AL 3 , 1983. március - 18. o.


“BONIFÁC ÖT ÓRAKOR TÁVOZOTT”

     Sok mindenről lemaradok; lemaradtam Eörsi István előadóestjéről is. Objektív és szubjektív okok miatt nem lehettem ott, s tulajdonképpen az egész estből ez érdekel a legjobban, így utólag. Olvasva. Olvasva Ginsberget például: “Múltkor azt mondtad Lukács Györgyről, hogy a szubjektív és az objektív tényezők megkülönböztetését tartotta a legfontosabbnak. Én ezt mulatságosnak tartom, mert szerintem egyáltalán nem különböztethetők meg…” így Ginsberg. Mire Eörsi: “Ez volt az az utca, amelyikbe nem akartam besétálni.

     Most én itt ebbe az utcába szeretnék besétálni. (“Öcsi, van utcabelépőd?” – ötödikes koromban ezzel riogattak a hatodikosok, azzal, hogy ha majd ebbe-vagy-abba az utcába tévedek, ezt fogják kérdezni az előugró hetedikesek. És akkor még nem is beszéltünk a nyolcadikosokról. Ilyen árnyaltan fokozatos volt akkor a valóság. Igaz, a kérdés után állítólag verés következett, ám mivel gyáva voltam kipróbálni a dolgot, tán csak dedós-legenda az egész.)

     Nincs utcabelépőm.

     Nem olvastam Lukács marxista korszakának főműveit, illetve amibe belenéztem. nemigen látszott mélynek, látszott inkább vulgárisnak. Mondjuk: Balzac, Stendhal, Zola vagy mondjuk Az ész trónfosztása vagy az Esztétikum sajátosságaiból a filmművészet, mely Lukácsnál a kertművészettel egyenlő fontosságú. Persze lehet, hogy szubjektíven van csak így, objektíven nem, de esküszöm, én úgy emlékszem, hogy a filmről Kracauer meg Bazin, meg Eizenstein, de még a roppantul fecsegő és felszínes Balázs Béla is okosabbat meg fontosabbat mondott. S Hevesy Iván! S milyen érdekes, hogy mikor Lukács még nem választotta szét ilyen harcias marxizmussal az objektív és szubjektív “tényezőket” (szép szó, ez már az érett Lukácsé!), akkor remekműveket írt, mondjuk a Regényelméletet. Valami történt itt, amiről Eörsi nagyon sokat tud.

     Képtelen vagyok megítélni, mennyire objektívek s mennyire szubjektívek azok a tényezők, melyek miatt nem voltam ott az esten. Elmondom csapongva, mi történt, s segítséget kérek: esztétikait meg etikait meg életbölcseletit. Mindhárom érzékem fogyatékos, mint az alábbiakból ki is derül.

     Történt pedig:

     Mintha álmodnék, s álmomban egyesülne az objektív meg a szubjektív, elválaszthatatlan volna fikció és valóság, mintha álmomban a kitalált irodalmi művek – teszem azt – Eörsi-művek hősei, sőt mi több, hősnői valóságban létező, s nem “esztétikai ítélet alá tartozó”, vagyis író által teremtett mivoltukban elevenednének meg.

     Mintha esztétikát álmodnék, egy Eörsi hősnő hívott fel telefonon. Az a bizonyos Z. vagy B., a Történetek Z-ről feledhetetlen hőse. Akiről Eörsi az esten felolvasott (vagy Hobo olvasta-énekelte el? Lám, ezt se tudom meg már soha…) “Az a hajzuhatag…” … S arra kért, menjek el az estre. Szubjektív “tényező” következik; ha elmegyek, kutya vagyok, gondoltam. A kutya nekem sokkal szimpatikusabb, mint az ember, szimpatikusabb, mint én, de hát nem vagyok az. Az a bizonyos Tóni kutya, aki az Eörsi-írásban Z. és B., a két gyönyörű nő közé fekszik hűségesen, s egyszerre e két gyönyörű nő kutyája, pedig Z. és B. először látják akkor egymást. Mit mondtam tehát B.-nek vagy Z.-nek?

