AL 2, 1983. február, - 20. o.


LEGYET FOGTAM A MINISZTERNÉL


A miniszter szobájában ültem. Pontosabban: egy roppant helyiségben, melynek falai csak távolból derengtek felém. A “szoba” szót azért használom mégis, mert ajtón át léptem be oda, és mert egy üvegborítású asztalnál ültem, bőrfotelben, és mert puha barna szőnyeg képviselte a talajt. Velem szemben a miniszter, szintén bőrfotelben. Galambősz haja rendkívüli fegyelemmel simult koponyájára, felém dülledő szeme mintha üvegből lett volna, és mögüle néz re rám, az igazival. A háttérben telefonok csengtek, négy vagy öt, különféle hangmagasságban, más-más ritmusra, de a miniszter nem törődött velük. Hosszú, jelentőségteljes szünet után megkérdezte:

Jól van?

Bólintottam, de ez nem elégítette ki. Nyilván szóbeli választ várt.

Jól van?

Köszönöm, nagyon jól.

A miniszter elgondolkodott. Nem kedvelte a túlzásokat. Ajkához emelte kávéscsészéjét, majd ismét visszahelyezte tányérjára, felhúzta szemöldökét:

Nagyon? – kérdezte.

Nagyon – mondtam, most már csakazértis. Ő elmosolyodott, de nem túl jókedvűen.

Kérését, mely szerint járuljak hozzá ellenem irányuló roppant gondolatgazdag vitacikkének leközléséhez, nem támogatom.

Úgy gondolnám, hogy a miniszter úr választ írna hozzá. A viszontválasz jogáról eleve lemondok.

Nem megy – mondta a miniszter szomorúan. – A legnagyobb sajnálatomra.

Ebben a pillanatban egy óriási légy röppent fel az asztal üveglapjáról, egyenesen az orrára.

És miért nem?

A miniszter megrázta a fejét, a légy elrugaszkodott altalajáról, leírt két-három kört, majd az én orromon landolt.

Azért nem – mondta a miniszter –, mert még nekem sincs szabadságom arra, hogy cikket közöltessek magam ellen.

El akartam kapni a legyet, de nem mertem. Fújtattam egy óvatost, a légy elhagyott és a miniszter összehúzott szemöldökére szállt le.

Akkor legalább arra kérem, szíveskedjék érvényteleníteni a Csordás költő és Germán esztéta ellen írott kritikámat betiltó rendelkezést.

A miniszter megrázta fejét, mire a légy az én pilisemre települt át.

Lehetetlen – mondta. – Aki Csordást támadja, az a kultúrpotitikát veszi célba, en bloc. Germán pedig…

Kis szünetet tartott, ismét ajkához emelte a csészét, majd újból letette, a legyet nézte, aki megindult a bal halántékom felé. Elhessentettem, mire a miniszter fülére szállt.

Germán nem a szívügyem – mondta. – De ha egy népiest megvédünk öntől, akkor egy hogy mondjam urbánust sem lökhetünk oda…

Széles mozdulattal jelezte a szakadékot, melytől a két szerzőt meg kell mentenünk: a légy riadtan települt vissza hozzám, a homlokomra.

Egy király, egy cigány – kottyantam közbe. A miniszter finoman elmosolyodott. Mosolyogva olvasta el a levelet, melyet belső zsebemből varázsoltam elé – az esztéta arról biztosított benne, hogy helytelenítené, ha nem jelenhetne meg, amit ellene írok.

Germánnak sincs szabadsága arra, hogy meghatározza, milyen mértékben védjük őt – mondta a miniszter, és közénk tette a papírt.

Akkor sajnálom Germánt – válaszoltam. – A levelet azért itt hagyom, mert van belőle példányom bőven.

A légy most már tűrhetetlenné vált, ahogy a homlokomon forgolódott. Ráadásul tél volt, zimankós tél, az utcákon kupacokban állt a mocskos hó. Hogyan maradt meg itt ez a légy? Óvatosnak kell lennem.

Ha megengedi, ezt a legyet most megfogom – mondtam.

Tessék – válaszolta. – Parancsoljon.

Egy suhintás és máris a markomban lapult. “Voilà” – és a padlóra morzsoltam. A miniszter elkomorodott, és eltolta magától a még mindig teli csészét.

Ön valóban tehetséges – mondta. A szőnyegre pillantott, majd újra rám. Szorongató érzés fogott el. A miniszter szobájában minden a miniszteré, ez a rejtelmes módon megmaradt légy is, feltehetően megszerette vagy legalábbis megszokta már. Nagyon valószínű, hogy eleinte ő maga is többször el akarta kapni, de nem járt sikerrel, és csak azért adta meg az engedélyt nekem, mert biztos volt kudarcomban. Fel akartam emelni a tetemet, de a miniszter máris felállt, hátralépett az egyik éppen elhallgató telefonhoz, mormolt belé valamit. Az összes készülék elnémult ekkor. Felálltam én is az iszonyatos csendben. Csinos fiatalasszony lépett a szobába, kefével, kis lapáttal és eltakarította a csöpp hullát.

Sokáig álltunk egymással szemben az asztal két oldalán. Most derült ki, mennyivel magasabb és megnyerőbb külsejű.

Ne tekintse részemről cinizmusnak – mondta a miniszter, elnézve fejem mellett –, de ha esetleg emigrálni akarna, segítségére tudunk lenni a szükséges úti okmányok megszerzésében.

Ekkor értettem meg igazán – miközben a fejemet rázva szabódtam –, milyen jóvátehetetlen baklövés volt elkapni azt a legyet. “Ezt nem úszom meg” – gondoltam, miközben kihátráltam a nesztelenül megnyíló ajtón.

Sok beszélgetésem volt magas rangú emberekkel, és valóban, mind meg is őriztem, mert mi az ember büszkesége, mi jelzi, igazán, hogy milyen magasra jutott?… az, hogy kik állnak vele szóba.

A most következő vers, amelynek címe …, majd később mondom be a címét … szóval a most következő vers szintén egy beszélgetés tanulságait rögzíti, nem ilyen realisztikusan, mert az a vicces, hogy abban, amit az előbb olvastam, a búgó telefonokon és a terem méretein kívül minden majdnem szó szerint így történt, és hát a nevek, gondolom, felismerhetetlenségig el voltak torzítva … és hát most felolvasnék egy másfajta verset, illetve egy verset, amely egy más beszélgetést rögzít kissé már elvontabb formában. Címe:


“BONIFÁC ÖT ÓRAKOR TÁVOZOTT”


[1983] [Eörsi István] [AL] [online publikációk] [artpool] [kereső]