AL 3. 1983. március, 51-59. o.

A MŰVÉSZET DÍSZGOMB VAGY / ÉS ZIPZÁR
Vita a művészetkritikáról a Fiatal Művészek Klubjában
1983. II. 18. (részletek)


Rózsa T. Endre, Vadas József, Bán András, Tasnádi A., Lóska L., Pataki G., Vásárlelyi A.

Lóska Lajos: ...Arról szeretném megkérdezni a résztvevőket - hadd ne legyen szeminárium-jellegű dolog és ne személyekhez intézzem a kérdést, mert akkor vagy válaszolnak vagy nem -, hogy mi napjainkban a műkritika szerepe és jelentősége? Erről egy pár szót mondhatnának esetleg az illetékes kritikusok.

Tasnádi Attila (Népszava): Gondolom, ebben a kérdésben közöttünk is ellentétek lehetnek, így a saját nézetemet mondom el.

A művészetben, ahogy önök is tapasztalják, önök is csinálják, nap mint nap újabb formai problémák kerülnek előtérbe és ezek szinte nap mint nap változnak, újak születnek, keletkeznek, átfolynak... és érzésem szerint a kritikának leginkább az a feladata, hogy erkölcsi, eszmei szempontból mérlegelje a művet. Tehát azt nézze meg, hogy ez mennyiben felel meg a társadalom ilyen-olyan elvárásainak, eszmei rendszerének, ideológiájának és azt hiszem, csak másodsorban szólhat hozzá a formai kérdésekhez. Hiszen a kritikus mindig később szerez tudomást bizonyos formanyelvi kérdésekről... Másrészről pedig a kritikus feladatát abban látom, hogy tulajdonképpen valamiféleképpen tolmácsolja a művésztársadalom felé, hogy a közönségnek, általában az országnak, ennek az ideológiai rendszernek, szóval általában a közszellemnek milyen elvárásai vannak a művészettel szemben és mondjuk ezt megpróbálja összefogni és a művészt ilyetén befolyásolni. Tehát én az erkölcsi, eszmei magatartásbeli megítélést nevezném a kritika feladatának, kevésbé a formai dolgokat.

Pataki Gábor: Elnézést, milyen alapon állít ön erkölcsi kritériumokat?

Tasnádi A.: A kritika esztétikai mércéken alapszik, legalábbis azon kellene alapulnia; tudomásom szerint van egy marxista esztétika, ami labilis ugyan bizonyos nézeteiben, de tudományosan adott szintjén ad bizonyos mértékrendszert. Mondjuk a kritikusnak módja van viszonyítani az ott kialakult mértékrendszerhez...

Székely András (Új Tükör): Mielőtt belemennénk abba, hogy mi a marxista esztétika, én visszatérnék a kérdéshez: mi napjainkban a szerepe és jelentősége a műkritikának?
Szerintem rendkívül kicsi a jelentősége és körülbelül ennek megfelelő a szerepe. Jelentőségét azért érzem kicsinek, mert magának a művészetnek nem hiszem, hogy valójában igazán nagy szerepe lenne a társadalom életében. Egyre inkább az az érzésem, hogy ez egy ilyen szép díszgomb, amit nem használunk begombolásra és nem véd a hideg ellen, de azért jó ha van, semmi baj nincsen vele, sőt... Na most ezzel kapcsolatban talán azt mondanám, hogy maga az a szó, hogy műkritika egy kicsit félrevezető. Ugyanis rettentő nagy jelentősége van annak, hogy az a bizonyos írás hol jelenik meg és milyen csatornán keresztül jut el milyen közönséghez. Tehát egy napilapnak a kritikája más jellegű, más jellegűvé válik rögtön attól, hogy ennek a napilapnak milyen az adott országban, vagy adott társadalomban a funkciója. Ez például azt jelenti, hogy öncenzúrára késztethet valakit az a tudat, hogy ha ő az adott lapban leírja a negatív véleményét, akkor annak olyan következményei lehetnek - akaratán kívül -, amit egyáltalán nem szeretne. Tehát inkább nem ír. Na most én szerencsés helyzetben vagyok, mert olyan lapnál dolgozom, ahol ha valakiről elmondom a kedvezőtlen véleményemet, abból utólag még soha senkinek nem lett semmi baja... Tehát én mondom, ebben a kellemes helyzetben azt írom le, amit gondolok, ... mindig hangsúlyozva azt, hogy ez a saját véleményem s nem valamilyen tudományos vagy ítéletszerű álláspont és ha esetleg nem így mondom, akkor ez a zsargonnak a hatása és az akaratom ellenére való fogalmazás... Ezt is inkább a közönség tájékoztatására, nem irányítására... mert eszem ágában sincs felnőtt embereket, ahogy mondják, orientálni, meg ahogy mondják, nevelni. [...]

