt, egy semleges lingvisztikai paraván mögé rejtőzött, megszállottan a tautológia nagyszerűségétől… Ezzel fordultak szembe az első posztmodern művészek. Átszakították a néma kulisszákat, és kiszöktek a sivatagba, ahol hatalmas lukakat ástak a földbe. Performance! Teletöltötték mondanivalóval és humorral. Rajzba, fotóba visszahozták a sztorit, az elbeszélés jogát. Szavak!!! A mondatokba ékelt szavak kiáradtak e könyvekből, röplapokból, de nem a kiragadott, elszigetelten a galéria falára ragasztott szavak. Michael Heizer PM volt, emlékszel? Eleanor Antin, Baldessari, Mac Adams, Laurie Anderson, Terry Allen, Bill Beckley, Newton és Helen Harrison, Jim Collins, Dennis Oppenheim, William Wegman, Vito Acconci, Birkás Ákos… és Douglas Davis – emlékszel? Emlékszel arra a telsztár segítségével folytatott beszélgetésére – az Óceánon keresztül! – azzal a párizsi nővel, aki a Centre Pompidou-ban forró szavait a fülébe írta? Vagy Robert Venturira, aki azt a nagy philadelphiai épületet, a Quaker Home-ot elcsúfította egy hatalmas neon alakzattal, és a tetejére hatalmas aranyozott TV-antennát rakott? Trágár szavak a Szent Építészet tiszta homlokán! Szimbolizmus! Immoralitás!

M: Nevetséges volt, ez igaz. De én már átvészeltem a dadaizmust is, a szürrealizmust is, de tudtam, ezt is túl fogom élni…

PM: … és most egyszerre mindenki posztmodern! Hilton Kramer, Leo Castelli, PS1, Metro Pictures, Cindy Sherman, Ronald Feldman, Mary Boone, Julien Schnabel, David Salle, Thomas Lawson, Robert Longo, Susan Rothenberg, John Weber, Andre Emmerich, Samuel F. B. Morse… Alig jelenik meg olyan művészeti kiadvány, amely ne alkalmazná ezt a terminust akármilyen figurális festőre, szobrászra vagy fotósra. Pl. Irwing Penn aktfotói posztmodernek lettek – csak mert egy kicsit „festőiek”! (Ha pedig a PM kifejezés éppen nem jól jön ki, akkor a New Wave-et használják, ami tulajdonképpen Godardhoz tartozott, meg Blondie marcipános lírájához… És az építészet! Pályázatot már kizárólag úgy tudsz megnyerni, ha a kaput klasszicista oszlopokkal díszíted, és az előszoba elé diadalívet kell emelned… Guill Hall? Senki sem emlékszik rá, még kevésbé, mint az Akropoliszra.

M: (vihorászva) Fogalmad sincs, hogy megy ez az építészetben. A megrendelőknek egyszerűen elegük van az avantgardista tervezőkből. Az avantgardista tervezőnek intézményesíteni kell magát, amilyen gyorsan csak lehet, hogy éhen ne haljon. Egyetlen pillanat alatt végeztek a gyönyörű kis Mies-szel, kimúlt. LeWitt, Ryman, Malevics legalább még a falakon lógnak, mert Schnabel és Salle nem szállt még meg minden centimétert. De nézd a Park Avenuet! Michael Craves és Helmut John kezébe jutott… (zokog)

PM: Én viszont semmit sem akarok intézményesíteni, és nem is fogok. Legkevésbé az avantgárdot. Maga az „új” szó most legalább olyan gyanús, mint Lord Keynes. Maguk ezek a nekidühödött új festők félnek ez igazi invenciótól. Ha végül valamit mégis kitalálnak, azt elkerülhetetlenül a régi nagy pop-art modor szerint tudják csak megtenni. Ezt aztán „revival”-nak hívják.

M: Te kezdted! Te jelentetted ki egykor, hogy én vakon keresem az újat, nem veszem tudomásul a múltat és megcsonkítom a jövőt.

PM: Csakhogy én ezt előremenet közben mondtam, nem hátrálva; rajtad túl és nem mögéd kerülve. Ki mondta valaha is, hogy az újnak egyszerűen újnak kell lenni és semmi másnak, egyetlen dimenzióként? Éppen annyi dimenziót akarok a művészetben, ahány az életben van. A múlt ritmusait, a jelen üvöltéseit, a jövő visszhangját, mindezt együtt. Olvass engem, nézz meg engem rendesen, és meglátod, hogy amit ma hirdetek és csinálok, az ugyanaz, amit a hetvenes évek végéig csináltam, aztán…

M: Megválasztották Reagant, és egy világ omlott össze. Kinyíltak a kapuk; barátaid gyorsan kibújtak balos álruhájukból; az „új” elbukott, legyőzték.

