AL 3, 1983. március - 62. o.
Kedves Gyuri!
83. 3. 22.
azzal kezdem, hogy szégyenlem magam, mint aki jó nagy szar közepébe tenyerelt. De most már végig kell csinálni, ráment egy hétvégém, ez az egy óra már igazán semmiség.
Megpályáztam a Cziffra-ösztöndíjat. Az “esélyeim” felől persze nem voltak illúzióim, nem is efféle meggondolásból csináltam. Egyszerűen egy ideje eldöntöttem, hogy beszüntetem a művészet körüli diszkriminatív intézkedések támogatását: az önkéntes félreállásra, lemondásra gondolok.
Szóval jött ez a pályázat (a beadására volt 9 egész nap!); beadtam néhány kisebb munkámat – a fene fog potyára cipekedni, meg egyébként is, tudod –, a fő dolgaimat, az eseményszerkezeteket nem lehet “beadni”. Sőt, dokumentálni se lehet őket, kizárólag képekkel. Így a “rövid szakmai önéletrajzom” 15 oldal lett, amit persze azzal kezdtem, hogy nincs mit tenni, a dolgaim ilyenek; ha azt akarom, hogy viszonylag árnyalt kép alapján dönthessenek, legalább ennyi szövegre is szükség van. (Pontosabban azzal kezdtem, hogy “nem tudom, kik azok, akik azt majd olvassák”. Fura dolog ez: Nálunk nemcsak a választások, de gyakran a zsűrik is titkosak. Nem valami szerkezeti hasonlóság ez, mondjuk mint a polifon rák-tükör?)
Aztán kigyulladt a “Nem nyert” felirat, majd jött a körlevél, amiből megtudtam, hogy azok nyertek (pontosabban az a szellemiség), amire magam is tippeltem. Hát kb. annyira eddig magánügy, amit persze nem valami mazochizmus okán csináltam, hanem: 1. A fene tudja, kikből áll az a zsűri, hátha lesz köztük valami francia is (és máris nem olyan rosszak az esélyeim). Ennek azonban kicsi a valószínűsége (lám, az információ hatalom, s mint látni fogod, ezzel történt visszaélés). 2. Nem árt időnként újra-hitelesíteni egy rendszer vonatkoztatási pontjait (számomra ez elvi kérdés is); ezek közé tartozik a társadalom/állammal való kapcsolat is (mintha ez a két szó nálunk szinonima lenne).
Aztán biztos helyről megtudtam, hogy a zsűri – amely egyébként a Stúdió vezetősége volt – egyetlen tagja se olvasta el az írásom. Még jó, hogy nem fordítottam le franciára is. Aztán hallom, hogy a rádióban löki ám valaki a kenetes hazugságokat a pályázatról; mint egy példabeszéd a becsületről és az írástudói felelősségről. Van abban valami sorsszerű, mondtam magamnak, egy nap tíz percre kinyitom a rádiót, és pont azzal bosszantanak, ami amúgy is elég bosszantó; olyan, mint egy kihívás. Lesz holnap – vagyis ma – valami dolgom a Vörösmarty téren; utánanézek ennek a dolognak.