Lóska L.: Elnézést, akkor értékelés tulajdonképpen nincs?

Tasnádi A.: Állásfoglalás nincs?

Székely A.: Állásfoglalás van, de mindig úgy, hogy ez az én állásfoglalásom, amiben lehet, hogy tévedek... nem impresszionista, mert... megpróbálom magamnak is megindokolni és aztán valóban bizonyos mértékig rábízom az olvasóra, hogy alakítsa ki a saját véleményét. [...]

P. Szűcs Julianna (Népszabadság, stb.): Maradjunk Székely Andris korábbi hasonlatánál, a díszgombnál. Nekem ez a díszgomb-hasonlat nagyon megtetszett. Mert való igaz, hogy ezt a gombot jelen pillanatban nem lehet begombolni, sőt ez a gomb most úgy tűnik, hogy dísz, de nem véletlen, hogy ez a díszgomb hova van varrva. Azt hiszem, nincs olyan divat, amelyik teljesen önkényesen határozza meg, hogy most azt a gombot hova varrják; hogyha a térdre van varrva, akkor értelme van annak, hogy pontosan miért oda van varrva az a gomb. Akkor, amikor mi azt mondjuk, hogy ez történetesen egy díszgomb - mert éppen nincsen bevarrva -, ezzel közvetve társadalomkritikát gyakorolunk. Akkor is tehát tulajdonképpen az egész ruháról beszélünk, amikor a gombról beszélünk. Tehát amikor azt mondjuk, hogy díszgomb, akkor az egész ruhát, illetve az egész divatot, az egész összefüggést próbáljuk megragadni. Mi történetesen a gombhoz értünk és a gombról beszélünk. Most azt mondtuk, hogy díszgomb. Javaslom, hogy akár arról is lehet beszélni, hogy díszgomb-e, vagy be lehet-e gombolni. Van-e funkciója, vagy csak egyszerűen egy olyan fajta divatról van szó, ahol ez most éppen díszként funkcionál.

Székely A.: Van funkciója: dísz.

Kovács Péter (István király Múzeum): Azzal kezdem, hogy nagyon megtisztelve érzem magam ebben a körben, mivel én nem vagyok gyakorló lapi kritikus, elvétve szoktam kritikával is foglalkozni. A gomb témához térve: én tökéletesen értem a kollégáimnak ezt a dilemmáját, de ugyanakkor azt kell mondanom, hogy mégsem érzem jónak a hasonlatot. Nem érzem jónak, mert a művészet érzésem szerint nem egy fityegője a társadalomnak, mint ahogy a tudomány bármely ága sem fityegője a társadalomnak. A művészet, legalábbis számomra, valami olyasmi, ami állandó jelleggel ilyen pulzáló módon jeleket ad az életnek az egészéről. [...]

Rózsa Gyula (Népszabadság, Kritika): [...] Én majdnem húsz évi tevékenység után semmiképpen nem vindikálnám magamnak azt a jogot, hogy a társadalom kvázi megbízásából közvetítsem a művészek irányába, hogy mit vár el tőlük a társadalom. Két okból: egyrészt azért, mert meggyőződésem, hogy nem a művész az, akinek tőlem, a kritikustól kell megtudnia azt, hogy mi a kor megrendelése, a társadalom megrendelése, ha van ilyen. Másrészt azért, mert ez nemcsak meggyőződésem, hanem tapasztalatom is, hogy a társadalom intézményesített formáinak vannak eszközei arra, hogy konkrét kívánságait kifejezze a művésztársadalom irányába. [...]
Én úgy érzem, hogy a műkritikus [...] bizonyos értelemben a közönség képviselője azzal a plusszal, ha úgy tetszik, azzal az előnnyel és egyszersmind azzal a hátránnyal, hogy képesített néző, a társadalom képesített képviselője. Akinek kutya kötelessége érteni ahhoz, amiben nyilatkozik. [...]

