AL 10, 1984 tél - 15. o.


Tradicionalitás és modernség az 1970-es és 1980-as évek magyar művészetében

AZ AVANTGÁRD HIÁNYA

       Ahol kivész a hagyomány, ott nincs lehetőség a megújulásra sem. A hagyomány megtartása és a megújulás bátorsága embervoltunk jellemző tevékenysége. Ahol mindkettő kivész, ott a majomliteratúra stílusutánzatai vetélkednek a majomketrec egyre gyérülő látogatói előtt.

       A kontárkodás ismertetőjegye, hogy már utánozni sem képes, silány ötletáruval árasztja el a céhek és műhelyek feloszlatásával megüresedett piacot.
A nagy megújítók nagy műhelyekből jöttek. Irodalmunk utoljára fennmaradt műhelyeit: az Újholdat és a Választ már több mint 35 éve feloszlatták.

       A költészet múltját, közelmúltját és jelenét figyelem faggató és várakozó jóindulattal. Csak erről beszélek. Még a közelmúlt költészete is késve és anakronisztikusan fedezte fel a népművészetet. Véleményem szerint a legkiemelkedőbb költők is. Noha ne feledjük, ők még – a közelmúlt legfájóbb halottjai – a múlt egészséges iskoláiban nőttek fel. A megújulásra való képességet is ott tanulták. Olyan irodalomban, amely könnyedén rázta le Tolnai Gábor epigonizmust állító vádjait – a Nyugat váltóáramokban érkező generációit – még egyéniségre nevelték. Egyenrangú hatások kereszteződtek. Radnóti hexametereit a más természetű költői iskolából érkező Dsida Jenő nagy nyelvi közvetlenségű antikvitása készítette elő. Illyés Gyula a jambust a konok és hangsúlyos tagoló ritmussal együtt örvényeltette egy egész életművön át. Gulyás Pál a Petőfivel szinte kivesző, hangsúllyal szimultán trocheusra építette mitologikus költészetét. Sőt, a Nyugat megkerülésével jutott felszínre – Juhász Gyula balladái és a békés-bihari népköltészet tömörsége nyomán – Sinka István balladatechnikája is… Hol vannak a balladák? Kihaltak. Időszerűtlenekké váltak. Már nincs mit siratni? Vagy inkább, nincs költő, aki méltósággal siratni tud. A versformáknak csak héjai élnek közöttünk, nem újulnak meg a műfajok, hanem megsemmisülnek, elkeverednek. Egy műfaj él. Ezt gyakorolja költészetünk: a lírai magömlés exhibicionizmusát. Ki a hagyományból vesz át egy?egy jambust, egy?egy élettelenül szürreális és népi metaforát, ki pedig a diaszpóra költészeteiből másol át egy?egy ott erősebben fejlődő szócsonkítást, vizuális trükköt, mondattalanítást. Ami ott társadalmi-nyelvi kényszer, az itt új modernség…

       A műteremtői hagyományok összességét nevezzük poétikának. Van-e ma poétika? Tankönyveinket, verstanainkat tallózva láthatjuk, hogy még a múlt költészetének megismerésére sincsen megfelelő szellemi laboratóriumunk. Ady védelmezői még a francia szimbolistákra és expresszív nyelvi törvényekre hivatkoztak Négyessy professzor tradicionalizmusával szemben. De vannak?e ma védelmezők és támadók? És van-e kit védelmezni? Elmondhatná?e magáról egy mai költészettani ítész – akit szinte meg sem tudnék nevezni –, hogy miközben egyetlen újítót nem fogad el, hármat mégis kinevel a leendő újítók közül? Mert ne feledjük, Négyessy szemináriumán az irodalmi gondolkozás demokratikus szellemével találkozhatott Babits, Kosztolányi, Juhász.

       Ha nincs meghatározó és folyamatosan felismerhető ízlés és poétikai szándék, akkor marad a moralitás és esztéticizmus. Divatos fogalompárral: a nép-nemzeti és az individuális-groteszk irányultság. Hát felosztások ezek? Hát ez volna a régi és az új ellentéte? Tessék már tudomásul venni, hogy ami érték, sőt új is teremtődött az utóbbi negyven év magyar költészetében, az a II. világháború után lassan megszűnő költői iskolák különböző műhelyeiből jött. Hány onnan érkező költőnek kell még meghalnia, hogy rádöbbenjünk, nem csupán ezek a mesterek, hanem az őket kibocsájtó iskolák hiányoznak.

