Az elemi megélhetési gondok, ha kedvét nem szegték is, mindenesetre nem teremtettek ideális feltételeket az alkotó tevékenységhez. 1956 után – a papírforma szerint legalábbis – Jakovitsnak a kiállító művészek (legalább a tűrtek) közé kellett volna kerülnie, ám hogy ez nem következett be, arra nincs magyarázat. Számára az ötvenes évek 1965-ig tartottak. S akkor – mert gyermekei felnőttek, befejezték a középiskolát, s úgy érezte, hogy apai kötelességét teljesítette – eltávozott az USA-ba. A hivatalos terminológia szerint megtagadta a hazatérést, köznapian: disszidált. Műveit itthon hagyta, s felesége, bár a jogban nem volt jártas, mégis tudta, hogy a vagyonelkobzás is lehetséges, ezért Jakovits szobrait barátoknál helyezte biztonságba. Évekig álltak a művek rongyokba burkolva egy nagy lakás kis cselédszobájában, várva a feltámadásra.

Nem érdektelen megnézni, hogy azok, akik a mostani Jakovits-kiállítás engedélyére ráütötték a nihil obstatot, akkor – 1965-ben – éppen mit csináltak. Aczél György a művelődési miniszter első helyettese volt, Bereczky Lóránd pályakezdő diplomás, Tőkei Ferencné és Éry Gyöngyi pedig nem éppen pályakezdő művészettörténészek, “művészetpropagandisták”. Jakovits New Yorkban élt az elmúlt 18 évben. Készített néhány szobrot is, de műfajt váltott s inkább festett. Mint szobrász, 1965-ben, elmenetelekor megszűnt létezni.

Amikor a szobrok elkobzásának veszélye Budapesten elmúlt, azok visszakerültek a családhoz, ám, mert nem volt pénz a bronzba öntésre, továbbra is gipszben maradtak. Valami azért mégis történt. Egy lelkes orvos, Jakovits régi híve és tisztelője, kiöntette a műveket műanyagba, s azok egy-egy példányát (a MNG engedélyével, mint 400,- Ft értéket meg nem haladó iparművészeti ajándéktárgyakat!) folyamatosan kijuttatta a művésznek Amerikába. A fából készült művek (szobrok és reliefek) multiplikálhatatlanok, ezekből nem jutott ki példány az alkotóhoz. Jakovits körül 16 évig teljes volt a csend. Igaz, megjelent két-három művével néhány retrospektív csoportkiállításon, Galántai György balatonboglári Kápolnatárlatán is szerepelt két művel, de csak mint múltbéli kövület, egy soha vissza nem térő korszak fájdalmas emléke. Nevét sem itthon, sem külföldön egy nagyon szűk körön és a művészettörténészek egy kis csoportján kívül nem ismerték. Honnan is ismerték, ismerhették volna?

Valaki azonban mégis odafigyelt. 1980-ban, tehát 15 évvel Jakovits távozása után, a mindig újat kereső Hatvani Lajos Múzeum egyszemélyes stábja (Kovács Ákos) vállalta egy Jakovits-kiállítás rendezését. Igaz, a feltételek nem voltam ideálisnak nevezhetők, mert ahhoz, hogy nyomtatott katalógus készülhessen, némi magánadományokra is szükség volt, de Vajda Júlia (és mások) anyagilag is megtámogatták a kiállítást s így Hatvanban – Jakovits életében először! – együtt volt látható az életmű, s elkészült a valóban nívós (a mostani kiállítás katalógusánál mindenképpen koncepciózusabb és jobb kiállítású) katalógus is. Ezt a hatvani kiállítást tüntető némasággal fogadta a sajtó. Sem az országos, sem a helyi lapok nem foglalkoztak vele, nem közöltek kritikát róla, s a szaksajtó is néma maradt. A sajtófigyelés eredménye csupán két-három rövid hír, amely a kiállítás tényéről informál kizárólag. Nyilvánvaló, hogy a Jakovits-embargó feloldására még nem adott engedélyt a kulturális vezetés. (Ekkor már jó ideje Bereczky Lóránd a pártközpont képzőművészeti referense s Éri Gyöngyi is jelenlegi beosztásában található: az MNG főigazgató-helyettese.) A Művészet c. havi, valamint az Élet és Irodalom c. hetilap is némán ment el a kiállítás mellett, a beküldött kritikákat a szerkesztőség visszaadta a szerzőknek.