PM: És most gyufaskatulya-címkéken alkalmazzák szóképeimet és metaforáimat. A narráció és az előadás iránti szerelmem szalon-realizmussá változott. (Amihez nagyon közel áll a sztálinista realizmuseszmény, emlékezzetek szavaimra!) Allegóriáimból expresszionizmus lett, ami nem más, mint a múlt erőszakos visszahívása. Provokatív trompe-l’oeil munkáimat beskatulyázták, és minden reggel szétküldik a múzeumoknak. Informális nekilendüléseinket formális stílusokká változtatták, míg csak ugyanolyan absztraktokká nem lettek, mint a vörös, a sárga és a kék. Most értem csak, mitől félt Barnett Newman!

M: (gúnyosan nevetgélve) Nem látod be, hogy semmi sem változott? A hetvenes években azt hitted, hogy teret nyersz. Meg azt, hogy én egy időre megrendültem, és nem térek magamhoz. Csakhogy a 80-as évek pontosan úgy kezdődnek, mint a 60-asok, vagy akár az 50-esek! A lecke fel van adva – ahogy Reagan folyvást hangoztatja. A gazdaság újjászületőben van. Erősebb lesz, mint valaha. Művészet! Művészet! Ma újra ő parancsol! Oh, hogy szerettelek, drága művészet, a 20-as években, minden este együtt feküdtünk le…

PM: Csakhogy most egyedül vagy, kedves barátom. Észrevetted-e, hogy mostanában mindenki ellened szövetkezik? Az első PM-ek, az új PM-ek, mindenki! Senkinek sincs egyetlen jó szava a modernségről.

M: (zokogva) Igazad van… pontosabban balra vagy, de a jobb kezeddel osztogatod nekünk a parancsokat, míg én a bal kezemmel próbálok dirigálni. De akárhogy nézzük: kettőnk közül valakinek nincs érvényben a megbízatása.

PM: Már az elején ezt próbáltam veled megértetni. Ez a város csak a nevében PM. Sok minden jön még, és egyre rosszabb lesz, rosszabb, mint a 70-es években, mikor ott voltam mindenütt, a tapsokat irányítottam és mindent én súgtam…

M: Elég! Elég! Nem akarom tovább hallgatni!

PM: Az örökérvényű „új”! Ha nem is a belőled, de a reneszánszból kiemelkedő új, az még áll és él. Itt van előttünk, csak elbújik a revival retorikája mögé.

M: Elég! A revivalizmus a legfőbb reményem! Tudsz te arról, hogy Phillip Johnson négy tornyot tervezett Boston részére, melyek egymásra rakott kockáknak néznek ki? Érted? Kubusok! Kubizmus! Lenyúzza az AT§T bőrét, lenyúzza, letépi előlem a „post”-ot!

PM: De az AT&T legalább annyira PRE, mint POST, hallod-e, PRE! PRE! PRE!

M: (megdöbbenve) PRE-micsoda?

PM: PRE-POST-MODERN. Érted?

M: (elnémulva) Ez az elképzelhető legrosszabb, amit csak hallhatok. Azt akarod mondani, hogy még nincs vége? Nem, nem… (nem kap levegőt)

PM és M: (most sztereóban beszélnek) Fel, NYC!

(Végre felemelkedik az agy mögött a test is, és láthatjuk, hogy kék selyeminget visel, vállán vörös palást, az egész furcsamód a 20-as évek szupermanjére hasonlít. Mellére a PPM betűk vannak hímezve.)

PM és M: Emelkedünk! A 90-es évek felé repülünk! és tovább, tovább! (Miközben emelkedik, egy fíúcska fut feléje, és a mellére mutat:)

Fiúcska: Állj meg, NYC! Mit jelent az a második P a melleden? Igaz lenne, amit mindenki pletykál, hogy te csak pre-poszt modern vagy?

PM és M: (egyre jobban gyorsítva) Itt fent az vagyok! De ott lent (lefelé mutat) ott POST-POST-MODERN leszek! (és nagy sebességgel elrepül)

[Függöny]

(DOMUS, 1982. október)


[AL] [on line publikációk] [Artpool] [kereső]