       Nézzünk végig irodalmi életünk ún. generációs váltásain. Miután megszakították az avantgárd Kassák szellem- és magatartásformáló iskoláját. Miután reakciós őstehetségekként tolták félre az életművükkel teljes gazdagságban kibontakozó népi költőket, közöttük Erdélyit és Sinkát. Miután szinte bujdosóvá tették a költői nyelvünkre máig óriási hatást gyakorló Szabó Lőrincet. Majd pusztán megtűrtként és nem szellemi nyilvánosságunk szervező erőiként engedték vissza irodalmi közéletünkbe a Nyugat utolsó hullámának – esetenként elődeiknél is nagyobb szabású – egyéniségeit, Weörest, Jékelyt, sőt Pilinszkyt is.

       Ekkor politikai szimbólummá avatták a hangsúlyos-népi ritmust. Emberségünk rajta, hogy akadt, aki ebben a hullámban is megőrizte költői lelkiismeretét, önállóságát. Nagy László, Csoóri, majd a későbbiek közül Buda és mások. De a Tűztánctól kezdve, amely köztudottan politikai szándékkal verbuvált költők jelentkezése volt, a Hetek és a Kilencek, sőt legutóbb a Ver(s)ziók legjobbjai is – magáncsoportosulások, barátságköltészetek véd- és dac-szövetségeit hozta létre. Mit is tehettek volna a költők? Iskolák helyett saját bukdácsolásuk rajzolja ki életművük meg-megbicsakló útjait. Kultúránk egyik pólusa a másikra uszítva, egyik generációja a másikra hergelve – ezt és semmi többet nem tükröz kritikai életünk, és még jó, ha legalább az ízlésében szétszóratott nemzeti kultúra valamilyen valós értéket védő titánjai lődöznek egymásra, ha azok féltik nehezen kikapart pozícióikat a folyóiratok hasábjain, és nem a kultúrpolitika sorosan kinevezett felkentjeit ajnározzák a mára már átesztétizált politika hivatalos kritikusai.

       Kormos István egymaga nem lehetett – nem is volt rá módja – még a mi generációnknak sem Cserépfalvija. Ilja Mihály, ha talán képessége volna is rá – Püskije. Lezsák Sándornak sincs módja országgyűlési vitákban edzett, szomorú és visszahúzódó ítészként ítélni és ítéltetni – miként Kölcseynek –, noha az ásóknál és kapáknál korszerűbb eszközökkel támadó helyi konzervativizmussal neki is napról napra meg kell küzdenie. Ez utóbbi óriási aránytalanság, nem a költő és nem a költészet szerepének háttérbe szorulását jelzi. A közéletből keményen kiszorított emberség helyzetét, az emberségből költészetet és irodalomszervezést vállalók társadalmi botrányát. A Ratkó Józseffel Illyés halála után készített interjú máiglani kiadatlanságát. A legjobb szándékú szerkesztőségek sem helyettesíthetik az irodalmat és társadalomképet egyaránt alakítani tudó írástudók közös szándékú csoportosulásait, folyóiratait, fórumait, lassan csiszolódó – esetleg és többnyire egymással is szembenálló – frontvonalait.

       Hamis azonosítás az irodalmi irányzatosságot pártpluralizmussal azonosítani. A múltban pártok harcoltak a szellemi csoportosulások legkiválóbbjaiért, pártok harcoltak a helyi közösségek, körök, helyi folyóiratok befolyásolásáért. Elsődleges: a közösségek és szellemi-irodalmi csoportok demokratikus megléte volt. Többnyire a nemzet szellemi vérkeringésének alapvető gondjaira is ott és ők irányították a figyelmet. A hatalom, a kormányzás, a pártpluralizmus – miképp a mai nyugati demokráciában is – csupán egy esetleg korporatív eszközökkel kormányzó és elszigeteltségét, kiemelkedettségét védő réteg kezében volt. Meddig nélkülözhető szocialista társadalomban ez a kezdeményező és irányító képesség a szellemi életben? És mindez csak az első lépés volna. Az irodalom önigazgatásának első lépése. Akciók, akciók és elmélyült kutatómunkák sokasága alakíthatna ki poétikai és stílusismereti kultúrát, alakíthatna ki megfelelő iskolákat a jövendő költőinek, Karácsony Sándor és Németh László nevelési elveit a hatvanas években egyedül az írók, az olvasótáboriták elevenítették föl új nevelői érzékenységgel – nem a pedagógia.