Tasnádi A.: Tulajdonképpen te is egy kívánalomrendszert támasztasz. Te azt mondod, hogy egy minősített közvélemény. De minősített közvélemény tévedett már nemegyszer a történelem folyamán, például az ötvenes években.

Kovács P.: Elnézést, hogy még egyszer így bekapcsolódom, de azt hiszem, hogy most kezd érdekes részhez érni a beszélgetésünk, és érdemes lesz egy kicsit még tovább piszkálni. Hadd mondjam azt, hogy én nem tudok hinni ezekben a közvetlen javítható dolgokban, hogy megírok valamit és az úgy a művészre vagy a közönségre valahogy hat. Hadd mondjam el, hadd vegyek Rózsa Gyulától egy példát. Nagyon nagy élvezettel olvastam annak idején a Kritikában egy cikkedet, amelyik a Duna-parton elhelyezett József Attila-szoborról szólt és tökéletesen egyetértek az egésszel. Az viszont, amiben itt most kvázi vitánk van egymással és amit az előbb is próbáltam megfogalmazni az az, hogy mint jelet, ezt a szobrot is valódi jelnek érzem. De ez a jel egyfajta betegségről tudósít bennünket. És ez a szegény szobrász holnap sem fog jobb József Attilát csinálni, akármit írtál is róla, de a szobra mégis tudósít arról a betegségről; ez a betegség pedig nem a szobrászban van, hanem abban a bizonyos megrendelőben, adott esetben mondhatjuk azt is, hogy a társadalomban, amelyik bizony igényelte ezt a szobrot. [...]

Körner Éva: Nem a társadalom rendelte...

Rózsa Gy.: ...elnézést, már hárman vagyunk a magyar társadalomból, akik nem igényeltük ezt a szobrot...

Kovács P.: Pontosan ezt akarom mondani. Ha kimegyünk az utcára és elkezdjük gyűjteni, hogy ki igényli ezt a József Attilát és ki nem, attól félek, hogy hárman vagy négyen, vagy akár itt ez a terem, bizony azt hiszem, erős kisebbségben fogunk maradni. Elnézést, most mindegy, hogy fogalmazunk, hogy ez a társadalom vagy közízlés, teljesen mindegy egyébként, ez itt, ez a szobor egy betegségről tudósít bennünket.

Körner É.: Más a társadalom, más a közízlés, más a megrendelő...

Rózsa Gy.: [...] Tehát a kritika ezt a betegséget, amit Te így neveztél, tudatosítja a társadalomban és körülbelül ezzel megtette a maximumot. De soha nem vindikálná a kritika magának azt a jogot, isten ments, hogy egy kritika után elvigyék azt a szobrot onnan, eltiltsák a szobrászt a szobrászkodástól... arról aztán hiába is álmodoznék, hogy azt a zsűritagot, aki ezt a szobrot megszavazta, kitegyék a zsűriből...

Körner É.: A köztéri plasztikának legalábbis két olyan ága van, ami megkülönböztetendő egymástól. Egyik az, hogy nemzeti nagyságoknak óhajt a nemzet emléket állítani, tehát az idol-állítás, ilyenkor a téma a döntő, tehát hogy megszületett egy Petőfi-szobor és akkor senki nem nézi azt, hogy milyen az a Petőfi-szobor, senki nem is tudja, hogy ki állította föl. De mi most a jelenben olyan tömegével rakjuk fel ezeket, illetve rakják fel ezeket a micsodákat... na most azért mégis, mivel a jelenben élünk, valami stiláris dologra... és valami nagyon keserves és elkeserítő dologra kell felfigyelni... hogy olyan embereket elűztek ebből az országból, tönkretettek, nem tudom, mit csináltak velük, akiknek a gondolataival ezek a mai műemlékszobrászok milliókat keresnek. Levéve azokból a stiláris újításokból, amelyeknek akkor igazi társadalmi tartalmuk volt és vérlázítóak voltak és nem tűrte meg őket semmiféle kultúrpolitika... ezeket az embereket tönkretették... és most jönnek azok, akik ezt szépen cipőmadzagra váltják. Mert igenis, nekem is van egy unokám és rángatta József Attila cipőmadzagját onnan a micsodáról... elnézést kérek. Tehát nem marad ebben már semmi, csak modor... és ezért nagyon sokat fizetnek itt, ebben az országban... abból a pénzből, amiből semmi másra nem jut már...