Az 1980-as évben azonban mégis megtört a publikációs embargó, mert két vidéki (Jelenkor és Életünk) és egy fővárosi (Kortárs) irodalmi folyóiratban jelent meg tanulmány Jakovits szobrászatáról. Ezek a cikkek bizonyítják, hogy a központi kulturális irányítás nem működött tökéletesen s a perifériákon a főszerkesztők vagy tájékozatlanabbak, vagy bátrabbak – szívesen hinném az utóbbit.

A hatvaniak (Kovács Ákos) művészetpolitikai faltörő kos szerepe vitathatatlan, hiszen az ott rendezett kiállítások közül több is “fölkerült” a Galériába (Lesznai Anna, Román György, Moholy-Nagy). Reménykedni lehetett, hogy Jakovitsra is ez a sors vár. Nem tudom, hogy örüljünk-e vagy inkább sírjunk, hogy a trend érvényesült, s 1983 januárjában (lelkes kijárók érdemeként is) a Galériában megnyílt a Jakovits József műveiből rendezett kiállítás. Első közelítésben örüljünk, mert örülni jobb. De ez az öröm nem maradéktalan, mert jó magyar szokás szerint megindult a túllicitálás, a túllihegés, s három évtized mulasztásait két hónap alatt próbálják behozni azok, akik bűnösnek érzik magukat. Ám a kiállítás vitathatatlanul áll! A művészet korifeusainak, a művészetpolitika-csinálók színeváltozásának indokai azonban ismeretlenek maradtak. Hogyan lett a nevenincs disszidensből (akinek két éve még a nevét sem írták le!) egy csapásra világhírű művész? Milyen titkos szabadkőműves páholyok, asztaltársaságok sarzsiosztogató egyletek, ikszek döntöttek úgy, hogy a tegnap még nem is létező művész mától világhírű?

Nem tudok más következtetésre jutni, mint hogy ezek a szemaforállítók a felelősek azért, hogy egy magyar művész 18 éve befejezte szobrászi tevékenységét, elmenetelével szegényítette a magyar kultúrát s végső soron 18 évet elvettek az életéből. S ezt akkor sem tehetik jóvá, ha neofita lelkesedéssel mindent egyszerre akarnak is bepótolni: filmet készít a művészről a televízió, több művét megvásárolják, s közgyűjteményekben, közterületen felállítják, maga a Galéria is vásárolni szándékszik, lakást adnak neki s pénzt, hogy életét ossza meg New York és Budapest között, s betetőzésképpen a Corvina kiadó könyvet jelentet meg róla.

Ezzel azonban csak még hangsúlyosabbá válik, hogy a művészet és a művészek megítélése nem a valódi értékek alapján történik, hanem valami egészen más, kibogozhatatlan, megfejthetetlen s főként ad hoc döntések alapján, Még politikai, kultúrpolitikai következetesség sem fedezhető fel! S mert a “jó” döntést ugyanazok “követték el”, akik a rosszat, így a jó is hiteltelenné válik, s nem lehet igazán örülni az egyébként kiérdemelt sikernek sem. Mert ahogy a sikert kiosztották, úgy vissza is vonhatják. Ahogy a negatív döntés, az agyonhallatás értékmentes (tiszta politikum?) szempontok alapján történik, úgy a pozitív döntés is mentes az igazi (művészi) értékek felismerésétől. S mindaddig, amíg a művészet megítélésénél az irányelvek, a határozatok szellemében, marionettfigurákként rángatják az állami művészetpolitika ítéletvégrehajtóinak kezét, addig hiteltelen minden megnyilvánulás, legyen az a füttyös kalauzlány kigúnyolása vagy Jakovits művészetének mennybemenesztése.

A kiállításnak persze örüljünk!

IKSZ