AL 2, 1983. február, - 39. o.

Galántai György beszélgetése Vető Jánossal

G.: A legutóbbi kiállításod kapcsán önkéntelenül felmerül az a kérdés, hogy a fotótól hogy jutottál el a festészetig?

V.: Ez egy kör, aminek még nem ért össze a két vége. Nagyon közel vagyunk hozzá, és ez vissza fog kanyarodni a fényképhez valószínűleg, hogyha nem is a legközelebbi kiállításon, mert az túl közel van… de már ott is folynak ilyen kísérletek. … Ez egy ív. Mondhatnám, hogy egyenes, csak azért lesz ebből az egyenesből kör mégis, mert visszakanyarodik a fényképezéshez. … Egyenes azért, mert ha egymás mellé rakom a munkáimat, most már 15 éve dolgozom ebben a kultúrszervezetben, az mégiscsak egy nyílegyenes út. A fényképezéshez úgy fog vissza kanyarodni, hogy pont a legutóbbi kiállításnál jöttem rá … hogy mikor elkezdtem ezeket a porokat használni, és nem minden ok nélkül. … Ezt a fajta művészetet, amit a posztmodernista szociál-impresszionizmus néven neveztünk a Loránddal, annak egy ilyen túlfejlesztett és túlgondolt verziója ez a fajta szobrászat vagy kertépítés, ami egyszerre táplálkozik ebből az úttörőtábori hangulatból, és ugyanakkor meg egy ilyen barlangrajz és ősemberi kanyar van benne, ami úgy kanyarodik vissza a fényképezéshez, hogy régóta akarok csinálni egy barlang-fényképezőgépet kőből. Gyakorlatilag egy camera obscurát, ami szemétből és kőből készül el … egy barlang-fényképezőgép. S azért nem készült el mostanáig, mert nem volt meg, hogy mi legyen a film. Most már megvan: a régóta egyéb okok miatt használt rézgálic, ez fantasztikusan reagál a fényre. Ez most ezen a kiállításon derült ki. Úgyhogy megvan az emulzióm, a fényérzékeny anyagom, és egy ilyen kőfényképezőgéppel természetesen nem lehet mást fényképezni, mint az eget. És az eget nem lehet jobb anyagra fényképezni, mint egy kék emulzióra. Úgyhogy ez a csillag-fényképezőgép, ez hamarosan el fog készülni, és máris ott vagyunk újra a fényképezésnél.

G.: És a kép hogy jelenik meg? V.: A kép az úgy jelenik meg, ahogy a fényhatás a fényérzékeny emulzión. … Fixálni pedig egy diafelvétel segítségével lehet majd. … És örülök, hogy kijutok a fényképezőgéppel, a művészettel a kozmoszba, mert erre törekedtem mindig. Úgy kezdtem fényképezni, hogy először fényképeztem a világot, csináltam egy ilyen antropológiai felmérést az engem körülvevő világról, aztán a közvetlen környezetemről, akkor elkezdtem építeni a környezetet, és azt fényképeztem … aztán elkezdtem ezeket a fényképeket megfesteni, aztán elkezdtem ezeket

G.: És annak mi köze lesz a fényképezéshez?

V.: Annak semmi. Inkább a zenéhez lesz köze, mert ezek zenélő szobrok lesznek. A zene pedig, az emberhez kapcsolódik. Szóval zenélni kell mindenkinek szerintem. Szóval a művészetek művelése, az nem a művészek kiváltsága, hanem minden embernek ahhoz, hogy az életét jobbá és szebbé tegye szüksége van rá.

G.: És a fényképezés?

V.: A fényképezés, az meg olyan mint az abc. Kötelező tudni.

G.: Most beszéljünk egy kicsit erről a speciális anyaghasználatról, meg a Veteményes kertről. A Beke ezt egy sajátos jelrendszernek tartja, és utalt a Szentjóbyra a rézgálic mint anyaghasználat kapcsán.

V.: Azon a szentendrei kiállításon, amit egy ilyen manifeszt jelleggel csináltunk, azt a pinceszoborkertet, pinceszobortábort … ami hát egy hihetetlenül összetett kiállítás. … Ott az első kertnek az volt a címe, hogy “Tisztelet a mestereknek”, és ott egy valódi tisztelgés történt három embernek az életműve előtt, akiket mestereimnek tartok és a Zuzu is, akivel együtt csináltuk azt a kiállítást, és ez a Szentjóby Tamás, a Baksa-Sós János és a Hajas Biki. Na most a Tamás az a kénnel került be. … Ő már elmondta, hogy 50 kiló kénpor elhelyezése a struktúrának egy adott létesítményénél nem politikai, nem kémiai, hanem egy sokkal nagyobb tett, ami nem meghatározható ezekkel a meghatározásokkal. A rézgálic az a színe miatt lett anyag, meg azért, mert mérgező.