Tasnádi A.: Azt hiszem, a művészet egy kicsit politizálás is, legalábbis a köztéri szobrokról szólva. Hatalmi jelet, azt hiszem, mégiscsak a domináló társadalmi erők állítanak. Ha a társadalmak történetét végignézzük, akkor mindig a domináló társadalmi erők reprezentálódtak a köztéri szobrokban. Tehát a mai Magyarországon el lehet dönteni, hogy mi a domináló erő. A kritikusnak számolni kell azzal, hogy és mint áll a hatalom kérdése.

Aradi Nóra: [...] Én nem egyszerűsíteném le a fogalmazást úgy, ahogy Kovács Péter tette, hogy jel. A jelnek az alkotáson belül is megvan a szerepe, szóval kicsit összezavarodik így számomra a terminusok sora. Azt, amit fontosnak tartok, leginkább Székely András pendítette meg, azt, hogy a kritikának is megvan a műfaja. András említette, hogy nem mindegy, hol jelenik meg valami, nem mindegy, hogy nagy példányszámú napilapban vagy képes hetilapban vagy folyóiratban, stb. Nyilván a kritikának a műfaja adódik a terjedelemből, adódik a fórumból, ahol ez megjelenik. Nem befolyásolja azt, hogy a kritikusnak mi a véleménye. Azt a kritikust nyugodtan szemen lehet köpni, aki egyszer így, egyszer meg amúgy ír egyazon problémáról, vagy egyazon művészről vagy műről. De az, hogy milyen formában írja meg, hogy az adott közönség, olvasótábor fórumának megfelelő mértéktartással és szókinccsel fogalmaz, az már a kritikának a szükséges informatív és közvetítő szerepéhez elengedhetetlen. Van egy nagy gondom, ami részben kapcsolódik a kritikához. Az, hogy nálunk a kritikaközlés lehetősége kicsi, nagyon kevés a fórum, még a két háború közötti hazai kritikai lehetőségekhez képest is rendkívül kicsi a kritika szerepe, szóval a ráfordított lapszám... és ebből adódik, hogy nagyon sokáig, ez most már oldódóban van, meglehetősen korlátozott volt a témaköre. Tehát csak kiállítás-centrikus volt, csak kiállításokkal foglalkozott nagyon sokáig. Az utóbbi 5-6 évben vált folyamatosabbá az, hogy túllépjen a kritika ezen, tehát mélyfúrással jelenségeket vegyen számba. És összevessen művészeket vagy körvonalazzon törekvéseket. Nagyon fontosnak tartom ezt, mert kiállításról kiállításra követni a művészetet, amikor nem minden kerül kiállításra és a kiállítás nagyon korlátozott ideig van nyitva, az azt jelenti, hogy egy csomó információs lehetőségről lemondunk. Nos, van egy olyan probléma, ami tényleg komoly probléma, legalábbis az én számomra, hogy rettentő későn indult meg Magyarországon, nemcsak a kapitalista, hanem a szocialista országokhoz képest is nagyon későn indult meg a kortárs művészekről való önálló publikáció, tehát legyen az mappa, vagy könyv, vagy könyvecske, de mindenesetre egy önálló publikáció, ami megnézhető, kézbevehető, amihez nem kell könyvtárba menni, hogy az ember visszalapozzon egy folyóirat nem tudom én hanyadik évfolyam hanyadik számába, és ezek a lehetőségek, noha ma már folyamatosak, valahol megrekedtek a propagandánál. Vannak kifejezetten propaganda-műfajok a kritikusi, a művészettörténeti munkában: a katalógus-előszó például, vagy egy kiállításmegnyitó. Annak már kevésbé örülök, hogy a tévéműsorok is meglehetősen egyneműen csak propaganda jellegűek és nem is mindig érthetőek. Azt viszont nagyon kérdőjelesnek tartom, hogy a végül mégiscsak egyre nagyobb számú önálló kötet, ami megjelenik kortárs művészekről, azok majdnemhogy egy semmitmondó dicsőítései az adott művésznek. [...]

