AL 8 , 1984. február - 27. o. Ember és világ összhangja csak ott képzelhető el, ahol megadják a tett tiszteletét – mint ahogy az evésben az étel tiszteletét, a beszédben az igazság tiszteletét, a cselekvésben az alkotás tiszteletét és az életben a halál tiszteletét. ÉLJEN A TÜNTETŐTÁBLA-ERDŐ, MINT … Pauer Gyula tábláihoz Nagyatád, 1978 nyara. - Budapest, 1983 tele. saját magam felett mondom ki az ítéletet. Ez a punctum saliens, ahol látásmódom egyetemlegessége megdől. „A szubjektivitás foglya vagyok.” Effektíve belül. Radikális antinómia: képtelen vagyok kívülről is, belülről is megérteni az eseményt – mely egyszerre az, amit mutat és az, amit az értelem átél. Hisz csak akkor ismerhetem meg belső természetét, ha velem történik; avagy ha tudom, hogy mi mindennek a mindenkori aktorok által átélt értelme. Mert „mindenkinek egyfajta létezése, egyfajta halála van. Egyfajta hely vagy nyomhagyási lehetősége és ehhez képest az összes többi relatív. Tehát mindenki önmaga definiálja önmagát – ha észnél van.” a reflexió, mely a múlt történésein elmélkedik mindig is bizonyos kockázattal jár, mely kockázat tulajdonképpen a beszéd kockázata: mert egy tényleges esemény, egy már megtörtént tény hitelességét veszélyezteti. Csakhogy a beszéd természetéhez hozzátartozik ez a kockázatvállalás. És idővel nemcsak a felejtésben engesztelődnek a tények, hanem kivárhatók, aktualizálhatók is a múltban történtek. Immár az elnémítás feszült csendjéből kibeszélhető, szóba hozható a mű. Híre mítoszként terjed. egy alkalmas színhely. Közép-Európa. Jelesül Magyarország, annak is délnyugati része. Somogy csendes lankáit áztató Rinya-patak mentén, a város büszkesége: a nagyatádi szoborrezervátum. Symposion – nemzetközi részvétellel. A művészeket úttörő kislányok virággal köszöntik. „Absolute frei”, „Mindent meg lehet csinálni” hangulat. Pauer intenzív szobrászi periódusa: – 1. Pszeudó előadás, kiállítás, Maya, A Fa és a „táblák”. Pszeudó kurzus – sürgős távozással! emlékek egymásra rakódott rétege. Az átélt élmény ma már mind kaland és a megértésben retroscípiálódik. Díszlet a táj. Nyárfasorháttérfüggöny. Előtte rohanó alak – a megtorpanás lendülete a tájban. A rémület. A félelem objektivációja. A veszélyhelyzet. Veszélyérzet. Szoktasd magad hozzá. Egyszerre jeleníti meg a valóságos mozgató és a mozgás végokát. A lendület kiterjed a végső limeszig. A folyamat önnön fátumának próféciájává válik. A tiltás terrorja – fejszék suhogása. Mert „látnokká kell válnunk”, még ha bele pusztulunk is. Antiegzisztencia! Egy bizonyos pátosz! a humán civilizáció „szabadság felé haladó” történetének iniciatív ereje az ész, a gondolkodás, a Logosz immanens öntörvényűségében van. Már tudniillik abban, hogy soha semmilyen más tekintély kormányázásának jogát, soha semmilyen kényszert, tilalmat vagy korlátot nem ismerhet el – csak a saját magáét! Az emberi gondolkodás története ilyetén egyszerre fenyegető és ígéretes harc a szabad szellem, a szabad gondolat és az ellene ható erők között – mely harc kimenetelének kudarcai, kudarcos sikerei máig is éltetik, cselekvésre késztetik a gondolkodót. az „Éljen a tüntetőtáblaerdő, mint harsogó táblaképforma!” problémája mindenekelőtt a cselekvés, az ember – ez az önmaga számára sem problémátlan realitás – cselekvésének a problémája, egy minden bizonnyal átmeneti és bizonytalan világállapotban – amikor is a görögség óta oly magasra emelt emberi egyén státusa meginog, kicsúszik a szubjektivitás alól a talaj (immár nem