AL 7 , 1984. január - 3. o.

WILD STYLE – NEW YORK

Tavaly tavasszal, amikor még a SoHo mellett laktam, rendszeresen elsétáltam abba a néhány galériába, ahol az új művészetet még viszonylagos frissességében lehetett lecsekkolni. A monumentális Schnabelek, az érzékeny Clementek, a nosztalgikus Chiák és a német invázió képviselői mellett az új New York-i festészetet Anina Nosei és Tony Shafrazi galériáiban lehetett csak felfedezni. Anina Nosei állította ki először Jean-Michel Basquiat-ot, az akkor 19 éves géniuszt, aki hírnevét mint graffiti-művész teremtette meg, de jól ismert volt a downtowni új zenei körökben is, a Grey nevű együttesben való részvételéért. Tony Shafrazi a hetvenes évek elején mint fiatal iráni művész nagy botrányt okozott egy akciójával, amikor a Modern Muzeumban Picasso féltve őrzött Guernicájára spray-festékkel háromszor ráfújta a „Hazugságok” szót. Jelenleg az ő galériájában található a legreprezentatívabb új művészeti anyag: Keith Haring, Basquiat, Cutrone és Baechler mellett Futura 2000 képviseli a graffiti-művészetet, immár festővásznon. Futura 2000 volt az, aki a Clash pár évvel ezelőtti New York-i koncertjén, az együttes mögött elhelyezett háttérre festett a koncert egész ideje alatt.

A rövidnadrágos, szinte betegesen sovány, 12 év körüli, fekete kissrác éppen egy Futura 2000 kép előtt állt, jól megtermett 16 év körüli haverjának magyarázva hihetetlen magabiztossággal, a számomra hieroglifa hatású, majdnem teljesen absztrakt festményt. Felismertem a srácot, pár héttel azelőtt láttam a Squat színházban rendezett rap-koncerten: ő volt a legjobb electric boogie táncos. Most hozzám fordult: Te is művész vagy? – kérdezte. Ja – feleltem. Tetszik az akcentusod. Hová való vagy? Hungary – feleltem. Are you hungry? (Éhes vagy?) – kérdezte halálos komolysággal. – I like your accent. Láttalak a Squatban, baromi jó show-t csináltál – mondtam. Kösz – mondta. – Elmagyarázzam neked ezt a képet?

A Breakdance nem társastánc. A résztvevők kört alkotnak, a nézők a hátuk mögül igyekeznek ellesni a látványt, ami a körön belül történik. Egyszerre csak egyvalaki táncol, körülbelül harminc másodpercig. A táncnak már kialakult elemei vannak, azokat kombinálják a nehézségi fok szerint. A leggyakorlottabbak persze mindig tudnak valami újat hozzáadni, s ezt a közönség lelkes tapssal és bekiáltásokkal értékeli. Az egész jelenet megkapóan rituális jellegű. A táncosok szemük villanásával kommunikálnak egymással, az előadók sorrendje soha nem okoz konfliktust – bizonyára a csapat belső struktúrája az, ami meghatározza ezt. Az, hogy közönség előtt történik az egész, mit sem változtat az előadás módján. Amíg valaki bemutatja a tudását, addig a többiek rendet tartanak, és igyekeznek a közönséget visszaszorítani, hogy a belső kör elég helyet biztosítson a táncosnak. Előfordul, hogy hip (menő) fehér csajok befúrják magukat a kör közepére, hogy feneküket rázva a hangulat vérforraló, mámoros hatása alatt ők is részt vegyenek a show-ban. A breakerek nem reflektálnak az ilyen jellegű spontaneitásra. Finoman, de határozottan letessékelik őket a porondról. Ez nem társastánc. Ez az ő show-juk. A ritmussal teljesen összeforrva táncolnak körbe-körbe, szaltóznak, a fejükön állva piruetteznek, majd hirtelen megmerevedve fejezik be a mutatványt. Break. A táncos felpattan, jót nevet, és már ugrik is helyébe a következő.