Vadas József (Élet és Irodalom, Corvina Kiadó): [...] Székely András említette a gomb-hasonlatot vagy képet, én hadd legyek szubjektív és mondjam azt, hogy én jobb szeretem a zipzárat. [...] Szóval, hogy mondjam csak, sokféle gomb van, nem egyszerűen csak díszgomb, hanem olyan is, ami lóg, meg nincs rendesen fölvarrva, olyan ami odaillik, meg olyan is, ami nem illik oda, de én azt hiszem, hogy néha a kritikának nemcsak az a dolga, hogy azt mondja, hogy ejnye-bejnye, ezt a gombot illett volna felvarrni vagy jobban felvarrni vagy egyebek, hanem hogy ide nem is gomb kéne, hanem zipzár. Sőt, nem is zipzár, mert ezen a ruhán semmi nem kívánja, hogy akár gomb vagy akár zipzár legyen, sőt talán még nem is ruha kell. [...] Hogy is mondjam csak, bizonyos funkcióban, bizonyos esetben - csúnya kifejezéssel élve -, elvárásoknak engedve igenis csak kizárólag díszgombot lehet csinálni. Azt kell mondjam, még a legtehetségesebb művész is csak díszgombot csinál, legfeljebb ő úgy-ahogy jól teszi oda, de attól az még díszgomb marad. És a kritika igazi dolga véleményem szerint ott volna, hogy megpróbáljon arra közös gondolkodással ráébreszteni egy, persze szűk, közvéleményt, hogy gomb kell-e arra a ruhára, egyáltalán kell-e valami rá, vagy egyáltalán nem is kell az a ruha, hanem valami egészen más kellene. Ezzel csak a magam ars poetica-ját vagy kiindulási alapját mondtam el. [...]

Rózsa Gy.: [...] A mai magyar gyakorlatban két, látszólag teljesen máshonnan induló tendencia keveredik össze... a szent kritizálhatatlanság stabil jelenségét ez a kettő adja össze. Az egyik az 50-es évek, bármennyire is nézzük, de meglevő rossz öröksége. Aki ismeri a korszakot, pontosan tudja, hogy az 50-es évek már az egyéni kiállításokat sem kedvelte. Nagyon nagy mesternek, vagy az adott művészetpolitika nagyon nagy kedveltjének kellett annak lennie, akinek egyáltalán önálló kiállítása lehetett és azzal katalógus és minden járt. Még kevesebb volt az olyan művész, és itt kapcsolódnék vissza, erősítve az Aradi Nóra által mondottakat, akinek kismonográfiája megjelenhetett volna. Nyilvánvaló, hogy az adott, kötött művészetpolitikai struktúrában aki méltónak találtatott arra, hogy monográfia vagy nagyobb írás jelenjen meg róla, az eleve és szavatoltan mennybe menesztett valaki volt, mert kiérdemelte... És akkor már igen kevéssé lehetett bírálni, még ha netán a szerző vagy a kiadó akarta volna is. Ez az egyik szép hagyományunk. A másik szép hagyományunk, amit örököltünk a nyugat-európai művészet 1900 óta tartó, tehát immár 80 éves fejlődésében, hogy a különböző avantgarde mozgalmak mellett kiálló, és különösen az első, klasszikus periódusban történelmi szükségszerűségként kiálló kritikusok értelemszerűen azokat a mozgalmakat apológia szinten is védték, amelyekről írtak, amelyek mellé lecsatlakoztak. Ez mára odáig fejlődött, szemben az ellenséges külvilággal - ami mindenféle ellenségességet jelentett: ideológiait, ízlésbelit, stb. -, hogy amiről monográfiát írok a Csendes-óceántól az Uralig, és itt már társadalmi rendszertől szinte függetlenül, kötelezően elvárja tőlem akiről írom és nagyon gyakori esetben az is, aki olvassa, hogy mennybe menesszem. [...]

