AL 8 , 1984. február - 19. o.


LIZA ÉS A GIPSZRELIEFEK

 

1. Tényközlés. Jovánovics György szobrász mintegy három és félesztendős nyugat-berlini tartózkodás után a Künstlerhaus Bethanienben, ahol egyébként műterme is található, megrendezte búcsúkiállítását.
Az ajtón belépve a jobb oldali falon hét nagyméretű gipszrelief látható (Berlin, 1981–82), a bal oldalin
egy fotóregény (Budapest, 1976), az ajtóval szemben, a keskenyebb falon egyetlen kisméretű gipszrelief (Berlin, 1983),
melyre ferde fény hull. Ez utóbbi kapcsolja össze szellemileg és vizuálisan a kiállítás két részét: anyagszerűsége a reliefeké, megvilágításának költészete és talányossága a fényképek világára rímel.

2. Személyiség és mű. A művész rangját nem pusztán a jó művek összessége biztosítja, hanem a szemlélet erőteljes egysége, mely mögött egy összecserélhetetlen, fontos személyiség rejlik. A „fontos” szót, melyet egyébként Brechttől kölcsönöztem, azért hangsúlyozom, mert e személyiség művészi hatékonyságát azoknak a viszonylatoknak a lényegbevágó, csak rá jellemző volta szabja meg, amelyeket a világgal kiépít, és amelyeket az érzékletesség intenzitásával fel is tud idézni. A felidéző erő minden művészi képesség sine qua non-ja, de önmagában éppúgy nem élvezhető, mint a só. Ízt, csínt, tüzet a már említett viszonylatok adnak neki. Ezek alaptónusa lehet patetikus, szkeptikus, kérdő hangsúlyú, tagadó nyomatékú, csodálkozó és így tovább – közös bennük az, hogy segítségükkel a művész a konkrét témák és feladatok hajszálerein át az aortáig óhajt felszívódni.

3. A két véglet. A gipszrelief absztrakt. A fénykép – még ha fénymontázzsal vagy bármilyen rafinált eljárással készült is – konkrét, mert amit lefényképeznek, azt úgy éljük át, hogy valóban létezik. A gipszrelief mindenekelőtt tárgy. A fénykép: nem tárgy, hanem fény plusz kép a tárgyról. A gipszrelief adott méretben tündököl. A fénykép tetszés szerint nagyítható és kicsinyíthető. A gipszrelief egyedi jelenség. A fénykép tetszés szerint sokszorosítható. Hét gipszrelief egymás mellett még hasonló motívumokkal sem történet. Fényképek egymás mellett, hasonló motívumokkal és azonos szereplővel sztorivá kerekednek. A gipszrelief meghal megfelelő megvilágítás nélkül; a fényképnek erre a fajta megvilágításra csak az elkészülés pillanatában van szüksége, és bár természetesen valamilyen fénnyel szintén megvilágítandó, a művészi minőségét meghatározó fényeket bensejében hordja.

4. A végletek egysége. A kiállítás műalkotásszámba menő katalógusának* (tervezője: Jovánovics György) mindhárom szövegírója megállapítja a képregény és a gipszreliefek szellemi összetartozását.

Michael Haertner főként technikai-formai megegyezéseket sorol fel: a sorozatszerű elrendezést, a konstruktivista motívumokat és struktúrákat, a többrétegű montázstechnikát, a pozitív és a negatív elemek kölcsönhatását, a határértékekre való törekvést és a látszatvilágok felépítését; de ehhez hozzáteszi még: „A regény és a reliefek nyilvánvalóan egy koherens és igen személyes univerzum részei, mely feloldja magában a verbális-filozófiai szenvedély… és a játékos absztrakció közt feszülő távolságot.”

Heinz Ohff is kiemel formai hasonlóságokat (Jovánovics előszeretetét a hegyesszögek iránt, azt a tényt, hogy a fényképeken is kikerüli, Liza Wiathruck nevezetű fiktív hősnőjük formájától eltekintve, a kerek, ovális, görbe vonalakat), de főként azt hangsúlyozza, hogy már az 1976-ban Magyarországon készült „organikus montázsokkal” dolgozó fényképek is reliefszerűek.

Beke László azonos szellemű és értékű, de fordított előjelű megállapítást tesz: „A gipszreliefek feltételezésem szerint ugyanis fotóként funkcionálnak”, tehát ő nem a reliefekből következtet vissza a fotókra, hanem a fotók alapján értelmezi a reliefeket.