A srácok életkora 8 és 18 év között van, Aki idősebb ennél, még a legegyszerűbb elemet se kísérelje meg. Garantált izomszakadás. Az egész test olyan koordinációjára van szükség, amit csak a fejlődésben lévő izmok rendszeres és alapos edzésével lehet elérni. Gyönyörű és felemelő látványt nyújt a mellőzött bronxi, harlemi, fekete és portoricói srácok show-ja, bizonyítva azt, hogy abban a világban, ahol már mindent elvettek tőlük és ahol az egyéni boldogulásnak már a legkisebb reménye sincs meg számukra, saját testük még képes a független, általuk irányított működésre.

A breakdance a harlemi és Dél-Bronx-i gettókban született, ahol a lakások túlzsúfoltsága miatt az utca a fiatalok élettere. A srácok összegyűlnek a lerombolt házak romjai között, az üres sportpályákon. A sztereóból bömböl a zene, tréfás vetélkedés formájában alakul az új tánc, amit nemsokára a japán fiatalok is táncolni fognak. A fiatalok legismertebb támogatója és mentora Africa Bambaataa, aki tinédzserként vett részt a hatvanas évek fekete párduc mozgalmában. Ma disc jockey (D. J.) a Roxyban és az új Earth’s Edge klubokban. Emlékezetében élénken él hajdani barátainak emléke, akik a hatvanas évek végén, a New York-i tinédzserbandák rendszeres összecsapásaiban vesztették életüket. Mostani szerepe főként abból áll, hogy igyekszik összefogni a tehetséges fekete és portoricói fiatalokat, hogy a bennük lévő energiákat a breakdance, a rap és a graffiti-festészet területén kifejtett kreativitás felé terelje. A virtuskodás nem kell hogy feltétlenül erőszakos formát öltsön, a vagány szövegelés akkor a legvagányabb, ha lemezt tudsz csinálni belőle. Az erős akkor a legerősebb, ha olyan jól csinálja a breakdance-t, hogy népszerűsége városszerte terjed. A pár hete bemutatott „Wild Style” (Vad stílus) című, első, ezzel a jelenséggel foglalkozó fél-underground film egyik jelenete a sportpályán jászódik, ahol két gang éppen összecsapni készül, hogy ellentéteiket döntésre vigyék. A verekedés helyett azonban, párban egymással szemben állva, szópárbajba kezdenek. Amikor az egyik már nem bírja tovább szusszal, az ellenfele veszi át a szót, a zene hipnotikus, pulzáló ritmusára. Ez nem a „West Side Story”, ez Harlem Country, USA (Curtis Blow). Talán a rapping-ben (szövegelésben) a legvilágosabb a jelenség amerikaisága. Az argó zseniálisan nyelvújító használata mellett a rapper önreklámozása a legjellegzetesebb visszatérő motívum. Saját nevének többszöri említésén kívül néha még lemezcége neve is elhangzik. Koncerteken a közönség aktívan részt vesz sztárjuk show-jában. A hangulat tetőfokán a Rapper kérdéseire a közönség kórusban válaszol, összecsapják kezeiket, amikor tapsolni kell, sikoltanak, amikor erre szólítja fel őket, és ütemesen rázzák magukat a D. J. által kevert zene ritmusára. A D. J. munkája is figyelemreméltó. Ő is ugyanolyan sztár, mint a többiek, akikről beszéltem. Ő is a színpadon van, ő az egyszemélyes zenekar. Mindössze két lemezjátszón játszik, egy keverő segítségével. Bűvészi ügyességgel húzogatja a potmétereket, amik segítségével a két egyszerre forgó lemezből választja ki a megfelelő ritmikus szakaszt. A válogatás teljesen egyéni ízlésre vall, de az elsődleges funkció a folyamatos ritmus biztosítása, így olyan részleteket vesz ki egy-egy számból, ahol az ütőhangszerek dominálnak. Lemezek is készülnek külön ilyen célra. Sőt, a megjelenő rap-lemezeknek csak egyik oldala tartalmaz vokált, a B oldalon csaknem minden esetben az instrumentális változat hallható, amit bárki felhasználhat a saját szövegeihez kíséretképpen. A D. J. nemcsak pörgeti a lemezeket, de ritmushangszerként is játszik a lemezjátszón. Ez az újabb lemezeken közreműködő zenészek listájából ki is derül. A scratching (karcolás) hangja könnyen felismerhető jellegzetessége a rap-számoknak. A D. J. belehallgat a számba, és kiválasztja azt az egy hangot, amit használni fog. Rááll a tűvel, és a megfelelő pillanatban a lemezt a tű alatt oda-vissza húzogatja. A mások által készített zenét használja fel, hogy új zenét teremtsen, ugyanúgy, ahogy a graffiti-művész a jól ismert rajzfilmkarakterek pontos mását festi meg, vagy ahogy Grandmaster Flash a New York Post nevű lap mindennapi horrortörténeteit énekeli meg a nagyvárosi gettóéletet ecsetelő számaiban.