először), és az ember mint „specifikus realitás” elveszti centralitását. A központ nem az egyénben van, hanem a létben. Az egyén saját sorsa feletti szuverén uralma megszűnik, és kiszolgáltatottá válik önnön társadalmi létének. „A gondolkodás elveszett hazájának mítoszát” felváltja az ember társadalmasításának mítosza. (Halszag az akváriumban.) Vajúdik a lét anyaga: ez a korántsem homogén emberi intelligenciákból, intellektuális készültségekből szerveződő generatív intelligibilitás. Az ember önnön mítoszának alkotójává vált. Kiemelkedve az ösztönök alultápláltságából, kikémlelve a „földi sátor” résein, ráébred önmagára – azaz egymásra – utaltságára. Nincs jel! – és minden jellé változott. „A Világegyetem szétesett: a Természet a fényben táncoló porszemek összessége; az élet zsíros folyamatai alatt az ember megsejtette titkos ásványiságát.” A jók és gonoszak világából – az okosak és hülyék világa lett. „Az ember tudatában a divinum helyett a humánum foglal helyet.” Örökségünk – az ember alapvető érzékenysége a tragédiára – gondolkodásunk dekadenciája: az embernek önmaga elvesztésének mítoszából kell újjászületnie. Hisz az ember léte végül is a tragédia léte – dramatizált létezése. És a vélemények hidegháborús harcában a pofonok nem csak ideológiai szinten csattannak el. Pauer Gyula művész. A művészet eszközeivel, saját Pszeudó-művészetének eszköztárával manipulál. Élet-taktikájában következetes művész, művészetében következetes taktikát alkalmaz. Mert a Pszeudó természetéből következően taktikus. A Pszeudó-művészeti magatartás stratégiájának a műveletek során alkalmazott hadicsele, hogy egy fortélyos effektust épít be, rejt el a műbe; mégpediglen egy előtegezett aktust a provokatíve posztutált döbbenetet, minden bölcselkedés kezdetét: a csodálkozást! (a „Tyű az Istenit!” – csodálkozását.) A csodálkozás felismerés – kiprovokált döbbenet! Az érzéki titkos ügynöke. Beépített provokátor… és a ráció kiadja magát. A leleplezett hamisság kihívása! – ami felbújt miáltal beugrat, elleplez miáltal leleplez, leleplezésre késztet, miáltal lelepleztet, vizsgáztat miközben vizsgálatra késztet. Egyszerre a zár és a zár kombinációja. Dialogikája: provokatív rávezetés a felülvizsgálatra. „Mert az igaznak természete már abban az igyekezetében felsejlik, amellyel elkendőzi azt.” a hamis az igazat színleli – az igaz hamisnak látszik. Csakhogy „a legvilágosabb dolgok megvilágítják mind önmagukat, mind a hamisságot.” Veritas semper maior. A Pszeudó mindenekelőtt vágyat ébreszt az igazságra, az igazságot értelmezi, a biztos ismeretszerzés útját kutatja és nem utolsó sorban a megértés föltételére irányul. Összezavarja az érzékelést, csakhogy tisztább képet kapjon. „Az élet amely Pszeudóművészetet teremt, még megmenthető.” A „megmentés” létstratégiájának módszertana az, ami azért hamisít csak, hogy a hamisságot egy kiprovokált döbbenettel, egy előlegezett csodálkozással lelepleztetve rávezethessen az igazságra. Mert az igazság sohasem a legkézzelfoghatóbb realitás. Felszín és látszat – az igaz realitás mindezek mögött van. Pauer éppenséggel e „mögöttes”-t keresi. Művészete, „bevallott” pszeudó jellegénél fogva leplezi le az élet hamisságait. Nagyatádon egy egész „erdő” telepítésével ülteti el az alkotótelep humuszába a szkepszis szívós gyökereit. Kételye nem megalapozatlan. A táblák szilárdan, kemény betontömbökbe ágyazva álltak a földben. Ma is láthatók… kiálló csonkjaik. Pauer a táblákat nagyrészt önerejéből állítja fel. A