G.: A kén is mérgező…

V.: Na most a kén is mérgező, és a kénnek még több jelentése is van. A kénnek pokol szaga van, meg sárga… a rézgálic meg vakítóan kék, mint egy ékszer. De ez nem volt annyira tudatos, mint most, amikor kiderült a rézgálicnak ez a fényérzékenysége, ami nekem nagyon tetszett … Ezzel meg fogom tudni csinálni azokat a kozmikus képeket … Volt egy periódus, amikor ilyen fotóverseket írtam … Volt egy kísérletem ezzel a fényképezéssel, az emulzió segítségével kapcsolatot teremteni a kozmosszal … Volt ilyen fázis a munkáimban, de nem volt annyira közérthető szerintem, szóval inkább elvitte az emberek fantáziáját valami rossz irányba, azért is hagytam abba ezt az életellenes “meghitt” művészetet, mert nem szeretem a félreértést, magyarázkodni sem szeretek. Sok hülye van sajnos.

G.: Most ezt nem tekintik életellenesnek?

V.: Én nem tudom, szóval aki ezt életellenesnek tekinti, azt be kell záratni egy ilyen diliházba …

G.: Ezt nem lehet életellenesnek tekinteni szemben a másikkal?

V.: Nem lehet. Belépsz ebbe a kiállításba … az embernek akaratlanul is elfut egy mosoly a száján … és ez már nem kevés. Na most ennél sokkal többről van szó. Nyilván ha elkezded nézni a kiállítást, akkor szembetalálkozol egy csomó olyasmivel, ami hát csupa életellenes dolog: mérgek, elektromosság, szögesdrót, rozsda …

G.: De ugyanakkor visszakapcsol az életnek egy gyakorlati szférájába a porszívó, a frizsider …

V.: Az volt a kiállításnak a címe, hogy “Új zászlók, új szelek”, és hát azért volt ezen a nyelven elmesélve, mert hogyha ezt szavakkal olyan glatt meg tudnám fogalmazni, mint ott, akkor a szavakkal dolgoznék … Igen, és el fog ez az idő is jönni. Mint ahogy a politikába is bele fogok folyni egy idő mulva. Nyilván 10–20–30 év múlva.

G.: Mire megöregszel …

V.: Igen. Addig kísérletezem.

G.: Szemben a korábbi idők heroikus avantgárd kiállásával, itt nálatok valami derűs optimizmus jelenik meg, ahogy a Beke mondja. Mi ennek a konkrét magyarázata?

V.: Ha már ebben a szervizben dolgozom, akkor jót kell csinálnom, ez nyilvánvaló. Én ebbe az iskolába jártam, én ezen a nyelven tudok beszélni, ezt a nyelvet tudom olvasni. Az illetékes agyvértársak. az illetékes íróasztalok mögött, analfabétizmus miatt haragszanak egy csomó művészre … Ezt az ő lustaságuknak, kulturálatlanságuknak, műveletlenségüknek tudom be … Pótolni fogják ezt a hiányt … Én azért beszélek továbbra is egy nyelvet, mert szerintem ez egy olvasható, világos nyelv. És valahogy úgy veszem észre, hogy a közönség számára is egy olvasható nyelv. De én nem ugyanazt mondom ezen a nyelven, mint azok a fejek … de nem tartom őket sem pesszimistáknak. Sőt, mind a hármukét optimista, egyáltalán nem életellenes, hanem pont ellenkezőleg, valódi nagy globális művészetnek tartom, amit nehezen nyeltek le tőlük … talán pont ezt, hogy globusban gondolkodtak, pedig erről nem szakad megfeledkezni.

G.: A Szentjóby elképzelése, illetve az egész életműve, az egy tulajdonképpen tiltott, tiltandó dolog volt. És ő ezt ki is jelentette, hogy művészet mindaz, ami tilos. Tehát az ő alapállása, ez a “heroikus avantgárd kiállás” ez fejlődött tovább a ti tevékenységetekben? És átváltozott … finoman, mintegy csavart írt le és átváltozott derűs optimizmusba?

V.: Ebben a világhelyzetben ez a derűs optimizmus, ez tilos. Másrésztől pedig derűs optimizmus nélkül nem lesz derűs jövő … mert kedvtelen pesszimizmusból leégett városok lesznek.

G.: De mit gondolsz az elődök rehabilitálásáról? Elképzelhetőnek tartod-e, hogy a Szentjóbyt, a Hajast és a többieket, akiket tulajdonképpen elődeidnek tartasz, hogy ezeket a te tevékenységeddel együtt, mint abszolút fontos tényeket fogadják el.

V.: Nekem egyrészt kötelességem úgy dolgozni, hogy ez megtörténjen. És remélhetőleg a következő generációk … mert ez nem szűnt meg ez a folyamat, rengeteg nagyszerű fiatal kolléga van … ez meg is fog történni óhatatlanul. Szóval a jót, azt nem lehet eltüntetni és az igazságot nem lehet vérbe fojtani … ezek mind közhelyek, és mind tökéletesen igazak erre a dologra. Ezek az emberek jól dolgoztak, sokat dolgoztak és fontos munkát csináltak, mint művészek. Ezt nem lehet letagadni, vagy elmismásolni.

