AL 2, 1983. február, - 27. o.


JAKOVITS JÓZSEF
szobrászművész kiállítása
Magyar Nemzeti Galéria 1983. január 27 – március 6.

Jakovits az Európai Iskola generációjához tartozott, amelyet nem ok nélkül nevezhetünk a magyar képzőművészet “Elveszett Nemzedékének”. Nemcsak azért, mert szó szerint is elvesztek egyes életművek – kis híján Jakovitsé is, aki ma, 73 évesen mutatkozik be először önálló kiállításon Budapesten –, hanem elsősorban azért, mert elveszett az a program, illetve azon programoknak az összessége, amely komoly teljesítmények ígérete volt. Elsősorban arról a – Jakovits szobrászatában is pontosan nyomon követhető – kulcsfontosságú és a művészek széles körét érintő programról van szó, amely a népművészet formai, technikai és motivikus hagyományait akarta közös nevezőre hozni a technikai és pszichológiai forradalmak után visszavonhatatlanul megváltozott képi, plasztikai szemlélettel.

Művek és feljegyzések tanúsítják, hogy ez a program lett volna a magyar képzőművészet egyik legnagyobb lehetősége. Vajda és Korniss már a harmincas évek közepén népi motívumokat gyűjtöttek Szentendrén, és ezeket szervesen illesztették be egyébként távolról sem folklorisztikus indíttatású képeikbe; az Európai Iskola kiadványokban foglalkozott ezzel a témával, és tagjai közül Anna Margit, Korniss, Szántó Piroska egyfajta népművészetet feldolgozó szürrealizmus jegyében dolgoztak.

Népművészet és szürrealizmus sajátos módon összeegyeztethetőnek bizonyult a magyar képzőművészetben, amely sokkal inkább kereste a drámát és a súlyos közlés lehetőségét annál, minthogy olyan játékosan, könnyeden rugaszkodjon a valóság fölé, mint ahogyan azt a franciák tették. Éppen ellenkezőleg, lefelé gravitáltak, a népi-történelmi mélyvízbe, s a népművészet ebben az összefüggésben a különféle folklórok közös, mély rétegét jelentette, a kollektív nemzeti tudatalattit.

Jakovits József neve és művészete kitörölhetetlen az 1945 és 1948 közötti magyar képzőművészet történetéből. Ezeknek az éveknek a művészi szándékai és programjai nem válhattak valóra: Jakovits szobrászata is magán viseli a kényszerű elszigetelődés, a közösségtől való megfosztottság jegyeit. Az ötvenes években faragott reliefjei súlyos kultikus táblák, amelyek címükkel is az elmaradt lehetőségre utalnak: legnagyszerűbb reliefjei a Csodaszarvas, Csodafiúszarvas és a Szárnyas figura.

Jakovits plasztikája erősebbnek bizonyult a körülmények hatalmánál. Sok más életműhöz hasonlóan hirdeti, hogy bármilyen fájdalmas a nemzedéki közösség elveszte, a nagyszabású egyéni teljesítmény túlélheti a veszteséget.

Forgács Éva



(Részlet a MNG-beli kiállítás katalógusából)