transzparensek szövegtartománya a legprofánabbtól a legfennköltebbig, a legpolitikusabbtól a legapokaliptikusabbig terjed. A jelmondatok önmagukban nem képesek kimerítő jelentést termelni, beépülnek az egészbe, és egy magasabb szintre, a tüntetés szintjébe integrálódnak. A mű elemeinek összekapcsolt rendszeréből a jelmondatok, transzparensek együttes hatásából született új jelentés a kompozíciót „valóságos” felvonássá transzformálja. Egy teljes erdő harsogása válik a jelentés közvetlen kifejezőjévé. A hangzás nem hal el – a környezet visszhangja felerősíti a mű akusztikáját! a tüntetőtábla-erdő hatáselemeinek provokatív döbbenete egy agitációs-propagandisztikus gesztusba – napjaink civilizált jelképébe: a totemizált transzparensek használatába – van beépítve, előlegezve. Felvonulás, tüntetés, transzparens, jelszó, jelmondat: az ideológiai front legfőbb és lehatásosabb fegyverei. Társadalmi és mozgalmi ünnepeink hatalmi erődemonstrációjának szakrális fétisei. A társadalom önazonosításának, identifikálásának kisajátított kellékei. Szimbolikus jelstruktúra – ideológiai tartalommal. A központilag tervezett jelszavak kényszerű előírások, intézményes kényszerek; melyeket előre közölnek. A minták követése kötelező. „Meg nem engedett” jelzések használata hatalmi territóriumokat sért. És a hatalom természetéhez tartozik – hatalmi előjogánál fogva –, hogy a sértést (kihívást) hatalmi megtorlás követi. Tabutiltás és terror. Csakhogy a tiltás titkos értelme a tagadás! A tüntetőtáblák stratégiájának tervezése a különbségek e tiszta játékára redukálódik. A táblaerdő invariánsai: értékteremtés és értékrombolás, regresszió és progresszió, hatalom és hatalom tagadása, tiltás és tagadás. Pauer demonstratív módon polemizál: saját történetévé konkretizálja a szabadság vállalását, saját tragédiáján keresztül mutatja fel, hogy egy átmeneti világállapotban cselekedni milyen áron és milyen úton lehetséges. Saját Pszeudó-művészeti stratégiáját alkalmazza a világ állapotának átélésére. Nagyatádon művészetre „bujtogat” művészeti agitációt folytat. A művészet mellett tüntet. A tüntetőtábla-erdő a művészetnek mint szabad alkotói tettnek a propagálása. A táblák felállítása a szabadság művészi megélésének a demonstrációja. Önaffirmativ demonstrációjával egy látens imagináció eszméjét (a táblák fiktív tömeget szimbolizálnak) a független művész szabadságként vállalt elkötelezettségét, a szellemi függetlenség felelősségét – a szabadon vállalt cselekvés eszméjét transzparálja. A mon seul désir. Pauer kifakítja a társadalom ünnepeinek agit.-prop, jelképszimbolikáját – annak is harsogó politikus (hatalmi politika) színvilágát, és megkísérli átfesteni művészetének szabadságprovokáló kreatív komplementumával. Életérzéseit, hangulatait, vágyait, álmait, látomásait transzparáltatva megszervezi a gondolatok szabad alkotó-társításának ünnepét. Egy eszmei erdőt, a művészet szabad exterritóriumának erdejét telepíti. Művészet apologetikájával a „környezete védelmének mentálhigiéniáját szolgál…ná! A transzparensek egy emberi ideált, a szabad ember emberi ideáját manifesztálják; mely ideál erkölcse, kötelessége és joga a szabadság! „Mert mi más az erkölcs a kötelesség és a jog, ha nem a szabadság maga?” A szabadság, mely az ember számára létkérdés: szabadságként vállalható az emberi létezés! Szabadságként, „amely csak egymás megbecsülésén és az ember saját létének megbecsülésében létezhet.” A szabadság mint a képesség aktualizációja – itt és most – a tett