     Mintha magam is egy Eörsi-novella hőse volnék, azt mondtam, hogy épp regényt írok róluk, mármint Z.-ről, B.-ről, Eö.-ről meg önmagamról, a regényben szerepelni fog ez a felolvasó-est is, következésképpen nem mehetek el, mert a valóság zavarna a regény megírásakor. Ha nem is új vicc, nem szellemtelen. A baj, persze, hogy nekem nem áll jól, ha Eörsi-stílusban replikázok, mert engem nem ő talált ki, hanem Mándy, én nem Eörsi-figura vagyok, hanem hamisítatlan Mándy-figura. Stílustörés volt hát, bár nem a legigénytelenebb.

     “Az a hajzuhatag…”

     Mindig profi önvallomás-író szerettem volna lenni, a profiság eszeveszetten vonzott, talán egy 1962-es Vasas–Real Madrid-meccs óta, mikor a madridi profik hideg szakértelemmel, fagyos undorral gázolták le az ál-vasasokat. Itt Pesten, az orrom előtt. Sokan voltunk. “Rohanjunk be!” – javasolta egy jelvényes (milyen jelvényes?) drukker mellettem. De nem rohant be senki, csak egy másik, intellektuel-forma szurkolónak a kőre zuhant és eltört a drága pipája, ilyen hülyeségekre emlékszem a meccsből.

     Húsz év telt el, mint valamely Dumas-regényben, de az a profizmus valahogy nem sikerült. Egy kicsit sikerült ugyan, de ez talán még kínosabb; profi filmkritikus lettem, ebből élek, s a tűrhető profik közé tartozom. De én regényt, sőt, önvallomásos regényt akartam profi módon írni. Már-már feladtam, és sakkversenyzőként szerettem volna folytatni, mint Sz. akadémikus fia (hogy irigylem!), de sakkozni végképp csak városmajori szinten tudok, vasárnap délután. Ekkor, nem is olyan rég megváltásként hatott rám, hogy fokozatosan ráébredtem-döbbentem-átéltem (van ilyen; fokozatos rádöbbenés, pedig izmos képzavarnak hangzik), átéltem tehát, hogy nagy önvallomás-prózát csak amatőrök írtak, Montaigne meg Proust, szebb szóval: szent dilettánsok. Rousseau, igen, és nem a profi Voltaire.

     Tehát egy ideje már, hogy igenis amatőr akarok lenni, dilettáns.

     Van is egy hosszú, professzionistán korrekt blank verse-ben írt, s mégis dilettáns királydrámám, az a címe, hogy A PINABUBUS, afféle Graal-legenda-profanizálás, mintha Löwy Árpád írná, például a Hamletet vagy a Bánk bánt. Ez a BUBUS egészen kiváló és egészen marginális koponyáknak tetszett, Párizstól a Bem-rakpartig. De viszont a Belgád-rakparton már nem tetszett, mit kerteljek, Eörsinek nagyon nem tetszett, annyira nem, hogy még félig sem olvasta. Ami még kínosabb, meg is dicsért; azt mondta: “ügyesen verselsz”. Ez már cselédvigasztaló hang volt. Fifre úrnak, a Tombe-Issoire-c. tetszett, Fáber úrnak, a jeles frankománnak is tetszett, E. I.-nek nem tetszett, így kerek a világ. Csak nem olvasta végig, s azt mondta, “ügyesen verselsz”. Ez nagyoncsak bántott.

     Nohát nyilvánvaló, hogy mindezt csak confessiósan lehet megírni, valahogy úgy, mint Eö. a két gyönyörű nő kutyáját, akit bizony én is ismerek, valóban egy szeretnivalóan csúf és bájos kutyuska, nálam nem Tóni, hanem Bonifác lesz a neve, majd ha elkezdem írni a kulcsregényt, így fog kezdődni: “Bonifác öt órakor távozott…” (Breton szerint nem lehet regényt kezdeni úgy, hogy: La marquise sortit á cinq heures, ezen aztán az esztéták sokat lovagoltak, Claude Mauriac provokációképp így is kezdett egy regényt, s ha jól emlékszem, Semprun is – vagy Pérec? – kezd így fejezetet.)