Az én kedvencem a breakdance-szel szemben, az electric boogie. A két előadói stílus egy időben tűnt fel, de két különböző felfogásról van szó, a kettő között alig van átfedés. A breakdance-szel ellentétben itt nemcsak az atlétikai rátermettség és ügyesség számit, hanem rengeteg más dolog is. Az electric boogie kifejezetten előadói hagyományokra támaszkodik, a pantomimhez áll a legközelebb, annyira, hogy annak számos elemét alkalmazza is. A szaggatott, robotikus mozgás a régi filmek technikai elégtelenségéből született mozgásvilágot idézi, de a zenei kísérettel való szinkronitás tökéletessége inkább futurisztikus irányba tereli az asszociációkat. A tánc a mozdulatlanság és a mozgás teljes elkülönítésére épül, a test nem önmagától mozdul, hanem mintegy áramütés hatására, A ritmus leütése dobja odébb a kezet, rántja el a fejet. löki arrébb a lábat. Mint ahogy a fény is kvantumokban terjed, úgy terjed az energia a testben, sőt a testek között is.

Már standardnak számít az a trükk, amikor a srácok megfogják egymás kezét, és balról jobbra, az elsőtől elindul egy hullámzó mozdulat. egy energiakvantum, és a kinyújtott, összekapcsolt kezeken és karokon át az utolsóhoz érkezik. Olyat is láttam már, hogy a srácok lehasalnak a földre, és kígyót alkotnak, oly módon, hogy egyik a másikhoz kapcsolódik, és így a négy emberből álló láncolat a függőleges irányba történő hullámmozgás segítségével halad előre. A megoldások száma úgyszólván végtelen, Az új trükkök szellemessége és a kivitelezés tökéletessége a közönséget néha elragadtatott tapsra és bravózásra készteti. Gyakori kellék a fehér kesztyű, a napszemüveg, és szinte minden táncos kötelező kelléke a sildes sapka vagy a srácok között divatos furcsa kalapfélék egyike, ami gegek és gesztusok kiapadhatatlan forrása. Ez a tánc sokkal inkább csoportprodukció, mint a breakdance, de itt is sorra kerül mindenki a saját, egyéni produkciójával. A show nem tartalmaz improvizációt. Az egész program a lazasága és könnyedsége ellenére egy tudatos koreográfiai munka eredménye. Gyakori eset, hogy egy party fénypontjaként egy felfutóban lévő csapat szerepel, aminek produkcióját a partyzók nagy lelkesedéssel tapsolják meg, majd a sok újrázás után a félszeg, szerény, de önbizalommal teli srácok, elvegyülnek az őket ajnározó, pártoló művészek között. A fiatal portoricói és fekete fiatalok művészete egyenlő rangot nyert az addig többnyire fehérek által dominált Művészvilágban. Egy egész nemzedék áll a kapuban, hogy a halódó és gyötrődő, dekadens, kétes eredetű és kétes szándékú művészeti felépítményt meghódítsa.

A rapperek repertoárja igen különböző, a szövegek tartalmát tekintve. A New York-i gettóélet sokrétű megközelítése a fő téma. Vannak olyanok, akik – mint a Street Justice című szám előadói – az utcai erőszak világát ábrázolják, és megoldásként az önvédelem jogosságát hirdetik. Mások, mint Grandmaster Flash, egy józanabb megközelítést ajánlanak számaikban. Az ő számaik a legnépszerűbbek, és jobb szó nem lévén, nevelő jellegűeknek nevezném őket, Illusztrációképpen lefordítom a New York, New York című számukat.

NEW YORK, NEW YORK (Grandmaster Flash and The Furious Five)
[sound/hang 06:12]

Budapest, 1984. január 17.

Szitányi Gábor