szabadsága az aktivitás dimenziójában. Nem elég a gondolat, nem elég a vágy, a szabadságnak kell érvényre jutnia. A szabadságot aktualizálni kell: megélni az intellektuális és akarati élet aktivitásaként! a szabadság választása a szabad döntés vállalása, mely döntés önmagát valósítja meg: őnrendelkezik. Mert „mindenkinek, aki szabad akar lenni, önmaga által kell azzá válnia.” Mint ahogy a szabadság az akarat és a tett egybeesésében valósul meg, úgy a „társadalmi önigazgatás” sem valósulhat meg a közösség tagjainak önrendelkezése, a köz- és magánélet szabadságának egybeesése – a szabadság hathatós gyakorlása! – nélkül. A betegnek nemcsak orvosságra van szüksége, hanem arra is, hogy akarja felépülését (placebo-jelenség). Nem a kívülről bevitt eszmék elfogadtatására, kényszerítésére kell elsősorban törekedni, hanem a belülről jövő iniciatív erő támogatására. Nemcsak azért van szükség a művész intellektuális függetlenségére, hogy állandóan le tudja leplezni és össze tudja zúzni a látás és a gondolkodás pszeudologiáit; hanem hogy előmozdítsa a tudat felszabadítását, az öntudat felépülését, az önteremtést, az önterápiát. A táblák felállítása egy olyan művészi rend felállítására, megélésére tett kísérlet, ahol a szépség méltósága a szabadság méltósága! Ahol nem csak úgy vagyunk, hanem intenzíven élünk, ahol nem a puszta élet, hanem az alkotás maga, nem a munka kényszerjellege, hanem az alkotás szabad tevékenysége és ahol elsősorban nem a gazdasági alapokra épülő termelés, hanem a szellemi alapokra épülő teremtés a cél, ahol az ember önmaga feladata, önmagát alapozza, állítja és alakítja – ahol az ember végre magára talál; önmagánál van. Válaszd és vállald a szabadságod! a probléma funkcionális: talán úgy működik, mint (ez) az írás. A forma adott, adott a nyelv, adott az írógép, amit használok (vagy ami helyett használhatnék valami mást). A lényeg mindenesetre ott, azon a felületen, azon a határon van, ahol a gondolkodás érintkezik a beszéddel, a nyelvvel, és ahol ez az írógép találkozik velem. Ott, amikor a gondolat életre kel, megvalósul a szóban – hatni kezd azáltal, hogy használod, használatba veszed magad – eszköz, nyelv gyanánt. Ez a nagy kérdés: a kimondás, a véleménynyilvánítás kérdése ez. Mert a gondolat a kimondott szó erejével hat, és az akaratnak a kimondott szó ad erőt. Az élet csakis az új vélemények kinyilvánítása által fejlődhet, és az igazsághoz a szabad véleménynyilvánítás útján juthatunk el. Csak így mozdíthatjuk elő a fejlődést és csak így kerülhetjük el, hogy az igazság kiapadjon és „az egyformaság a hagyomány fertőjévé” váljon. A szabad véleménynyilvánítás társadalmi értéke: „a mindennapi véleménykicserélés… a legfőbb java az embernek. Az az élet, amelyet nem igazol az ilyen véleménykicserélés, mit sem ér.” Ó, szólásszabadság! A gondolat szabad – csakhogy e szabadság ma még mindig illegalitásban kényszerül tevékenykedni. Mert az érvet nem érvvel gyöngítik – hanem erőszakkal. Persze lehetséges, hogy „nagyfokú megbecsülését jelenti az emberi véleménynek az, ha miatta nyársra húzzuk az embert.” Az élet, a valóság megint erősebbnek mutatkozott az eszménynél. És megfosztanak a hangodtól, elveszik tőled a beszédet. Adjátok vissza a szavakba vetett bizalmat! a gondolatok szabad társításának ünnepét, az ünneplést azonban elnapolják, mert „az ünnep az áldozat napja”. A szabad álmodozás veszélyesen fertőző, és a fertőzést lokalizálják. A gondolatok szabad társításának karneválja – poszt faktum – áldozati