     Egyébként az a merőben szubjektív véleményem, hogy a Clevelandi szonett nem jó vers, az összes többi írás, ami megjelent az “AL” 2. számában az est anyagából, jobb. És ismét a dilettáns-kulcsregény önvallomásos gondjai: ezt a verset kéziratban mutatta meg nekem Z. vagy B., s tudat alatt nyilván nagyon bosszant, hogy miért nem az én kulcsregényemből mutat valaki részleteket Eö.-nek, miért fordítva van – tán jó a vers, kiváló, jobb, mint Heine vagy Brecht vagy Enzensberger vagy Peter Weiss, csak ez a magántény vakít el, csak ezért, e kisszerű hiúság okán nem tetszik a vers. Hiszen, lám, a Legyet fogtam a miniszternél tetszik, pedig objektíven esetleg a szonett a jó, vagy mindkettő, vagy egyik sem… Hogy lehet művészetről objektív tényként írni?

     Én például egyszer régen – úgy tíz éve – a Parlament előtti téren találkoztam Eö.-vel, néptelen volt a tér és “napfényben fürdött”. Én épp fölsandítottam egy bizonyos épület, a Földművelési Minisztérium padlásablakaira. Erre a térre készültem egyszer még régebben, 15 éves koromban egy osztálytársammal, s én ellazsáltam a találkozót, csak az osztálytársam ment el, de nem jött vissza. Eö. nem bámult az ablakokra, pedig a dologról sokkal többet tud, mint én. Én, ha annyit tudnék, mint ő, bevizelnék és sírnék. A padlásablakosok persze épp ezt akarják. Eö. még ezt is tudja – s nem teszi meg nekik a sírás vagy a bevizelés szívességét. Ezért irigylem főként. Persze irigylem Z.-ért meg B.-ért is, és már most elárulom, hogy ha itt okosabbnak akarok látszani, mint ő, akkor ez csak azért van, mert “ha papír elé kerülök, rendkívül erős az igényem arra, hogy legyőzzem ellenfeleimet”. Ez egy Eörsi idézet, épp Ginsberggel kapcsolatban írja (s feltehetően mondta az előadóesten). Nem tudom, miért ellenfele Eö.-nek Ginsberg. Azt sem tudom, miért volnék én az ellenfele Eö.-nek. Szerintem nem is vagyok az. Legalábbis addig nem lehetek, s nem is akarok, amíg azok a padlásablakok… meg a padlásablakosak… (Ez megint Mándys! Ez a Mándy-hős tétova hangja!) Közlöm tehát, hogy én, B. G., a Mándy-figura inkább Z. vagy B. ellenfele volnék, ha tudnék, mert Mándy az én figurámat úgy írta meg, hogy egy Courts–Mahler-melodráma vérforraló és szívtépő kalandjai történjenek meg vele, arról meg Mándy nem tehet, hogy Eörsi is megírt egy női figurát, Z.-t vagy B.-t, és a két figura, a Mándyé meg az övé valamiképp összeakadt. Mint Gazdag Gyuszi majdnem zseniális filmjében, a Bástyasétány-ban az operettfigurák, akik folyton eltévednek, és a nem nekik megírt operettekben botladoznak. (Állítólag a filmet kilenc évvel az elkészülte után most majd bemutatják, akkor kéretik ellenőrizni hasonlataimat.)

