AL 2, 1983. február, - 26. o.

TÖRTÉNETEK Z.-RŐL


Z.-ről, ahogy sétáltam vele a Váci utcában, lehullott minden ruhája. Nesztelenül lépdelt mellettem a délutáni emberkavargásban. Egy idő múlva mintha meztelenségét is levetette volt, izzása nem a bőrén sütött át, hanem közvetlenül. Karcsú, barna tünemény, és az a hajzuhatag. Feltűnést mégsem keltett, mert senki sem mert a testére nézni. Feje fölé irányultak a pillantások, legfeljebb a homlokát súrolta egy-egy merészebb.

F. I. lapszerkesztő azonban megállította. “Csókolom, Z.” – mondta őszen és sántán –, “de gyönyörű kendője van megint.” Z. megköszönte a dicséretet. F. I. a Cannes-i klímát méltatta, majd Taormina romjait. “Mosusz-szag” – mondta, és behunyta szemét –, “megérinthetem a vállát, drága Z.?” És már nyújtotta is balkeze mutatóujját, de ez a meztelen bőrhöz érve letört. F. I. a csonkra meredt. “Nem fáj” – mondta, és sírva fakadt. Aztán rám mutatott a kisujjával: “Ő bujtatta fel, mi? Akasztófán végzi, legyen nyugodt.”

Ahogy sétáltunk tovább a Váci utcában, “Miért csinálta ezt, drága?” – Z. rémnézett, megrázta fejét – kis melle is megrezdült –, és engem végtelen nyugalom szállt meg.

…………………..

Z. többórás fürdőzés és kimerítő napozás után elaludt a tengerparti fövenyen. Amikor felébredt, először azt észlelte, hogy idegen fürdőköpeny takarja. Aztán, ahogy hátrapillantott, puhatestű férfiba ütközött a tekintete: törökülésben ült a feje mögött, és zavartan mosolygott. “Ki maga?” – kérdezte megütközve Z. – “Ne haragudjon” – mondta a férfi –, “amíg aludt, a magamévá tettem”. Z. lelökte meztelen testéről a köpenyt, frottírtörülközőjébe takaródzott, és behunyta szemét. A férfi megrázta Z. vállát, a karját simogatta: “Nem viselkedhet velem így azután, ami köztünk történt.” Z. nem reagált, erre visszavonta kezét és gyerekkoráról kezdett mesélni. Mord anya, pipogya atya, barlangkirándulás, ahol is egy vájatban rekedt, három hiú és ostoba ügyvédnő, egy karmester, aki hasztalan próbálta elcsábítani, utazás Görögországba egy vak emberrel, aki meg akarta téríteni, azt se tudja, miféle hitnek, mert egyre csak a nőt kereste, mígnem megtalálta itt a parton. Nem kéjvágyból vette birtokába, hanem hogy megpecsételje a találkozást. Most itt ül törökülésben sorsa fejénél, és várja a választ.

A válasz azonban nem akart megszületni. A szemüveges férfi riadtan észlelte, hogy Z. ismét alszik, mélyen, édesen.

……………………..

Z. zenét hallgatott egy sötét szobában, amikor kinyílt az ajtó, és a bevetődő fénypászmában megjelent B. Azonnal felismerték egymást, holott még sose találkoztak. B. leült Z. mellé a heverőre – két szép asszony, egy telt és egy sudár –, a lemezről az ötödik brandenburgi áradt. Muzsika után Z. meggyújtotta a kis lámpát az ágy fölött, és megkérdezte: “Kér almát?” “Odakint havazik” – mondta B.

Diszkrét kotorászás: az ágy alól egy gyönyörű korcs kutya bújt elő. “Tóni!” – kiáltották egyszerre mind a ketten, aztán döbbenten egymásra meredtek. “Honnan ismeri?” – kérdezte Z. – “Hát az enyém” – válaszolta B. – “Ne haragudjon” – mondta Z. – “de ez az én kutyám”. Tóni ácsorgott egy ideig, majd lefeküdt a két nő elé, középre, a szőnyegre, és mancsai közé helyezte fejét.

“Már az apja is az én kutyám volt” – szögezte le B. –, “halála előtt három nappal nemzette, ma egy éve”. – “Furcsa” – mondta Z. –, “két éve itt alszik, többnyire az ágyam alatt”. Aztán újra egyszerre szólaltak meg: “Tóni!” – de a kutya nem mozdult, csak szuszogása jelezte, hogy él. – “Nem vághatjuk szét és ki se sorsolhatjuk” – mondta Z., “tegyek fel új lemezt?” – “Máskor” – mondta B. – “Most hazamegyek. Ha velem jön, az enyém.” – “Miért siet úgy? Hiszen még nem ette meg az almát. Odakint szakad a hó. Ne állítsuk Tónit túl nehéz választás elé.” “Miért ne?” – kérdezte B.

Z. megvonta a vállát. – “Aludjon itt” – javasolta. – “Az a dívány ott üres ma. Különben is, nézze csak, alszik már. Boldog, hogy együtt lehet azokkal, akiket szeret.”


“BONIFÁC ÖT ÓRAKOR TÁVOZOTT”


[1983] [Eörsi István] [AL] [online publikációk] [artpool] [kereső]