szertartássá alakul. A műtárgy áldozati tárgy. A művész művészete áldozata… és a humán civilizáció kiengesztelődik. „Tégy, amit akarsz!” Ó, humanitás – hát milyen méltóságot propagál e jelszó? Ne kíméljetek. Ismerem én is az ember e megrögzött makacsságát, állandó állhatatosságát. Szabadságot! – könyörtelenül szabadságot. Az eszmények megvalósulása azonban korántsem eszményi. Rések a szabadság falán – véges határtalanság. Ember, te, ki a jelennel méred az öröklét idejét, neked csak ennyi, nincs más: végessel – végtelent! Odvas csodák, penészes álmok, használt fegyverek – lyukas zseb, perforált indulat, szétfolyt élet… és ahol vágy, ott hiány – a szomjúság… és kiiszomcsordultig telt gondolataim poharát. Még a saját akaratomat sem kényszeríthetem magamra. A szabadság fogyatékosság, a fogyatékosság megélt szabadság. Mert a gondolkodó nemcsak feltétele, hanem korlátja is a gondolatnak, és veszélyes tett a gondolkodás. „Irgalmazz magadnak ember és az irgalomtól sz.m.e.!” a táblák eltávolításával a művészi szabadság megélésére tett kísérlet kudarca kísért. Gyakorlatilag azonban a táblaerdő megvalósulásának logikájához hozzátartozik, hogy a táblák eliminálásával – tovább alkotásával – megváltozott irányban bomlik ki létének aktualizációja. Az eredeti intenció voltaképpeni értelmezési módja módosult. Megváltozott az alkotás aurája. Az örömóda sirató énekké vált. A művészet az ideológia (politikai ideológia) egyik elemévé degradálódott. Csupán ideológiai megnyilvánulássá. „Béklyóba van verve a jelek szabadsága.” A táblaerdő egy társadalmi-politikai konfliktus ábrázolásának formális jelképévé (modelljévé) változott, és e konfliktus feloldása korántsem pozitív, mint ahogy a magyar közgondolkodás politikai mentalitása sem az az esztétikai alkotások megítélése és értelmezése szempontjából: hisz az a statárium is mutatja ezt, amellyel az ügyet elítélték analízis és feldolgozás nélkül ad acta téve. A táblák tragikus története felfedi a társadalomalakító folyamatok értelmezése és végrehajtása közötti különbséget. A normák merev gyakorlása és a gondolkodás intézményesítése autoriter személyiségek önkényes praxisához vezet – mely ugyanolyan adottság, mint az egész berendezkedés, épp ezért ugyanúgy meg kell küzdeni vele. Mert „a hatalom visszaélés nélkül elveszti varázsát.” Felüti fejét a járvány: a civilizáció társadalmasított paranoiája; a merevgörcsben szenvedő eszme-betegsége. Eszményeink kuruzslók kezében! A politika nem lehet a művészet Istene! És „el kell hagyni a melegházat…” a tüntetőtábla-erdő paradigmatikusan demonstrálja a társadalmi kollízió konfliktusának konstituálási szabályait. Standard mű. Mert mindennemű politikai harc inherensen tragikus, tragikuma a tett tragédiájába ágyazódik – mert valami mellett dönteni mindig is csak valami ellenében lehetséges. Mindkét fél saját törvényei logikájának engedelmeskedve – egyúttal saját törvényeinek rabja is. Csakhogy a törvények áthatják egymást, és a tragédia a két szinten egyszerre szerveződő ellentétes pólusok összeütközéséből fakad. És a tragikus jelleg teszi megragadhatóvá a konfliktus viszonyait. A tüntetőtábla-erdő mint jelkép, mint szimbólumokból álló szöveg; melybe mindkét pólusa maga módján, logikájuk különböző kényszerei szerint építi be az ellentétes tartalmakat. Az értelmezés variációit a struktúra logikai kényszerei, invarianciái (tiltás-tagadás) szabályozzák. Ám ha – mint ahogy világunkban szinte minden – társadalmi berendezkedésünk önmaga elhalása