     “Úgy látszik, szakadékba zuhantál, s most onnan kiáltasz. Remélem, e pozíció nem fog ártani kulcsregényednek, amelyhez sok sikert kívánok” – írta egyszer nekem ő, Eö. Mintha nem tudná, hiszen még Lukács György is tudta, az idealista L. Gy. is, meg a marxista L. Gy. is, hogy a szakadék, a “de profundis” nem szokott ártani a művek megalkotásánál, sőt, e pozíció inkább használni szokott. A Kulcsregényről egyébként tanulságos cikk (szócikk) olvasható a Világirodalmi Lexikonban, mondván, hogy meglehetősen alantas műfaj, s felhívja a figyelmet D’Annunzio “perfid és férfiatlan” kulcsregényére, mely szemérmetlenül teregeti ki a szerző és Eleonora Duse kapcsolatának minden intim pillanatát (a pillanat-kiteregető!) Én, úgy is, mint egy Eö.-hősnőbe botló Mándy-hős, ilyen perfid és férfiatlan kulcsregényt fogok írni…

     De addig is irigylem Eörsit. És becsülöm, hogy a Parlament előtti téren, a padlásablakok alatt is van humora. És sajnálom, hogy többet beszél Allen Ginsbergről, mint Lukács Györgyről. Hogy mikor Ginsberg azt mondja, “Lukács így meg úgy”, ő kitér… s “nem akar belemenni ebbe az utcába”. Ha szereti Mándyt, s miért ne szeretné, talán meghallja egy Mándy-figura (B. G.) kérelmét, hogy menjen bele a Ginsberg utcájába, és beszéljen nekünk Lukácsról. Mert Lukácsról, az valahogy nostra res agitur (persze nem a filozófusra gondolok, hanem a személyiségre, a politikusra, a politikai gondolkodóra, a pártot soha meg nem tagadó Lukácsra), hogy miképpen is lehet szeretni ezt a Lukácsot? Ginsberg meg kicsit messze van.

     Hadd legyek továbbra is szubjektív (vagy objektív? éppen?) Én egyszer belebuktam, fejjel előre Henry Miller világába. Univerzumába, jobban mondva. A hetedik mennyországba jutottam. Nem akartam visszajönni a földre. Az volt a tervem, ha végére jutok a Plexus–Nexus–Sexus című hatalmas önvallomás-regényének (franciául olvastam, ebben az évezredben már nem lesz meg magyarul), akkor rögtön újrakezdem, aztán megint újra, afféle végtelenített könyvet csinálok belőle.

     S akkor megjelent a Valóságban egy kötetben eddig nem publikált Sinkó Ervin-írás, természetesen önvallomás ez is, de olyan önvallomás, hogy rögtön elfeledtem Henry Millert, a Sexus–Plexust, a Ráktérítőt, elfeledtem Big Surt, ahol élt (akkor még), s ahova, mint mások egykor Jasznaja Poljanába, sóvárogva vágytam. Önvallomások és önvallomások közt számomra alig van különbség: nekem mind lélegzetelállító. A legizgalmasabb önvallomást egyébként 1956. november 4-én olvastam: a hajnali ágyúdörgés délelőtt a mi környékünkön egy jó időre abbamaradt (lehet, hogy 5-én történt?), s akkor a legjobb barátom lázban égő arccal beállított. Ezzel a barátommal csatangoltuk végig az elmúlt 10 napot, első pillanatban úgy hittem, most is csatangolni hív, vele voltam október 25-én a felgyújtott Horizont szovjet könyvesboltnál is (ma: Royal férfi-ruhaház a Szondi-utca sarkán; mi egy díszes Gorkij-albumot loptunk volna, de valaki elvette tőlünk és széttépte, tűzre dobta ott helyben, mások vidáman polcot fűrészeltek). Barátom azonban lázban égő arccal egy mocskos füzetet húzott elő, az utcán vagy valami pincében találta, egy ipari tanuló srác titkos naplóját, mely naplónak egyedüli és kizárólagos tárgya az onanizálás volt, részletesen és Rousseau-énál megrendítőbben, mélyebben, szebben. Eddig ez a legjobb írás, amit én 56-ról olvastam. Nekem tehát minden önvallomás remekmű, nemcsak a Tolsztoj Ifjúsága, nemcsak a Balázs Béla Naplója, nemcsak a Henry Miller, hanem bármi. De sajnos Sinkó Ervin dolgai nekem már-már elviselhetetlenül húsbavágóak, a Regény regénye után hetekig beteg voltam, az után, amiről az imént szóltam, a Valóságban megjelent írás után (Szemben a bíróval, azóta kötetben is) rögtön feledtem Tolsztojt, Millert és Szolzsenyicint (a Rákosok kórtermét is akkor olvastam), és neurotikus levelet írtam valakinek, követelvén, hogy a Regény regényét miért nem méltatja ugyanígy, s a valaki, aki mondanom sem kell, hogy nem Eörsi volt, így válaszolt: “Levelét, engedelmével, eltettem magán-archívumomba.”

