AL 5, 1983. nyár, 2-5. o.

[english]

Galántai György újpesti kiállításának
megnyitójaként felolvassa Beke László
(Mini Galéria,1977) [hang 13'26"]

MOLNÁR GERGELY
DREAM POWER
(részlet)

GALÁNTAI-KIÁLLÍTÁS NEW YORKBAN

Temetődomb.

A Central Park és Lower East Side között.

Minden örvendetesen ismerős; a domboldalon, a fák között feltűnik az egész emigráció. Azok is, akik nem tartoznak oda. Ott lézengenek az erdőben, ott élnek.

Több kiállítási pavilon is van errefelé.

A Galántai-kiállítás pavilonja L-alakú földszintes téglaépület, nagy kiterjedésű, s egyik végén kitárul, bevezet az erdőbe.

Apám kalauzol végig a kiállításon, magyaráz. Egyébként családom valamennyi holt tagja ott éldegél a nagyváros erdejében, ez hát egy valódi underground, közös terep.

Nemrég érkeztem New Yorkba, még nem ismerem igazán a várost. Előképzeteimet próbálom visszakeresni, s minden elő is tűnik.

Sötét, de inkább csak meghatározhatatlan fényű közegben vagyunk - érezhető, ez itt a természetes fényállapot; földalatti éjszaka: nem sötét igazán.

A hőmérséklet is meghatározhatatlan: nincs hőmérséklet; ez az öltözékekről is kiderül, mindenkin önmaga legarchetípusosabb öltözete van, de mégis inkább könnyednek mondhatók a viseletek. Apámon szürke öltöny, nyakig begombolt flanelling alatta. Galántain pirosas trikó, barnás-vöröses kordnadrág.

A fák között egyre-másra előtűnnek az állatok: a színház Kézdi Kovács Romantika-filmjeiben. Előtűnnek a csoport tagjai: sétányok vezetnek a fák és a sziklakövek között.

Nehezen sikerült kijutnom Amerikába. Repülőgéppel érkeztem, hosszas betegség után. Reakciós, jobboldali-katolikus nagynénémmel találkozom, úgy látszik itt tölti élete utolsó éveit.

Majdnem teljesen vak nagyapám a szabadságnak örül.

Nem értem a szabadság fogalmát, próbálom megértetni, hogy itt még rosszabb a helyzet. Kinevet, azt mondja, amióta itt van, újra lát. Egy üres szobában lakik, alig megy ki a városba. Azt mondja, a városnak marijuanás a levegője, és gyilkolnak az utcán.

Ezt megint nem értem: a környezet végtelenül békés és csendes.A beszéd szintén valami egészen sajátos: tudniillik nem hangkiadással beszélgetünk. Furcsának nem furcsa ez, inkább megnyugtató.

Mégsem értem, miért érzik jól magukat itt ezek az egyébként is halott emberek. Salinger jut eszembe, Holden Caulfield gondolatai a navajó-takaróról. Örülök, hogy elsőnek Salinger jut eszembe, és szégyellem, hogy olyan rég megfeledkeztem róla.

Apám rendkívül energikus, Szentjóby Tamást szidja, de szavaiba tisztelet vegyül. Valóban Amerikában élő rokonaim nem tűnnek fel, nem is jutnak eszembe. Anyámmal szeretnék találkozni: évek óta nem láttam.

De előbb a kiállítást nézném végig.

Hatalmas anyag; csupa új munka; vadonatúj koncepció. A képaláírások, katalógusszövegek magyar nyelven íródtak, furcsa módon ez örömmel tölt el. Csak amit egyébként is tudok angolul, az angol nyelvű. A kiállítás látogatói is többnyire ismerősek, Ajtony Árpád kivételével.

Világviszonylatban az eddigi legnagyobb Galántai-kiállítás ez; különben is ő az első, akinek a pavilont teljes egészében rendelkezésére bocsátották.

A kiállításon egy meglepő koncepcióvonulat fut végig: a magyar történelem.

A dolog valahogy nem hat frivolnak, nyilvánvaló: olyannyira túl vagyunk a nemzeti határokon, hogy a vonatkozásrendszer pusztán specifikus információbázis: asszociációs- és nem hivatkozási alap, kiterjedés és nem helybenjárás, megemésztett táplálék és nem székrekedés.

Az információ betölti valódi funkcióját: örömet jelent és örömet okoz; a művész megszabadult, hiszen tagadnia sem kell immár amit tud: nem rab többé, mert nem ismeri a hagyomány fogalmát.

Mindezt alaposan megtárgyalom apámmal, akiből, ha jól emlékszem, hiányzott mindennemű internacionalizmus. Örülök is, hogy így megváltozott.

Nem a motívumokról van szó persze, hanem egy lényegesen komplexebb áttekintésről.Mintha történelmi vagy régészeti kiállítást járnánk végig.

Bronzba öntve Bocskai vagy Bercsényi, vagy talán Damjanich János csizmája. Történelmi szoborcsoportok Rodin vagy Melocco Miklós stílusában. Ferenczy István domborművei a magyar jakobinusokról. Mindez sem nem szánalmas, sem nem mulatságos: természetes, mint ahogy minden természetes ebben a valóban alkotói: immateriális közegben.

Apámmal lépünk be az előtérbe.