felé nyitott, akkor voltaképpen a rendszer ellensége kicsoda? – aki a fennálló ellen, vagy aki a fennálló mellett fejti ki tevékenységét? Mint ahogy az anarchizmus morális terrorja, úgy a hatatom politikai terrorja sem fogadható el! Hisz különbözőségük csupán tevékenységük eljárásaiban, azaz nézőpontjaik különbözőségében van, és pont ezen álláspontjuktól, magatartásuktól függ, hogy mit látnak, mit láthatnak. Módszertani szemléletváltás szükséges: mindkét félnek saját álláspontját kell meghaladnia. Mert nem élhetünk egy „rejtélyes” konstelláció puszta működésévé degradálva. a tett tragédiáját nem elkendőzni kell. Meg kell érteni a tragédia lényegét, a tett tragikus belső ellentmondásosságát a történeti cselekvés mélyebb kritériumában. „Vannak helyzetek – tragikus helyzetek –, amelyekben lehetetlen úgy cselekedni, hogy bűnt ne kövessünk el…” Mert ma szabadnak lenni azt jelenti, hogy még szükségszerűen összeütközésbe kell kerülnie a társadalommal annak, aki ezt az emberi méltóságát meg akarja élni. Csak attól jöhet igazi cselekvés, aki szabadon vállalta, hogy cselekszik, és vállalni tudja ezért a felelősséget is. Csakhogy a szabadság vállalásának – ma is, mint mindig – tragikus ára van, és a tett szabadsága ellenállásba ütközik; megjelenik a tragikum, a cselekvés tragédiája – és e tragikumot vállalni kell! Mert mi másnak kellene lennie a művészetnek, mint a katalizátorának mindazoknak a robbanási lehetőségeknek, amelyekben az önmagát megteremtő és kirobbantó tragédia transzcenzusa megszerveződik! Nyiss utat a kétségbeesésnek! Pauer Gyula a tragédia kihívásával, egy sugalmazott tragédiával – a táblák felállításának és eltávolításának konfliktusával – vállalja a tragédia méltóságát. Személyes demonstrációjával megéli és felfedi ezen tragédia kényszerítő tulajdonságait, tanúsítva ezzel az ember valóságban való valóra váltásának affirmációját. A tragikus konfliktus esztétikai minőség – tragikus szépség. A cselekvés méltósága tragikus pátoszában van megalapozva. „A világon semmi tartósabban nem engedelmeskedik, mint a végzet, de csak azoknak, akik mernek neki parancsot osztani.” A sugalmazott tragikum, a táblák sugalmazott sorsa – mint transzcenzusra képes erő – hatékony. „Művészet és élet nem egy; énbennem, az én felelősségvállalásom egységében azonban eggyé kell válniuk.” „Humánus” műalkotás – a mű (eo ipso) nem éli túl akcióját. S bár idő előtt elpusztul (lásd például villányi Pszeudó-relief széthordása), mégsem a pusztulás dicsőítése. Az ad abszurdumig vitt teremtő gesztus. A mű pusztulása beépül a műbe, a mű szerkezetébe. A tragédia az alkotói folyamat elemévé válik. Mert „a rombolás szenvedélyes, egyúttal alkotó szenvedély”. Legyen az akár természetes (lásd Maya-hasadás), akár emberkéz által okozott (lásd táblák) pusztítás. Mert az igazi mű sohasem lehet befejezett! Megoldás, befejezettség. Mit jelent megoldani, megoldottnak tekinteni valamit is? Van kifejlet? Van-e öröm? Létezik-e bizonyosság? Ó, zápor életünk; az eső hozó – a kudarc felhőktől takart. Az alkotó sohasem lehet biztos abban, hogy sikerült megoldani a problémát, és sohasem biztos, hogy elkészült, befejeződött, ami véget ért. A gondolkodás (belső kétértelműsége, dialogikája folytán) abba a kellemetlen, paradox helyzetbe hozza a gondolkodót – „mióta a nyelv tulajdonképpen mint beszélgetés történik meg” – hogy egyidejűleg konstruálja az elmúlás bizonyosságának és ugyanakkor a túlélés reményének a gondolatit. A nyelv egyszerre csapda és egyszerre