     Vagyis: úgy vagyok én ezzel a Ginsberggel – persze még úgy se – mint annakidején a Henry Millerrel. Zseniális, de nekem mégiscsak Sinkó Ervinnel van beszélnivalóm és Lukáccsal van bajom. Róluk. “Ne írj Trójáról!” Ezt a szép, patetikus mottót, ha jól emlékszem Shelley vagy Byron írta vadul török- és zsarnokellenes, a görög szabadságharcról daloló (“dalló”!) műve elé.

     Amíg a marxista Lukács erősebben hat a fiatal Lukácsnál, addig nekem Ginsberg Trója marad, amíg Sinkó Ervin nincs Pesten kinyomtatva, addig Miller Henrik is Trója marad, amíg Bibó nincs kiadva, addig minden, minden Trója marad.

     Ez az egész gondolatsor, ez az egész írás csak azért született meg, mert egy távoli althang felhívott telefonon, s mert nem mehettem el az Eörsi-estre. Ha elmentem volna, csak az estről tudtam volna írni, mint egy profi kritikus. Márpedig, mint mondtam, túl jócskán életem felén pályamódosítással foglalkozom, sőt, pontatlan a szó: pályaterv-módosítással. Eleddig profi, nemrégtől amatőr (dilettáns) szeretnék lenni. Nagy, dilettáns önvallomás-író. Olyan, mint az az ipari tanuló. Esküszöm, hogy “objektív tényként” is fontosabb volt a naplója, mint az az ágyúdörgés.

     Gondolom, az Eörsi-est legjobb dolgai, a Történetek Z.-ről például ugyanilyen ipari tanulós önvallomás. Malamud egyik novellájában az idős író azt tanácsolja a fiatalnak, írhat valóságos modellről, “csak a lakcímét ne adja meg”. Sajnos, a fiatal író tök tehetségtelen, és az idősről ír gúnyrajzot. A dologban az az érdekes, hogy Philip Roth is megírta ezt a Malamud-Bellow gúnyrajzot, persze hihetetlenül jól (olvasható regényként a Nagyvilágban), s ez még mind semmi, megírta önmaga megalázó kalandját a fiatal egyetemista lánnyal maga Malamud is (Dubin utazásai, szintén a Nagyvilágban magyarul).

     Ne írj Trójáról.

     Írj az onanizálásról.

     Írj arról, hogy mi taszít Lukácsban, írj arról, hogy mit szeretsz Sinkóban.

     Mindezt, remélem hallható, magamnak mondom. S hogy elmondhattam, ezt Eörsinek köszönhetem. Még mindig irigylem. Jó, ambivalens érzés. Ugyanúgy segít majd a kulcsregényben, mint a “szakadék-helyzet”.

Bikácsy Gergely


linkek:
RÓMAI PIRAMIS
Bikácsy Gergely – A köd másik oldalán – Amnézia a moziban
Bikácsy Gergely – Reformerek és karavánok
Bikácsy Gergely – Übervágta
Bikácsy Gergely - 11 RÁDAY, 9 FRANKEL LEÓ


[1983] [AL] [online publikációk] [artpool] [kereső]