Mindenkinek kirekesztőleges joga eldönteni, hogy hol kívánja leélni az életét. Még egy képzőművésznek is. Más kérdés, hogy nekem, aki itthon maradok, fájhat, hiányozhat az, aki úgy dönt, hogy a világ túlsó felén, elérhetetlen távolságban (Bécsben vagy Sydneyben) fejti ki (vagy éppen nem fejti ki) tevékenységét (nézeteit). Hogy az emigránsok miért mennek el, miért választják a feltétlenül nehezebb sorsot, azt csak egyénileg, sorsokra lebontva lehet vizsgálni. Aki kinn marad külföldön, azzal szemben hatósági retorzió várható, s e retorzió a Btk. 205. §-a szerint a távollétében hozott enyhe börtönbüntetéstől a súlyos börtönbüntetésig és a teljes vagyonelkobzásig terjedhet, idő múlásával azonban enyhül a hatalom megítélése, s a disszidensről előbb idegenbe szakadt hazánkfia válik, később pedig akár nemzeti büszkesédünk is lehet belőle, különösen ha gazdasági és/vagy erkölcsi, politikai, kulturális haszon származhat a megtérésből. Valami ilyesmi történt Jakovits József szobrászművésszel is.
Jakovits (szül. 1909) proliból vált önképzéssel szobrásszá, még a negyvenes évek elején, közepén. Volt három boldog, kiállításokkal és reményekkel teli éve (1945–48). Az Európai Iskolához csatlakozott, velük együtt állított ki, s nagy ígéretként tartották számon. az ígéret ugyan beteljesedett, de erről már csak a szűk szakmai, baráti kör szerezhetett tudomást. A sötétség és hideg súlyos évei alatt ugyanis Jakovits nevű szobrász nem létezett, létezett viszont Jakovits a bábszínház műhelyének dolgozója és Jakovits a kerámiagomb-készítő. Persze nem hagyta abba a szobrintást, születtek művek, ha nem is olyan körülmények között s nagy számban, mint például Szabó Iván, Mikus vagy Kisfaludy Stróbl állam által fenntartott műtermében. Hiszen Jakovitsnak műterme sem volt; egy bérház négyszobás lakásában volt társbérlő festő feleségével és két gyermekével.

Kopjafa az élőkért 1957

Az elemi megélhetési gondok, ha kedvét nem szegték is, mindenesetre nem teremtettek ideális feltételeket az alkotó tevékenységhez. 1956 után – a papírforma szerint legalábbis – Jakovitsnak a kiállító művészek (legalább a tűrtek) közé kellett volna kerülnie, ám hogy ez nem következett be, arra nincs magyarázat. Számára az ötvenes évek 1965-ig tartottak. S akkor – mert gyermekei felnőttek, befejezték a középiskolát, s úgy érezte, hogy apai kötelességét teljesítette – eltávozott az USA-ba. A hivatalos terminológia szerint megtagadta a hazatérést, köznapian: disszidált. Műveit itthon hagyta, s felesége, bár a jogban nem volt jártas, mégis tudta, hogy a vagyonelkobzás is lehetséges, ezért Jakovits szobrait barátoknál helyezte biztonságba. Évekig álltak a művek rongyokba burkolva egy nagy lakás kis cselédszobájában, várva a feltámadásra.

Nem érdektelen megnézni, hogy azok, akik a mostani Jakovits-kiállítás engedélyére ráütötték a nihil obstatot, akkor – 1965-ben – éppen mit csináltak. Aczél György a művelődési miniszter első helyettese volt, Bereczky Lóránd pályakezdő diplomás, Tőkei Ferencné és Éry Gyöngyi pedig nem éppen pályakezdő művészettörténészek, “művészetpropagandisták”. Jakovits New Yorkban élt az elmúlt 18 évben. Készített néhány szobrot is, de műfajt váltott s inkább festett. Mint szobrász, 1965-ben, elmenetelekor megszűnt létezni.


Oszlop 1959

 

Amikor a szobrok elkobzásának veszélye Budapesten elmúlt, azok visszakerültek a családhoz, ám, mert nem volt pénz a bronzba öntésre, továbbra is gipszben maradtak. Valami azért mégis történt. Egy lelkes orvos, Jakovits régi híve és tisztelője, kiöntette a műveket műanyagba, s azok egy-egy példányát (a MNG engedélyével, mint 400,- Ft értéket meg nem haladó iparművészeti ajándéktárgyakat!) folyamatosan kijuttatta a művésznek Amerikába. A fából készült művek (szobrok és reliefek) multiplikálhatatlanok, ezekből nem jutott ki példány az alkotóhoz. Jakovits körül 16 évig teljes volt a csend. Igaz, megjelent két-három művével néhány retrospektív csoportkiállításon, Galántai György balatonboglári Kápolnatárlatán is szerepelt két művel, de csak mint múltbéli kövület, egy soha vissza nem térő korszak fájdalmas emléke. Nevét sem itthon, sem külföldön egy nagyon szűk körön és a művészettörténészek egy kis csoportján kívül nem ismerték. Honnan is ismerték, ismerhették volna?