a szabadulás útja, a menekvés eszköze. Mert a mindenkori beszélő „csak azáltal válik beszélő szubjektummá, hogy beszédjét hozzáigazítja a nyelv előírásainak rendszeréhez”. Egy olyan nyelvi rendszerhez, „mely csak a saját rendjét ismeri”, és melynek működését nem az individuális racionalitás kontrollálja. A beszéd egyszerre valósítja meg a szabadon, ha úgy tetszik, önkényesen; azaz individuálisan történő megnyilvánulást és egyszerre fenyegeti a beszédet a nyelvi rendszer kényszere – a beszélő szubjektumot a „transzcendentális nyelvjátéknak”, a társadalmiságnak, az individualitás önnön társadalmiságának a kényszere. A modern gondolkodást tragédiája, hogy egyidejűleg született meg kétféle igazságfogalom: a formális (a tudományosság igénye – az igazság érdeknélküli szemlélete) és a transzcendens (az antropológia – amely kidolgozta az „ember” fogalmát, az emberét, aki céljai és érdekei szerint avatkozik be az események menetébe), s e kétféle igazságfogalom szüntelenül megkérdőjelezi egy mást. türelem és tövis!… és a gondolatot kettéhasítja a mozdulat. Alacsonyan száll a képzelet. Hát hol vagytok, magasröptű gondolataim? Ma egy jobb napra várok. Kivárni? Elhalasztani? – de hát jön-e a megváltó sugallat? Tovább nem várhatok. Hisz az idő úgy sem, sohasem kedvez, és az ember csak egyre türelmetlenebb. A variációk kiszámíthatatlan mennyiségben kínálkoznak …ráadásul ilyenkor végképp nem jut eszembe semmi. Csak a kéz lendülete vihet további itt és most; úgy és ahogy. Szavak. Szavak és újra csak szavak – a bizonytalanság. A konzervált kétely állapota. Minden szó idővel elnehezedik: hangzásbeli telítettsége megváltozik, zengése elül… és feloldódik a szkepszisben. A szavak sem halhatatlanok! De vajon hogyan lehetséges? – a közlés. „Csak ott van világ… ahol nyelv van”. De létezik-e nyelv, ha nem beszélik? Van ott világ, ahol „hallgatnak a múzsák”? Az a világ, amely csupán átélve van – de közölve nem: az a világ nem létezik. …avagy lehetséges, hogy hallgatni: bizonyosság! egy olyan világban ahol a hallgatás a beszéd egyedüli potencialitása? A dolgok ellenálló-követelése azonban a Hangzás elszenvedésére kényszeríti a megtört hallgatást… és a feloldást, nem enyhíthet fájdalmadon – csupán egy újabb kín, amivel a szenvedés meghosszabbítható. a végsőkig – vagy idő előtt? Mert meg kell fizetni, mindenért meg kell fizetni. Az élet hosszúlejáratú kölcsön. A holnap haladék a mának, és a fizetség szenvedéssel törleszthető. Mindig mindenben fájdalom, és magadért magadat adod cserébe. De vajon hol? A fájdalomnak milyen fokán fakad a szenvedés reménnyé? Hol az a tartomány, ahol a kín örömre vált? – hisz „a feloldás minden utaknak és minden kínoknak a legvégén van csak” csupán és ahhoz „hogy eljussak a végponthoz, örökösen át kell élnem a szituációkat, melyek mindegyike követel belőlem valamit”. A mulandóság tudatával vértezett létstratégiák eszményeiket a maradandóságra, az állandó érvényűségre való törekvés felé vezérlik, mert nem csupán a megélés a törekvés, hanem a túlélés a vágy… és csökönyös kapaszkodás a beszédbe; a beszéd remény, mellyel, úgy látszik, elérhetővé tehető az alapvető szorongás. Remény, hogy kijátszható vele az idő, hogy kibeszélhető vele az elmúlás, hogy megragadható vele a halál. Mert „több bátorság kell a véghez, mint egy új vershez”. Ameddig van halál – addig van művészet is! A művészet az élet mantrája. Élünk! Még élünk! – ismételgessük ezt, és mondjunk minden szót úgy, mintha az utolsó volna. Ó, halhatatlanság! Hát