       Ha elkezdtem, folytatom a párhuzamokat: ma fel sem merülhet közöttünk egy Karácsony Sándorhoz hasonlítható tudós-pedagógus, egy Németh Lászlóhoz hasonlítható természettudományi és humán, azaz kettős kultúrájú író-polihisztor és nemzetféltő. A Sziget-kör civilizáció-kritikai iskolájának elképzelhető?e megfelelője? Nem igaz, hogy eljárt az idő az ilyen egyéniségek és iskolák fölött, éppen hogy ők előzték meg – akkor is – nemcsak korukat, hanem néhány kérdésfeltevésükkel az európai értelmiség akkori irányadóit is. Puli- és komondortermészetük éppen társadalmi életünk lemaradottságait felismerve irányította őket a ma egyre inkább égető összeurópai gondok, összcivilizációs gondok felé. A XXI. század féltése, a természetvédelem és a legnacionalistább gazdasági panamák összefüggései – a múlthamisítástól a szellemi majomketrecben tartásig – egyre átfogóbb emberi teljesítményeket követel. Nyelvet, stílust, közvetlen nyelvhasználatot, ismeretelméleti pontosságot, élet és halál határhelyzeteinek tettenérését, új emberi és költői szót, megújuló műfajokat – a riportszerű karcolattól a verses elbeszélésig, a felhorkanó esszétől a szabatosan fogalmazott törvényjavaslatokig – mind együttesen lehet és kell saját és sokféle arcunkra formálni. Ehhez hagyományismerő és hagyományképző fórumok, távlatépítő, közös és nem folyamatosan akadályozott szellemi csoportosulások s azok társadalomalakító nyilvánossága szükséges. „Célunk legyen a művelődés és szabadság” – mondotta 1879-ben az első magyarországi munkássztrájk gyakorlati vezetője, a nemzetközi szociáldemokraták által később kárörvendő mellőzésben részesített Kupa Árpád. Különös és meghatározott választ kaptunk a történelemtől: a munkásosztálynak szóló feladatot éppen az értelmiség harcolta ki magának a század első felében. És most, századunk utolsó negyedében még mindig kultúravesztésről, szabadsághiányról kell gondolkoznunk egy sajátos és oly apró kérdésben, mint a magyar költészet jelene és jövője.

       Igenis, teljes zavar és tájékozatlanság uralkodik költészetünk gyakorlatában és megítélésében. A ma már régi Mozgó Világ is adós maradt új felfedezésekkel, költészetünk új, poétikai megvilágításával. Az 1950-es évek kritikáinak átpolitizáltságát sajnálatosan csak a lukácsi hagyományokat követő átesztétizáltság váltotta föl, esetleg a prózakritika – ebben viszont a Mozgó Világ sokat tett – angolszász és francia strukturális érzékenysége hozott új vonásokat –; egyszerűen nincs hely és literátori aktivitás az irodalom és költészet önelvűségének poétikai megvilágítására.

       Közülünk egyedül az orosz szakos Szilágyi Ákos és az úgyszintén orosz szakos Fábián László írt érdemben említhető poétikai tárgyú tanulmányt – de ők is csak historikusan – az avantgárd múltját érintő kérdésekről.

       Kassák Lajos után az avantgárdról csak egyetlen költőnk szólt a hatvanas évek közepén tanulmányméretekben, az akkor még kötettel fellépni sem engedett Marsall László. A Jelenkor szerény számú olvasótábora vajon emlékszik?e még erre az írásra? Pedig ez a tanulmány óriási dolog volt. Új igény a központilag ellenőrzött és irányított irodalmi életben. Új jel az 1945 utáni magyar költészetben. A műszaki pályáról hatalmas lendülettel érkező költő – bölcsészérdekektől és klikkérdekektől mentesen – először szólt egy új nemzedék jogos igényével – Magyarhonban – az európai és magyar avantgárd folytonossága érdekében. Irodalmi életünk perifériáján más is történt a hatvanas években. Füst Milán 1948-ban kiadott zöld kötésű Esztétikájáról elemző és marxista könyvet jelentetett meg Nyírő Lajos. Lassan Kassák írásait is újra kiadták.

       Pesten Balaskó Jenő, Szentjóby Tamás, Erdély Miklós, Oravecz Imre különös versekből álló felolvasóesteket szervezett. Elterjedtek a happeningek. Könyvkiadásunkban Tandori Dezső megkésett első kötete volt az áttörés. Egyes könyvekben még jelentkezett a manipulálatlan avantgárd: Bálint Pista, Marsall László, Oravecz első köteteit már olvashattuk. De az 1967-ben Kassák körül lapot alapítani szándékozó költők gazda nélkül maradtak, szétszóródtak egyéni utjaikra. Az avantgárd valódi térnyerése elmaradt. A máig kötet nélkül alkotó Balaskó Jenőt már 1964-ben Nagy László vette védelmébe. Az újvidéki Szimpozionban megjelent versei jobban alakították az ott kialakuló újavantgárd irodalmat, sőt az Erdélyben hasonlóan kibontakozásnak indult avantgárdot, mint a hazai lírát.