A fordulat akkor következett be, amikor Jakovits felesége, Vajda Júlia, első férje, Vajda Lajos festőművész életművének eladása után (1979) nagyobb összegű pénzhez jutott, s a gipszek bronzba öntetését megkezdte. Ezt az aktust nevezhetjük a tetszhalálból való életre keltés első fázisának: az eredetileg is fémbe tervezett szobrok (sok százezer forintért) elnyerték végső formájukat. De továbbra is a Rottenbiller utcai lakásban szekrények mélyén húzták meg magukat. Az oeuvre ugyan elkezdett mocorogni, de erre sem nagyon figyeltek oda a művészetpolitika túlzott érzékenységgel nem vádolható hivatalos irányítói.

 

Valaki azonban mégis odafigyelt. 1980-ban, tehát 15 évvel Jakovits távozása után, a mindig újat kereső Hatvani Lajos Múzeum egyszemélyes stábja (Kovács Ákos) vállalta egy Jakovits-kiállítás rendezését. Igaz, a feltételek nem voltam ideálisnak nevezhetők, mert ahhoz, hogy nyomtatott katalógus készülhessen, némi magánadományokra is szükség volt, de Vajda Júlia (és mások) anyagilag is megtámogatták a kiállítást s így Hatvanban – Jakovits életében először! – együtt volt látható az életmű, s elkészült a valóban nívós (a mostani kiállítás katalógusánál mindenképpen koncepciózusabb és jobb kiállítású) katalógus is. Ezt a hatvani kiállítást tüntető némasággal fogadta a sajtó. Sem az országos, sem a helyi lapok nem foglalkoztak vele, nem közöltek kritikát róla, s a szaksajtó is néma maradt. A sajtófigyelés eredménye csupán két-három rövid hír, amely a kiállítás tényéről informál kizárólag. Nyilvánvaló, hogy a Jakovits-embargó feloldására még nem adott engedélyt a kulturális vezetés. (Ekkor már jó ideje Bereczky Lóránd a pártközpont képzőművészeti referense s Éri Gyöngyi is jelenlegi beosztásában található: az MNG főigazgató-helyettese.) A Művészet c. havi, valamint az Élet és Irodalom c. hetilap is némán ment el a kiállítás mellett, a beküldött kritikákat a szerkesztőség visszaadta a szerzőknek.

 


Test és lélek 1957-60

Az 1980-as évben azonban mégis megtört a publikációs embargó, mert két vidéki (Jelenkor és Életünk) és egy fővárosi (Kortárs) irodalmi folyóiratban jelent meg tanulmány Jakovits szobrászatáról. Ezek a cikkek bizonyítják, hogy a központi kulturális irányítás nem működött tökéletesen s a perifériákon a főszerkesztők vagy tájékozatlanabbak, vagy bátrabbak – szívesen hinném az utóbbit.


Királynő 1962

 

