AL 9 , 1984. május - 19. o.
BIZONYTALAN HELYZETKÉP
Ruskin és Morris óta a modern kor tudatában hozzávetőleg mindig jelen volt, hogy az építészet valami alapvető módon a kézművességhez tartozik. Hogy, ebben benne foglaltatnak egy “spontán”, tervrajz nélkül készülő ház lehetőségei is, arról ugyan minden építész tud, de ellenérzéseik a “rajzfetisizmussal” szemben csak ritkán oly intenzívek, hogy tettekre is ösztökélnék őket.
Ezúttal azonban
- a Károlyi-alapítvány jóvoltából
- egy ilyen épületet üdvözölhetünk: a
Nagy Bálint
és Rajk László
által sajátkezűleg épített vence-i
alkotóházat.
 |
Pontosabban: egy kiinduló rajz, amit az építészek magukkal vittek Franciaországba, mégiscsak volt: egy sajátos koncepciójú homlokzat, mely a Plusz Stúdió (Bachman Gábor - Rajk László) munkája. Egy imagináriusan kettészelt sík; mintha két épület hatolna át egymáson, amelyek kapcsolatai mélységükben meghatározatlanok. A baloldali homlokzatrész a középkori Itália fekete-fehér sávos kőfalu templomait, vagy akár - Várnai Gábor ötletével - egy építőkocka-vár falait, a jobboldali egy modern japán lakóház kubusát idézi. A bejárat az egy síkba eső, de képzetesen kettőnek látszó térfal “találkozásánál”, a “japán homlokzaton” van egy szabálytalan négyszögi kivágásban, fölötte ferde kék deszkapárkánnyal, amely mintegy félrehúzott függönyt imitál. Az “itáliai” homlokzatrészt pedig ferde vörös deszkapárkány ékesíti, akár egy félrelibbent zászló. |
Igen finom elgondolás, hogy e két szinvalőr teremti meg a mélységi tagolódás illúzióját: a kék, az alatta levő sötét bejárati fülkével optikailag hátratolja, a vörös pedig előrehúzza saját homlokzatrészét, a színperspektíva törvényeinek megfelelően.
Nem megtervezett, hanem spontánul kialakult, de szintén figyelemre méltó a ház hátsó (keleti) oromfala is, egy homlokzatra kivitt, megmutatott ácsszerkezet jóvoltából az ide készített körablak sajátos ünnepi, templomi külsőt kölcsönöz e nézetből is az épületnek, s ezt a hatást egy véletlenül talált, ide illesztett színes üvegbetétes ablak is erősíti (további asszociatív játékot jelentenek az üveg “piros-fehér-zöld” színei).
Az invenció azonban ez után törést szenved; a ház másik két homlokzata jelentéktelen, A “japán” oromfal felmagasodásának expresszív részletét, s talán a kéménykiképzést lehet csupán kiemelni. A probléma azonban alapvetőbb, mivelhogy magával a térformával kapcsolatos.
E térforma triviálisan egyszerű, lényegében egy nyeregtetős padlás nélküli belső tér galériával. Funkciójában egy műterem és egy lakótér korrekt összekapcsolása, de megformálásában a térhatároló szerkezetek által fölvetett ideákat nem alakítja valóságos térré, azok csupán a határoló síkokhoz illesztett applikációk maradnak. Egy részletnek sikerült áttörni ezen a korlátozottságon. Ez a ház tömegén kívül eső mesterséges kőhalom alá készített fürdőszoba, ahol a tér-forma közvetlenül utal az ember chtónikus, “földből való” lényével összefüggő funkciókra.
A ház belső terének dekórumait alapvetően a Bauhaus-hagyomány “tiszta” szerkezeti megoldású részletei jelentik. Ez a tisztaság különben erénye az épületnek, csak az a baj, hogy nem kapcsolódik térszervező koncepcióhoz. (Ennek számos ígéretes lehetősége lett volna pedig a térmotívumként kezelt kandallótól a szobabelsőben nyersen meghagyott sziklapadozatig.) A tér nem valósítja meg azokat az ambivalenciákat, amiket a homlokzat ígért. Valószínű, hogy ebben bizonyos fokig a megtervezettség hiánya ütött vissza, az alapvető okot mégis mélyebben kell keresnünk. Egy par excellence posztmodern házat látunk, vagyis a kubista ihletésű absztrakt térfelfogás kritikáját. (Az épület abszolút korszerűsége tehát vitathatatlan.) A semleges, de határozott arányokkal rendelkező “áramló terek” koncepcióját megint felváltani látszik a sikfelületek merőben plasztikai felfogása, mint az eklektikában. Habár ettől is lényegesen különbözik robusztus elemeivel, amelyek tagadják, vagy ironikus hangsúllyal látják el a görög-reneszánsz ihletésű Beaux Arts építészeti hagyományt. (Mint Charles Moore Piazza d'Italiája, mint Hollein, Jencks vagy Venturi művei.) Az, hogy a plasztikai formának a felületen való újrafölfedezése szükségképp hozza-e majd magával az építészeti térprobléma érzékelésének redukcióját, vagy megszűnését, e pillanatban, a posztmodem második évtizedében, még aligha válaszolható meg. De a technológiai részproblémák megoldására zsugorodott magyar építészetnek mindenképpen eseménye, ha egy házzal kapcsolatban ez a kérdés egyáltalán fölvethető.
| 1984. április | Miklóssy
Endre |
Miklóssy Endre: Hazatérés