A téglafalon nagyméretű képek, egészen halvány pasztellszínekkel festett téglák. A fal téglaköveinek peremei síkban nem pontosan azonosak a festett téglák érintkezéseivel; az eltérés tizedmilliméteres ugyan, de érzékelhető, mint ahogyan a festett téglák színei is egészen halványan különböznek az eredetitől. Valójában nem biztos, hogy ezek a festések képek lennének, lévén például átlátszóak, kissé zavaró azonban, hogy a téglákat elválasztó fugázott rések mélyedései mégiscsak térbeliek, amit festménynek hiszünk, az viszont végképp egyetlen sík.

Egy pauerista mű, mondja az apám, nem lényeges.

Az előtér az L-betű rövidebb szára, a mögötte lévő hosszú terem falai üvegből vannak. Kiderül, hogy golyóálló üvegből; az egyik mű erre az üvegre van festve: céllövő körök, szemben vele kb. 10-12 méterre egy pulton különböző kézi lőfegyverek. Az előtérben épp Andy Warhol vásárol a balatonboglári leporellókból; a szimpatikusnál kissé hangosabban.

A kiállítás - vándorkiállítás - további útja: júliusban Richmond és Newhaven.

A hosszú terem megvilágítása ideális: régi szélesperemű utcai lámpák lógnak a mennyezetről, megnyugtató gyenge villanyfény.

Pontos, de igen gyors sebességgel haladunk előre a képek között. Érezhető, hogy a kiállítás tere a sebességgel arányosan változtatja alakját. Ha fokozzuk az iramot, T-alakúvá válik.

Az előtér után jobbra fordulunk, s a jobboldali falat nézzük végig.

Sötét árnyalatú, körkörösen festett képek függnek itt; a színek sötétedése révén térképzet keletkezik: spirálokat látunk. A spirál legmélyebb pontja a legsötétebb, kifelé kissé világosodik, az alapimpresszió azonban a mély sötétség marad. Több kép egymás után: most lefelé táguló spirálok. A precizitás képről, képre csökken; egy-egy képen már a vászon fehér szélei is láthatók, a spirál nagyvonalúan felfestve, de az előző pontos képek minden biztonságával: közlése még tudatosabb, még pontosabb.

Aztán hasonló köralakú festések, de ezek a képek hangot adnak. Hangkiadásuk a nézés intenzitásával arányos, a hangminőség a szemlélés minősége szerint változik. Nincs hangzavar, mindenki a maga hangjait hallja. Sosztakovics, mondom nevetve, de nem vagyok benne biztos. Van, aki preklasszikusokat hallgat. A képek leírása a falon függ, a műfajt luminofóniának nevezi. Bizonyos ellentmondás, hogy egyes képeket állandóan hangszórók közvetítenek a szabadba.

Történelmi események térképei a falakon.

Fekete szén vagy tusrajzok következnek, úgynevezett megindított formák, melyek maguktól alakulnak tovább. Apám magyarázatából kiderül, hogy ezek a művek hipnotikus alapon készülnek, a legfontosabb, hogy sikerüljön - koncentrációval - úgy megindítani a felvitt formákat, hogy azok képesek legyenek tovább képezni önmagukat. Ha egyszer sikerül egy formát megindítani, az azután a végtelenségig mozgásban marad - de erre csak a legnagyobbak képesek.

A képeken kígyóznak, tekeregnek, vastagodnak-vékonyulnak a fekete vonalak.

Az üvegfalakon néhol színes üvegfestmények vannak, a terem más pontjain pedig festetlen üveglapok függnek.

Néhány Halmy Miklós-szerű ősmagyar kép is látható, széles fehér keretben. Ez a keret valamitől ugyancsak revelatív hatású.

„Peremléti fortissimo”- mondja valaki a nézők közül, bizonyára kritikus - gondolom. Mindenesetre úgy érzem, kimondottan pontos, sőt ismerős definíció.

Ready Dreams - ez a sorozat címe.

Az út kivezet a teremből, azaz inkább a terem falai ágaznak el, s az emelkedő dombon belevesznek a szabad térbe. Ettől a kiállítás még nem ér véget.

Völgyszerű meredek hegyoldalon vannak a többi képek, valamint néhány széttöredezett antik szobor lent, a völgyszakadék mélyén.

Mint már korábban, errefelé is vannak sírkövek; szándékosan megkülönböztethetetlen, melyik eredeti, s melyik a kiállítás része. De eléggé nyilvánvaló, hogy minden a kiállításhoz tartozik, a tér teljes egészében konstruált, s épp azáltal, hogy a művek tökéletesen alkalmazkodnak a környezethez. Mint látogató, magam is a környezet részévé válok; automatikusan a kiállításhoz tartozom.

A domboldalon van egy kép: „Meghosszabbított gyereklánc” a címe; úgy vélem, fametszet - szörnyűséges expresszionista mű: szenvedő figurák sokasodnak. Hosszan nézve, e képről kiderül, hogy film; előbb változó állóképek villognak, azután peregni kezd a rövid, színes film, a kiállítás reklámfilmje Szentjóby Tamással a főszerepben.

A fűben fekve nézem a filmet, az erdő teljesen sötét.

Apám már korábban elmaradt. A pavilon innen nem látható.

Attól félek, hogy kígyók vannak a fák között.

(1973)