A hatalom rehabilitációjára nincs szükség, mert az megtörténik előbb vagy utóbb, és mégis szükség van rá … nekem van egy versem, amely úgy szól, hogy “a hatalom papírvékony jég a hullámokon”… a művészet, az meg egy szilárd szikla. Na most sajnos a hatalom az mégis erősebb és jobb anyagokból építkezik, mint a művészet. Mert a művészet, az sajnos szegény. A művészetnek gazdagnak kéne lennie. Szóval nekünk tényleg a legjobb szerszámokkal, a legjobb anyagokkal kéne a legjobb minőségű munkát csinálni … ez tény. … Ehelyett csupa szarral, a szemétből dolgozunk … ami nem koncepció, hanem kényszer. Az más kérdés, hogy egy csomó olyan kiállítást láttam már, ahol a szemétből sikerült aranyat csinálni. …

Pont a Tamásnak a munkáira nagyon jellemző volt ez. De ezek nem időtállóak, hiába időtálló maga a gondolat, ami ott nem márványba, hanem valami romlandó anyagba lett dobva …

G.: A zenekarról, a Trabantról mondanál még valamit?

V.: Persze. A Trabant, az a Lukin Gábor, a Marietta és az én szövetségemből alakult zenekar. Ez úgy lett, hogy összeszedtük a legjobb zenészeket, akiket láttunk így az új kollégák között … és ezek között kiemelkedő személyiségek és zenészek vannak, mint a Vig Miska meg a Menyhárt Jenő … akik tényleg nagyszerű zenészek, és a maguk munkái is mind tökéletesek … és ez egy totál amatőr zenekar. Én elkezdtem ettől verseket írni, hogy a zenéknek legyen szövege… utoljára mit tudom én 12 éves koromban írtam verset … s nagyon jó. Jó dolog költészettel foglalkozni, mert a nyelv az egy izgalmas terep.

G.: Most hogy valósul meg a zenében az az optimizmus, ami a festészetedben mutatkozik?

V.: Egy ilyen ellenpontozással nem valósul meg, mert ez egy olyanfajta zene, hogyha a zenéből árad is … Szóval a zene az egy folyam a hangok egymás mellé rakásából, és a zenénk az nem depressziós. És pont ezt a folyamot fékezendő, a versek nem mindig jókedvűek vagy optimisták, de ez egy ilyen … a hanggal való kísérlet, illetve a nyelvvel való kísérlet … és az egyensúly az a cél. Ha elolvasod ezeket a verseket, akkor elég rosszkedvű versek, viszont hogyha a zenével együtt hallgatod, akkor mégis a zene egyfolytában feloldja a vers rosszkedvét, de soha egyik sem tud igazán elrugaszkodni, és ettől egy olyanfajta zene jön létre, amit például jó háttérben hallgatni.

G.: Van ezekből a versekből valami leírva, amit kölcsön tudnál adni?

V.: Itt nincs, de egy új versemet felolvashatom a magnóra? És lesz zenéje is. Ez a nyelvvel való játék. Azért szeretem.

Ezt a másikat meg a Baksáról írtam, A címe az “Akire büszkék vagyunk (Mufa Sála, OHL, HOBO)”. Ezek a Baksának a szamuráj, illetve az indián nevei.

Büszke vagyok a Baksára … szóval erre a három emberre nagyon büszke vagyok tényleg. És a sorsomra is, hogy ilyen jó iskolába jártam… meg hogy 1972–73-ban ott voltam Bogláron, és nagyon jó emberek kedvesen tanítottak jóra.

Amit mostanában úgy hallok, hogy mindenki az avantgárd haláláról beszél, azt mondjuk egy hülyeségnek tartom … mert miközben itt nagyban temetkeznek, nem veszik észre, hogy egy nagyon erős új generáció felnőtt és … egyrészt halálról szó sincs, mert egy folyamat folytatódik … szóval nincs okuk panaszkodni az öregeknek, mert nem hiába dolgoztak, és nincs ok aggodalomra … legfeljebb jobban körül kell nézni, mert új terepeken folyik a harc … A rock-and-rollról nem szabad elfeledkezni, A Menyhárt Jenő például így énekel az egyik új Európa Kiadó számban, hogy “Jó lesz nekünk, jó lesz nekünk, egy palackba zárjuk a szellemünk, és örülök neki, hogy itt lehetek, mert itt tervezik az isteneket. Jó lesz nekünk, jó lesz nekünk, egy űrhajóba szeretkezünk, és megőriz minket a formalin, túl a hús törékeny szobrain”… Gyönyörű, Gyönyörű … Ilyenek mennek ezer-kétezer ember előtt. Mi az hogy meghalt? Mi halt meg? Meseszerű szép munkák vannak …
[hang 6´04”]

Galántai György beszélgetése Beke Lászlóval a Vető-Zuzu kiállításokról
Méhes Lóránd és a Vető János kiállítása a Stúdió Galériában.