AL 2, 1983. február, - 23. o. E. I. ÖNKÉNTES EGZAKTSÁGRA TÖRŐ ELEMZÉSE AZ OSZTÁLYHARC BIZONYOS ASPEKTUSAIRÓL 1981 MÁRCIUSÁNAK UTOLSÓ NAPJAIBAN
Miközben ezt a verset mondom, érzem azt az abszurditást, hogy ilyen szavakat egyáltalán a beszédemben keverek, minthogy … hát kimondani is szégyen, hogy osztályharc. A szavak olyan mértékben devalválódtak, hogy még az értelmesebbek … még azok is, akiknek az értelmességében senkinek nem volt oka kételkedni, teljes mértékben komikus helyzetbe hozzák azokat is, akik egyáltalán kiejtik őket. Eszembe jutott – már Márianosztráról meséltem, most mesélhetek Vácról is, mert nagyon széles ismereteim vannak – egy reggeli séta, ahol hallom, hogy egy munkássrác ott valahol mögöttem megkérdi egy tanártól, hogy “Bandi bácsi, mondja ez a József Attila tényleg olyan nagy költő?” Hátraszól, azt mondja “fiam, ez nagyon nagy költő, annak ellenére, hogy annak mondják”. Egyébként az a gyanúm, hogy egy egész korszak propagandájának, ideológiájának a hatékonyságát le lehet mérni egy ilyen “annak ellenére” segítségével. Ha már József Attilánál tartunk, akkor ezzel elérkeztem az este második témájához, amely már kevésbé vidor, mert eddig csak hát bohóckodtam … ez a halál témája. |