AL 9 , 1984. május - 3. o.


Elképesztő, hogy időnként milyen fantasztikus művészeti eseményeket lehet véletlenül elcsípni Budapesten, és megdöbbentő, hogy mennyire nem tudunk semmit a tánc- és a mozgásművészet mai fejleményeiről. („Mai” = az egész 20. század, Duncan, Djagilev, Wigman, Laban, Palucca, Dienes Valéria, Kassák-kör, Martha Graham, Merce Cunningham, Trisha Brown, stb.: szinte kizárólag olvasmányélmények.) Ez volt a tanulság Tanaka Min fellépéséből (Kreatív Mozgás Stúdió, Csanády u. 19., 1984. március 21.)

Tanaka Min a tánc és a performansz határterületén mozog, koncepciója a tér és
a környezet testtel való megtapasztalása, „lemozgása”. Egy hosszú turnéja során Japánban 170 helyen fordult meg, olykor
4-5 performanszt tartott naponta, összesen 1824 óra időtartammal. Helyszínei a legváltozatosabbak lehetnek: gyárépület, járda, lépcső, tengerparti sziklák (félig vízben), mező, hó és jég stb. Egyetlen eszköze a saját meztelen teste, különös, göcsörtösen szép izomzat, nem kifinomultan karcsú és nem bodybuilder, hanem egyéni módon kimunkált és átszellemített. A test és
a mindenkori konkrét helyszín kapcsolatából jön létre az a különleges koncentrációjú improvizáció, amiről Tanaka Min ezt mondja: „nem egy helyen táncolok, hanem a helyet táncolom”. Számára ez a célkitűzés nem egy „kompozíció” bemutatását jelenti, nem is „önmaga kifejezését”, hanem inkább belső szellemi energiáinak egy konkrét helyzet által az univerzum energiáival való egyesítését.

A most látott performanszon Tanaka Min egy ócska, rövid, barna köpenyt viselt, vásott papucsot, térdén vörös fáslit. Ezenkívül mindössze péniszét burkolta be. Egész testét csillogó barnára festette, haját apró csimbókokba kötözte. Arca nőies grimaszba rándult, szemei gyakran kifordultak, táncának egy nagyon gyors rángatódzás adott alapritmust, ami lábujjainak szakadatlan mozgásában, talajhoz kapaszkodásában volt a legmeglepőbb. Mindez együtt valamilyen epileptikus rángásra is emlékeztetett, különösen akkor (körülbelül 10 perccel a tánc kezdete után), amikor szájából fehér lé – összerágott rizs – kezdett szivárogni, s ezt a szájüregében tartalékolt pépet még jóval később is időnként a levegőbe fújta. A mozgás folyamatát eksztatikus felfokozódások, majd lecsillapodások tagolták; groteszk szökellések, rohanások, majd leállások, hanyattmerevedések, néha már-már obszcén kitárulkozások, guggolások, a helyszínen található tárgyaknak – falak, függönyök, falitükrök, szobanövények – megfelelően, melyeket sorra „birtokba vett”. Figyelmét különösen szívesen összpontosította egy vörös párnára, melyet mintha élőlényként kezelt volna, néha mint egy csecsemő simult rá.

1, 2, 3, 4, 5,

Be kell vallanom, hogy számomra zavaró mozzanatok is jelentkeztek a performanszban, különösen ahhoz a néhány perces produkcióhoz viszonyítva, mely a magyar televízió egyik francia képzőművészeti sorozatában volt látható. Ott Tanaka Min teljesen meztelen és kopasz volt, és zene nélkül, izmainak maximális koordinálásával igen lassú, különleges mozgássorozatot hajtott végre. Itt kissé kínosan hatott a zene (Beatles-számok, kommersz diszkó stb.), és néha erőltetettnek hatottak egyes expresszívnek, narratívnak látszó gesztusok. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy az előadás annyira szokatlan formanyelven („testnyelven”) szólalt meg és annyira lebilincselő erejű volt, hogy mintegy 45–60 percét (nem emlékszem pontosabban) a közönség szinte megbabonázva nézte végig. Később derült csak ki, hogy Tanaka Min a táncát a közönséggel való szó szerinti kommunikációnak szánta, de (számomra érthető módon) az együtt-táncolásra senki sem vállalkozott. Amennyiben ezt a kihívást nem éreztük meg, csakugyan elmarasztalhatóak vagyunk, mégpedig azért, mert olvasás-, látás- vagy halláskultúránk sokszorosan fejlettebb, mint a mozgásban való jártasságunk. Természetesen nem a betanult gesztusnyelvre, társastáncra vagy színészeink „kifejező mozgására” gondolok itt, hanem az olyanra, mint Tanaka Miné, mely igazi nyelv, abban az értelemben, hogy nem valamit helyettesít, hanem öntörvényű, önmagára épít, és önmagát mondja el.

Fennáll továbbá még egy zavaró körülmény, mely szerintem leküzdhetetlen; mert két nagy kultúra összeegyeztethetetlenségéből fakad. Tanaka Mint mi nyilvánvalóan nem tudhatjuk nem japánnak tekinteni, mivel nagyon keveset tudunk a keleti tradícióról. (Őt pedig, nincs kizárva, hogy honfitársai elvetemült kozmopolitának tartják.) Így testnyelvének egyetemes jellegét sem ítélhetjük meg teljes mértékben. Pedig megérezhettük, hogy most kivételesen erről az egyetemességről van szó, vagyis garantáltan igazi művészetről.

Beke László


MIN TANAKA 1945-ben született Tokióban és már hároméves kora óta táncol. Nyolc év balett és modern tánc tanulmányok után, 1973 óta mutatja be saját, eredeti munkáit, a „Tárgy”, „Táncállapot”, „Hiper-tánc” és „Érzelem” sorozatokat.1979-ben a Japán Tánckritikusok Szövetsége Min Tanakának az „Év legjobb táncművésze” címet adományozta.

„Az improvizáció táncom leglényegesebb eleme. Improvizáción azt értem, hogy azután kezdek el táncolni, miután nagyon alaposan megvizsgáltam a saját érzékeimet és mindazokét, akik még részt vesznek az előadásban. Szembe kell néznem, és pozitívan kell viszonyulnom minden olyan kérdéshez, problémához, melyet a saját magam vagy bárki más eltérő tapasztalata felvet. A testem néha médiummá válik, máskor meg teljesen súlytalan. Egyszer ráéreztem és kitapasztaltam az idegenergia testen belüli áramlását. Azóta amikor erre az érzésre rátalálok, akkor képes vagyok arra, hogy testem egyes részeit egy időre kikapcsoljam az érzékelésből. Testünk a csak e mozgásnak és magatartásnak szentelt táncon keresztül nem képes felidézni saját történetét. Itt az ideje, hogy felfedezzük a természetet és a szabadságot a test mindkét oldalán: a bőrön belül és kívül is.

(Min Tanaka, 1978)


[1984] [AL] [online publikációk] [artpool] [kereső]