Forgács Éva (Iparművészeti Múzeum): Úgy beszélünk, úgy folyik ez a beszélgetés a művészetkritikáról, mintha tulajdonképpen csak a szempontokban kellene megegyezni és így akkor már egy este is el lehetne dönteni, milyen legyen a jó művészeti kritika. De hát hogyha szétnézünk, akkor ennek egyáltalában semmiféle fóruma nincsen. Mert a napilapoknak megvan a kritikai rovatuk és ez körülbelül ugyanolyan terjedelemben áll rendelkezésre képzőművészet esetében, mint a film vagy a színház vagy a zene esetében... de azzal a nagy különbséggel, hogy a napilapokon, illetve az olyan egy-két hetilapon kívül, amelyik rendszeresen közöl képzőművészeti kritikát is, léteznek - méghozzá olyan a lapstruktúra, hogy különböző szintű - zenei, színházi és filmszakmai folyóiratok, és van arra lehetőség, hogy ezeknek mind az olvasógárdája, mind a szerzőgárdája kiszűrődjön és valami módon a bulvárlap szintjétől a komolyabb szakmai színvonal felé orientálódhasson. [...] Képzőművészeti téren létezik a Művészet című lap, amely fennállása óta nem döntötte el, hogy régészettel, néprajzzal vagy kortárs művészettel foglalkozik. Valószínűleg nem is döntheti el, mert mindhárom tárgyban az egyetlen fórum. [...]

Lóska L.: ...én úgy éreztem, az összes hozzászóló mintha mint független kritikus, tehát teljesen független egyén szólt volna, vagyis elmondta volna a saját véleményét. Viszont van itt egy olyan pont, hogy jó vagy nem jó a kritika és a kulturális irányítás kapcsolata. Mert mindnyájan arról beszélünk, hogy mi itt elmondhatjuk a véleményünket, mégis felállítják a Duna-parton a szobrot. Úgyhogy...

Székely A.: ...fordítva. Először felállították a szobrot és utána szabadon elmondhatjuk a véleményünket.

Lóska L.: ...ezért volna jó akkor megnézni végül is, hogy tulajdonképpen milyen ez a kapcsolat és hogy állnak akkor a művészetkritikusok...

Aradi N.: ...Nagyon vulgárisan fogalmazok - a kritikus hozott anyagból dolgozik, mert ami már tárgya lehet a kritikának, az már egy előzetes válogatáson megy át. Na most, ezt a válogatássort nem a kritikus csinálja, hanem a művész illetve művészi közösségek, vagy nem tudom, hogy nevezzem őket. Tehát a nem írott kritika, amelyik megelőzi a kiállítás létrejöttét, vagy amelyik nem engedi a kiállítás létrejöttét, az a nem írott szelekció, amin az múlik, hogy egy alkotás megszülessen, és az is, hogy egy alkotás nem születik meg, ez mind megelőzi az írott kritikát. Szóval ez nagyon komoly dolog, és ezt azért nem szabad figyelmen kívül hagyni. [...]

Körner É.: Én azt hiszem, hogy amit most Aradi Nóra elmondott, ehhez lehetne a legtermékenyebb módon kapcsolódni... szóval, tudniillik azt hiszem, hogy sokkal fontosabb az, hogy a kritika ne preformált elképzelések alapján utólag interpretáljon, tudomásul vegyen, vagy egyszerűen ne is vegyen tudomásul dolgokat, hanem a kritika próbálja a dolgokat belülről értelmezni. Tehát nem képzelhető el az, hogy eléggé felnőttnek érezzük az olvasóközönséget ahhoz, hogy belülről interpretáljunk egy-egy művészeti alkotást? Tehát ne utólag mondja el XY, körülbelül az a néhány kritikus - aki ugye hát általában ír - a véleményét, hanem mondjuk próbáljuk megértetni az emberekkel, hogy azok a művészek mit akartak és próbáljuk rábízni az emberek ítélőképességére, hogy ezt hülyeségnek, vagy jónak tartják...