       E néhány író szabadulni akart és tudott a gúzsba kötött hazai stíl-irányok, hazai műhely-hiányokból fakadó értékvesztési, középszerűsödési folyamatok alól. Egyéni módon. Mestereket találva (Kassákot, Weörest), de közvetlenül újat alkotva – éppen ez lett kiközösítésük oka. Nem utánoztak. A szerkesztőségi bürokratákat nehéz helyzetbe hozták, amit azok a kultúrpolitika meleg óljához húzódva könnyedén hárítottak el. Az egyéni áttörés, sőt divatteremtés maradéktalanul csak Tandorinak sikerült – ma már megállapítható, hogy elmúló és röpke irodalomtörténeti időre ugyan –, a többi magára maradt, emberségére, költői szaktudására, újteremtő tehetségére hagyatkozhatott csak, társtalanul, kiszorulva – vagy megváltoztatva eredeti felismeréseit, eredeti lendületét, az utóbbi módon már befogadta az irodalmi közélet.

       Ebben a mesterséges vákuumot eredményező magyar költészetben lépett föl 10-20 évi hiány-szünet után a Ver(s)ziók hevenyészve összeszedett, fiatal írócsoportja: antológiacsoport és nem generáció. Többségük olyan költőkből áll, akik éppen az erős karakterű írói-költői-literátori személyiségek kiszorításából fakadóan kaptak helyet a felsőbb kultúrpolitikai parancsra megfiatalodó irodalmi életben, szerkesztőségekben, lektorátusokon, kiadókban. Éppen beilleszkedésükkel együtt járó elhatárolódási igényük, a kiadáspolitika profiljába addig nem illő újdonsághajszolásuk jelentkezhetett ily módon. Kötődésük a hazánkon túl élő magyar költészet vívmányaihoz nyilvánvaló. Ott kiküzdött, ottani önfejlődésből fakadó technikák importja történt meg, volt köztük bölcsészszerűbb technológiaimport is, volt angolszász hagyomány és orosz hagyomány is (például Kodolányi Gyula vagy Szilágyi Ákos versei). A technika átvétele – önállótlan poétika. A költői nyelv megújítása egyéni erkölcs és egyéni formateremtés.

       A XX. század valóban az avantgárd százada: Cendrars, Pound, Tzara, Kassák, Hlebnyikov új egyéniségképet dolgozott ki önkéntelenül is – sutba az embereket elválasztó önkifejezéssel. Cél: az emberiség nagy médiumának, a nyelvnek megújulása, az életmegújítás. Mintha már a XIX. század is erre készült volna. Nyomok erre a magyar költészetben is vannak. Vörösmarty képei utolérhetetlen metaforarobbanások voltak. Berzsenyinek a korabeli költészettől eltérő magatartása, nyelvteremtése, egyszóval modernsége az avantgárd Eliot klasszicizmusával is rokon természetű… Ma is minden valóban avantgárd költő etimológiai értelemben is nyelvteremtő és magányos, járt és bejárt utakról indulnak a járatlanok felé.

       Ki kell egészítenem a már leírt mondatot: a XX. század nem az avantgárd diadalmenetét hozta meg. A dimenziók nélküli tömegember, a beprogramozott fasiszta lelkületű kisember, a tömegkommunikációnak kiszolgáltatott új rabszolgaság egyre távolabb sodródott nemcsak a demokrácia álmától, de az egyéniség értük megszólaló megbecsülésétől is. Az új divat, az új stílusok esztelen és státuszt biztosító hajhászása immár a generációváltás sajátos mechanizmusaként jelentkezik. A mi irodalmunkban is. Jelenlét – stratégia nélkül. Viták, lövöldözések, újjal mutogatások – csoportok, frontvonalak nélkül. Szellemiségünk hullafoltjai – szellemi élet nélkül. Az élet és a halál, a lélek és a történelem határhelyzetei helyett egy az értelmiségben is egyre lejjebb csúszó réteg konkurenciaharca… De így is, most is, minden tisztelet az egyéni útra lépőknek, az egyéni út-törőknek, irodalmunk sokszor és ma is láthatatlan megújítóinak.

       Itt és most csak ennyit tudok mondani hagyományról és megújításról – egy olyan konferencián, amely sznob önreklámozásból a „tradicionalitás és modernség” nemzetek feletti és összművészeti fogalompárjával hívta össze résztvevőit.

Szentendre, 1984. május 17.

Turcsány Péter


Lásd még - Turcsány Péter: Néma versek


[1984] [AL] [online publikációk] [artpool] [kereső]