Ma megnéztem a Cziffra-alapítvány jubileumi kiállítását. Röviden: hátborzongató “művek” a Vigadó előcsarnokában. Azt mondják, a zsűrik arra valók, hogy egy minőségi minimum alatti dolgok ne kerülhessenek az közönség emberek elé. Akkor hát ezt miért nem zsűrizte senki? (Arra gondolni se jó, hogy igenis volt zsűri; nem szeretnék a tagjaival találkozni.) Úgy látszik, a zsűrik mégis valami másra valók. Éreztem, lesz még ott meglepetés, átmentem az Átriumba megnézni a pályázati kiállítást. A színvonal-emelkedés jelentős: megnyugtató kommersz-tónus. Ám a nyertesek közül kettőt nem látok. Aztán valakivel összefutok, valakivel beszélek telefonon, és a kép kikerekedik: megjelenik a rák a tükörben. A Széchy meg a Zrínyifalvi azért hiányzik, mert az egyiket kigolyózták, a másik önként visszalépett; s hogy el ne emésszen a kíváncsiság, hogy vajon melyik melyik (melyiket golyózták, melyik kapott más ösztöndíjat) elárulom: Széchy Bea az, akinek a nyereményét az Alap önkényesen megsemmisítette. Na, már megint a zsűri: miféle zsűri az, aminek a döntését csak úgy überolni lehet? Ám hogy most meg el ne búsulj (ekkora önkény láttán), hanem inkább “vígadozzál te magyar”, megnyugtatlak: ennek a zsűrinek az összes döntésével azt lehet csinálni, amit akarsz: az egész nem volt más, mint jóöreg magyar választási komédia. Az ösztöndíjat ugyanis Kalmár Pityu nyerte meg – még tavaly; Cziffra Györggyel személyesen megállapodott. (A demokratizmus porhintésének ugyanaz a képlete, mint amibe szegény Tót Amerigót rángatták bele, miután megcsináltattak vele egy nagy munkát: neki is “pályázaton” kellett elnyernie a megbízatást.)
A slusszpoén pedig a következő: Zrínyifalvi nem önzetlenségből vagy valami totális malőr miatt lépett vissza, hanem a bőség zavarában. Kapott ugyanis egy éves bécsi ösztöndíjat. Hát ez meg mi? Ezt az ösztöndíjat miért nem hirdették meg, vagy netán ő is személyesen állapodott meg valakivel? És akkor Kalmár Pista miért nem mehet pályázati hajcihő nélkül? Egy kreált kultúra jellemző kérdésköre ez, engem azonban inkább Cziffra György embersége érdekelne. Vajon olyan rossz az ízlése, mint amit a Vigadó-beli kiállítás mutat, vagy netán épp azért “nyitott kelet felé”, mert maga is látja, hogy idáig inkább csak kidobálta a pénzét a kápolnaablakon (apropó, az összehasonlítás a te kápolnáddal megérne egy misét – mondjuk a Notre Dame-ban). Miért adott a Hivatal kezébe egy ilyen lehetőséget, ahol az a visszaélés egy újabb (méghozzá jó csengésű) eszközévé válik? Ennyire tájékozatlan lenne az államosított művészet viszonyaiban? Az a gyanúm, az írástudói felelősség mindenképp hibádzik. Kérdések, amiknek nem fogok utánajárni (ahogy a többi részletszépség sem érdekel, ami még kiderült); nem szeretem a rákos tükröt. Inkább az öreg szájharmonikást hallgatom. Szoktam neki adni egy ötöst, de olyankor legalább öt percig hallgatom is. A Moszkva téri Metrónál lehet látni, csupa népdalt meg régi magyar számot játszik. Ördög tudja, hogyan csinálja, de néha kétszólamban adja elő magát. Álpolifónia: ez ma az igazi. Kéne neki legalább egy kislemezt csinálni.
Az utóbbi témában válaszod várva szeretettel üdvözöllek:
Fazekas Gyuri
Utóirat: A sok találgatásés tippelés után végül megtörtént a hivatalos eredményhirdetés, melyről a Magyar Nemzet cikkéből értesültünk.
Az ösztöndíj nyertesei: Nagy Gábor és Kiss Zoltán László festőművészek. Ezek szerint iparművész nem kapott díjat…
Március 24-én, csütörtökön Borbély elvtárs hosszan nyilatkozott a Rádióban a kiválasztás mintaszerű demokratizmusáról… A másnapi Stúdió Közgyűlésen viszont 100 ember előtt jelentette ki: “Ez egy magánalapítvány. Az ösztöndíjra nekem egyedül van javaslattevő jogom. Egy személyben döntöttem, ezért a felelősséget vállalom… állampolgári jogom a saját ízlésemet képviselni.”
( AL )