5. Kísérlet némi leírásra. A fotóregény. Ezt a 60 képből álló sorozatot először a Fiatal Művészek Klubjában láttam, 1977-ben. Azt próbálom a leírás szintjén – igen röviden – rögzíteni, amit magukból a képekből és címükből értettem meg akkor és most, nem pedig azt, amit tudós kommentárok – és maga az alkotó – velük kapcsolatban utólag kifejt. E magyarázatok ugyanis külön művek, Jovánovics gondolatai a művészetről és néhány méltatójának gondolatai az ő művészetéről, olyan esztétikai szemlélet dokumentumai, melyekhez a képek csak trambulinul szolgálnak.

Liza Wiathruck mellszobrát látjuk romantikus kertben. Tükrökön, üvegeken át, fényháromszögek ostromában. Ez az ostrom: a képlehallgatás. A szobor – talán szorongatottságában – megelevenül. Gyönyörű arc, gyönyörű kertben. Történülni kezdenek vele a dolgok. Orgazmus. Anyaság képzete, tán mint kimenekülés a szorongatottságból. Ezek után tárgyakat látunk, egy műterem tárgyait és a képlehallgatáshoz szükséges kémlelőfülkét; Liza eltűnik, a természet is háttérbe szorul a képregény végére.

6. Kísérlet némi leírásra. A gipszreliefek. Nagyobb formátumú, vékony gipsztáblák, finoman megmunkáltnak látszó felülettel. Élesen kirajzolt negatív formák, mindenkor szögletesek. A felületeken időnként gyűrődések, finom formájú mélyedések is. Mintha fogadalmi táblák volnának ékírásnál talányosabb módon közvetített üzenettel.
A nagyon finom megmunkálás kiváltotta kellemes érzést minduntalan feldúlja a szögletek diszharmóniája. A reliefek – mint ezt Jovánovicstól tudom – úgy jönnek létre, hogy műanyag fóliára műanyagfólia-kivágásokat helyez, és az így létrejött képződményt gipsszel leönti.
A gipsz gyorsan megköt, a fóliák pozitív formáit negatív formákban őrizve meg.
A fólia előzetes összegyűrése gyűrt
felületet eredményez. Utóbbi időben – mint
a középső falon árván pompázó kisméretű relief is mutatja – a fólia öntés előtti hajlításával, áttörésével is foglalkozik – ennek fokozott térhatás az eredménye.
E próbálkozások Jovánovicsot a relieftől
a szobrászibb megoldásokhoz vezethetik vissza; más kísérleteiben viszont – melyek nem szerepelnek a kiállításán – a gipszoldat előzetes színezésével reliefjei fokozottabban festői hatást keltenek; módszere tehát két ellentétes irányban is továbbfejleszthető.

7. Néhány leleplezés. Liza Wiathruck emberré alakulása csak látszólagos. Végig gipszmaszk ő, ámde a sorozat második felében a művész kötött sapkával, kötött kendővel ruházza fel – minden egyéb csak megvilágítás, beállítás, üvegek, tükrök, fénymontázs stb. segítségével létrehozott effektusok dolga. Ember létének különféle állapotai is ilyen érzéki és érzékletes csalódás révén észlelhetők, hiszen a bábumaszk nem változik. – A reliefek igen aprólékosan kidolgozott felületeknek látszanak, holott a felülethez a művész hozzá sem ért; a felület a műanyag fóliával végzett kollázsszerű munka gipsznegatívja csupán. – A reliefek rendkívül előkelő műtárgyaknak látszanak, a márvány eleganciáját idézik fel, a művész azonban nem győzi hangsúlyozni, hogy a legolcsóbb és legközönségesebb anyagból: gipszből és műanyag fóliából keletkeztek. Igénytelenségük viszont kiáltó ellentétben áll felfokozott megvilágítási igényükkel: a milliméternél kisebb negatív formák (fehér a fehérben) egyszerűen nem láthatók, ha nem fürdenek jól irányzott fényben. Az olcsó anyagból készült művek tehát dacolnak a piac törvényeivel, és igen nehezen adhatók el.