A hatvaniak (Kovács Ákos) művészetpolitikai faltörő kos szerepe vitathatatlan, hiszen az ott rendezett kiállítások közül több is “fölkerült” a Galériába (Lesznai Anna, Román György, Moholy-Nagy). Reménykedni lehetett, hogy Jakovitsra is ez a sors vár. Nem tudom, hogy örüljünk-e vagy inkább sírjunk, hogy a trend érvényesült, s 1983 januárjában (lelkes kijárók érdemeként is) a Galériában megnyílt a Jakovits József műveiből rendezett kiállítás. Első közelítésben örüljünk, mert örülni jobb. De ez az öröm nem maradéktalan, mert jó magyar szokás szerint megindult a túllicitálás, a túllihegés, s három évtized mulasztásait két hónap alatt próbálják behozni azok, akik bűnösnek érzik magukat. Ám a kiállítás vitathatatlanul áll! A művészet korifeusainak, a művészetpolitika-csinálók színeváltozásának indokai azonban ismeretlenek maradtak. Hogyan lett a nevenincs disszidensből (akinek két éve még a nevét sem írták le!) egy csapásra világhírű művész? Milyen titkos szabadkőműves páholyok, asztaltársaságok sarzsiosztogató egyletek, ikszek döntöttek úgy, hogy a tegnap még nem is létező művész mától világhírű?

 

Természetesen az sem volt igaz, hogy Jakovits tegnap még névtelen volt, s az sem igaz, hogy ma már világhírű. De mindez a színeváltozás még megbocsátható lenne, ha a művészet megítélésében bekövetkező pálfordulások mögött a belső értékek munkálnának, ha spontán fejlődést feltételezhetnénk, azt hogy az eddig farkasvakságban szenvedők hirtelen látni kezdtek, s felülbírálják eddigi döntéseiket. Erről azonban szó sincs! Valaki valahol megnyomott egy gombot, s az eddig pirosat mutató lámpa zöldre váltott Jakovits művei előtt, s ezt a gombnyomogatót ott kell keresni, ahol eddig is nyomogatták a gombokat, állítgatták az ideológiai szemafort, egyeseknek szabad utat engedve, másokat esetleg életfogytig tartóan “kitérő sínszakaszra” terelve. De hogyan is van, hogy a gombnyomogatók körében 18 év alatt alig történt változás, s nem történt lényegi változás a művészetpolitikában sem, s végső soron Jakovits művei is azok maradtak, amik 18 évvel ezelőtt voltak, s most mégis zöldre váltott a szemafor!?

Király 1962

Nem tudok más következtetésre jutni, mint hogy ezek a szemaforállítók a felelősek azért, hogy egy magyar művész 18 éve befejezte szobrászi tevékenységét, elmenetelével szegényítette a magyar kultúrát s végső soron 18 évet elvettek az életéből. S ezt akkor sem tehetik jóvá, ha neofita lelkesedéssel mindent egyszerre akarnak is bepótolni: filmet készít a művészről a televízió, több művét megvásárolják, s közgyűjteményekben, közterületen felállítják, maga a Galéria is vásárolni szándékszik, lakást adnak neki s pénzt, hogy életét ossza meg New York és Budapest között, s betetőzésképpen a Corvina kiadó könyvet jelentet meg róla.


Ezzel azonban csak még hangsúlyosabbá válik, hogy a művészet és a művészek megítélése nem a valódi értékek alapján történik, hanem valami egészen más, kibogozhatatlan, megfejthetetlen s főként ad hoc döntések alapján, Még politikai, kultúrpolitikai következetesség sem fedezhető fel! S mert a “jó” döntést ugyanazok “követték el”, akik a rosszat, így a jó is hiteltelenné válik, s nem lehet igazán örülni az egyébként kiérdemelt sikernek sem. Mert ahogy a sikert kiosztották, úgy vissza is vonhatják. Ahogy a negatív döntés, az agyonhallatás értékmentes (tiszta politikum?) szempontok alapján történik, úgy a pozitív döntés is mentes az igazi (művészi) értékek felismerésétől. S mindaddig, amíg a művészet megítélésénél az irányelvek, a határozatok szellemében, marionettfigurákként rángatják az állami művészetpolitika ítéletvégrehajtóinak kezét, addig hiteltelen minden megnyilvánulás, legyen az a füttyös kalauzlány kigúnyolása vagy Jakovits művészetének mennybemenesztése.

A kiállításnak persze örüljünk!

IKSZ


[1983] [AL] [online publikációk] [artpool] [kereső]