mi lenne jó? – ha már jobb nem is lehetne. Pauer a táblák felállításával nem csupán gondolatait transzparálja, hanem megjeleníti azt a viszonyt, ahogy saját életével kapcsolatos kérdésekhez éppen ezen élete során viszonyul. Nemcsak a világról alkotott eszmét realizálja – realizálja magát is, hisz a táblák felállításával egy élet, Pauer élete manifesztálódott. A táblaerdő így a maga átélt és eltüntetett egyediségével, megismételhetetlenségével Pauert posztumusszá tette önmaga számára. Nem csak a műalkotás lett megcsonkítva, hanem mintegy Pauer személyes élete is. a műalkotás léte alárendelődik a leleplezés tényének; életténybeli értéke vált fontossá. A mű a művészet határait provokálja! – és az életben kulminál. A Pszeudó létegzisztenciájával manipulál. Egy teljesítményorientált világban a tevékenység célját teszi kérdésessé: a munkahipotézist – ami nem „igaz”, de célszerű. A tárgyszemléletet felváltja az értékszemlélet. A cselekvés lázában elfeledkezünk a cselekvést mozgató instanciáról – a szabad életről, az élet szabadságáról és az ember „művét befejezve egyben börtönét is magára zárja”. A művészet felesleges – likvidálandó. Mi van helyette? – maga a kőkemény valóság. A mű léte – ill. most már létének hiánya – túlkérdez önmagán! A táblaerdő antiegzisztenciálisan, saját sort kihívja – önmaga elvesztésének tragédiájából, tragikus mítoszából születik újjá. A mű „valósága” elpusztításában nem semmisül meg, hanem egy másik létezési módba megy át. Szellemi valóságba – abba, amellyel mérni kell eliminálását is. A táblák léte immár poszt mortem lét; hatékonysági dinamikus jelenlét! Az alkotás működésének természete: a folyamatként szublimált szubsztancia hatékonysága. Apokaliptikus mű. Szabadsága a pusztulás általi lázadás szabadsága. „És zúzódjék csak szét mindaz, ami igazságainkon – szétzúzódhat!” de egyáltalán ki lehet-e vonni a művet az események, a folyamat történéseinek láncolatából? – hisz a (most már fiktív) transzparenseket mindenkinek magának kell új felirattal ellátnia, saját jelmondatával kell valamennyiünknek kivonulnia az utca „ünnepi” forgatagába. A tüntetőtáblák üzenete az aktuális nemzedék számára mindenekelőtt iniciatív szellemében keresendő: nem elég kivárni az új eszméknek kedvező szituációt, mert nem hagyatkozhatunk csupán a történelem kényszerítő erejére, és mint ahogy a történelmet is mi magunk csináljuk az adott viszonyok között, úgy saját szabadságunkat is magunknak kell megalkotnunk, megteremtenünk. • Amikor az ember kiszolgáltatottá válik önnön társadalmi létének, akkor tulajdonképpen kiszolgáltatottá válik önmaga, azaz saját (potenciális) „szabadsága” számára – és ez már egy talán minden eddiginél veszélyesebb és „félelmetességében” talán minden eddiginél felemelőbb „valóságos szabadság” előszele; de még korántsem az emberi szabadság méltóságának valóságos hatalma. Mert ameddig az ember rabszolga lelkének saját szabadsága még mindig mint veszély; egy minden eddiginél újabb – mert mindeddig ismeretlen – félelem jelenik meg, addig a szabadság még mindig csak álom, még mindig csak egy újabb béklyó, egy újabb bilincs a gondolaton. És mint a csonttá-bőrré soványodott éhezőnek az oly régóta áhított eledelt, úgy kell adagolni a szabadság-pirulákat is a legtöbb embernek, hogy bele ne pusztuljanak. De mi lesz azokkal, akik megőrizték, akiknek sikerült megőrizni integritásukat – őket vajon mi vagy ki védi mag önmaguktól? Érmezei
Zoltán Érmezei Zoltán:
Éljen a tüntetőtábla-erdő, mint |