8. Kísérlet a két véglet egységének világszemléleti megalapozására. A fényképész ezen a kiállításon a felület mögé akar hatolni (ami nem kifejezetten fényképészeti feladat); már az első képek tétova érzést keltenek. Ahogy a művész mondja: „Már az első képek láttán is elbizonytalanodhatunk – a nőre van vetítve a kert, vagy e keretre van vetítve a nő? Bent van-e egyáltalán Liza a házban? Nem csak kívülről van bevetítve?” A többes szám első személyű megnyilatkozásnak vallomásos értéke van: ő sem tudja! Mint Antonioni „Nagyítás”-ánál, a valóságot leképező ember itt is arra a következtetésre jut, hogy minél pontosabb és komplikáltabb a kép, annál kevesebb megbízható értesüléssel szolgál a külvilágról. Ugyanígy: hiába tudjuk, hogy Liza Wiathruck csak gipszbábu, mégis nővé változik a szemünk előtt. Vajon a művész vágya tette-e azzá? És milyen természetű ez a vágy? Általános művészi? Tudjuk, Balzac sírt Goriot apó halálakor, a kitalált figura a kitaláló figura életének része. Vagy a nőkergető fényes hazugság kelt életre – bábura vágyunk, akiben vagy amelyben nem csalódhatunk? (Erdély Miklós találóan említi e lehetőséggel kapcsolatban a Pygmalion-mondát.) Vagy olyan világban, ahol a bábuk sem menekülhetnek a képlehallgató technikai bravúrjai elől, előre kell lépniük, az életbe, hogy ne legyenek annyira kiszolgáltatva a sorsnak? De ki is az a képlehallgató? Aki a művész képét is lehallgatja? Vagy maga a művész, aki a bábu mögé hatolva életre készteti azt, hogy tovább nyomozhasson utána és saját vágyai után? Az efféle kérdések tetszés szerint szaporíthatók, egyértelmű válasz nem adható rájuk. Jovánovics lírai szkepticizmussal szemléli a világot, sem érzéklésünk, sem értelmezési képességünk egyértelműségében nem bízik. Minél ármányosabban hatol a felület mögé, annál sokértelműbb lesz a felület, és az is, ami mögötte van. Ugyanígy még misztikus kicsengése, önértelmezései is játékosságba torkollnak nemegyszer. A reliefeknél is megmarad az előkelőség és olcsóság, a piacra termelés és a piac megvetésének kettőssége, a felület szépsége és diszharmóniái közti ellentét, a szakadatlan ingadozás a szoborszerűség; a reliefszerűség, a festményszerűség, sőt, a fényképszerűség között, továbbá ellentét mutatkozik a felület gondos megtervezettsége és a gipsz szeszélyei között is – igen jellemző, hogy a minden részletre szigorúan ügyelő művész ezt a véletlenszerű tényezőt örömmel üdvözli. Ezeknek az ellentmondásoknak a mélyén is konstruktív, lírai szkepticizmus bujkál, üdvös művészi doppingszer örök igazságoktól hemzsegő, mindazonáltal halálosan fenyegetett korunkban.

9. Az esztétikum varázstükre. Amikor a Jovánovics Györgyéhez hasonló művészi szkepticizmus beáramlik az alkotás folyamatába, különféle tükrökön, üvegeken, maszkokon hatol át, gipszporba pottyan, és műanyag fóliára fekszik napozni, vagy hogy konvencionálisabb hasonlattal éljek: amikor ez a szkepticizmus beolajozza a művész világalkotó gépezetét, akkor furcsa változáson megy át: konstruktív alkotóelemmé válik, s sok bizonytalansági tényezőt, melytől mindenki imbolyog, aki hébe-hóba gondolkodni merészel, valamiféle bizonyosság fényébe vonja: egy világ áll előttünk, és ennek léte kétségbevonhatatlan. Az esztétikum varázstükre visszájára fordítja a szkepszist, olyan embert mutatva, aki – noha a látszás a kenyere – nem igazodik sem a látszathoz, sem az általánosan elfogadott valószínűségekhez.

Eörsi István


* György Jovánovics, Ausstellung im Künstlerhaus Bethanien, April–Mai 1983, Künstlerhaus Bethanien – Berliner Künstlerprogramm des DAAD, Berlin 1983. <>


Lásd még - Eörsi István Ürügyeim c. előadóestje - AL2


[1984] [AL] [online publikációk] [artpool] [kereső]