Bp. 81. 3. 1.

Sándor,

mielőtt ebbe a levélbe belefogtam volna, kénytelen voltam egy darabig azon töprengeni, hogy mi is történik tulajdonképpen kettőnk között. Kétségtelenül hülye helyzet: most már nyilvánvaló, hogy kényszerből írogatunk egymásnak, érezzük, hogy nem is annyira egymásnak, mint a nyilvánosságnak szánjuk gondolatainkat (én legalábbis így vagyok velük, és hogy rajtakaptam magam, ez külön feszélyez); tudjuk, hogy nagyon fontos kérdések körül körözünk, így gyávaság volna nem megnyilatkozni újra meg újra, ráadásul az egyik kérdés éppen az elhallgatás értéke volna /…/

        (Leírva az előző tipográfiai jeleket – /…/ –, már előre elkezdtem röhögni azon, ahogy ezeket egy szerkesztő megpróbálja majd megkülönböztetni attól, ahogy ő jelezné a saját kihagyásait, mondjuk lábjegyzettel, vagy esetleg így: /…/.)

        Mindegy, prózaian sorra véve az 1981. január 8-i leveledben foglaltakat:

        Belekapaszkodva a Blow Up-pal és a Pilinszkyvel kapcsolatban használt „tetszik” szavadba, kérdezem: miért nem tudjuk elérni, hogy egy mű, egy érzés, egy esemény stb. egyszerűen tessék nekünk, azaz a bennünket ért benyomás lenyűgöző, új, agyunkat kimosó mivoltát felismerve egyszerűen elnémuljunk. (Itt még nem a Csendre gondolok.) Nem, mi mindjárt elemezni, megoldani stb. akarunk. Te például „megérteni és elemezni”. Lemondanék mindenfajta megértésről egy-egy evidenciaélmény érdekében. Szerintem ugyanis egy remekmű különös és felfokozott déjà-vu kiváltója. Az aktív befogadásnak ezt a típusát jól ismerem: befejezed a művész alkotását azáltal, hogy megerősíted a műben megfogalmazott „sejtését”, „hipotézisét”, mivel ez a Te „sejtésedet” tette bizonyossá, s a művésznek legfeljebb ennyit mondasz: „erről van szó”, különben beszédnek, elemzésnek itt nincs helye.

        Ilyen alapélményre épül az én „félreértés”-elvem is. Nem agyafúrt okoskodás, nem újraértelmezés à la „Hamlet frakkban” (az ilyesmi egyre jobban idegesít), nem az elszakadás a partitúrától (bár furcsa, hogy amikor Sedlmayr kifejti interpretációtanát, a zeneművek interpretálására – értsd: megszólaltatására – hivatkozik analógiaként), nem a bármit belemagyarázás szabadsága, hanem evidenciaként felismerése, átélése, felmutatása annak, amit a művész – akár szándéka ellenére is – „belesejtett” a műbe. Mondanom sem kell, hogy ez hazárdjáték, és a felelősség teljes felvállalása. A művész már beleölte magát a műbe, és én ebből a magánvalóvá vált objektumból próbálok magamnak doppingszert kiszívni, mely lehet, hogy számomra méreg vagy másokat mérgezek vele.

        Szentjóby így mondta: Napóleon katonái Moszkva felé közeledve nem vették észre, hogy egy Honda motorkerékpár állt az út mentén. Nyilván megsokszorozódik most a logikai csavarmenet, de remélem, érted: nekem, mint „félreértő” interpretátornak erre a Hondára kell rámutatnom a Háború és Békében.

        A (misztikus) redukció kérdése máshonnan van feltéve, mint a félreértésé. Előbb azonban hadd jegyezzem meg, hogy „az individuális keresztény misztika” szerintem nem „megszüli a párbeszéd másik résztvevőjét” – az idézet is csak annyit mond, hogy „ember és Isten, pusztulás és születés párbeszéde” „alakul, rendeződik”. Meglévőnek feltételezi tehát (akárcsak én) „a párbeszéd másik résztvevőjét”, s ez – az Isten – teremt magának „beszélgetőpartnert” a misztikus személyében. A misztikus, amennyiben költő, a tulajdonképpeni párbeszéd után két dolgot tehet: leírja a párbeszéd szövegét (realizálja magát, mint költő, a Te szavaiddal élve „megszüli a párbeszéd másik résztvevőjét”) vagy nem írja le (nem tudja, nem akarja, tilos stb.; „elhallgat”, megszűnik költőnek lenni stb.). De ez az én álláspontom szerint már mindegy. Szerinted: a költészet teszi a misztikust (és az Istent) –, szerintem: az Isten teszi a misztikust.

        A (misztikus) redukció kérdése tehát nálam abból a vágyból merül fel, hogy bárcsak a költészet (a művészet) addig az egyetlen szóig (pontig) vissza (?) tudna menni, amiben az egész Teljesség bennfoglaltatik, amit az Abszolútumtól egy „hajszál” választ csak el, vagy az sem, helyesebben a semmi és a valami határvonala, vagy nem-határvonala (választja el és nem választja el egyszerre)… Érezhető, hogy ezen a ponton vagy elkezdünk zsonglőrködni a nyelvvel, vagy nem szólunk semmit… Magyarul az „Ige” szóalakjának és jelentésének viszonyához érünk, és ennek a viszonynak egyetlen „adekvát” „kifejezéséről” tudok: ez az Ige megtestesülése, vagyis Jézus Krisztus.

        Ha a költészet (művészet) eljut idáig, valóban megszűnik.

A redukció ellentéte az expanzió, és ez is ugyanilyen intenzitással jelentkezik nálam „vágyként”, mind művészeti, mind vallási téren: a szekularizált avantgárd, mely az élet minden területét meg akarja hódítani, a szavak jelentését szétbomlásukig sokértelművé tenni, minden ismeretlent megismerni, minden tabut megdönteni, mely számtalan irányba hasad szét stb. –, s mindezt tulajdonképpen teljes összhangban a vallás azon törekvéseivel, hogy „teljesítsétek ki az isteni Teremtést” avagy „hajtsátok uralmatok alá az egész földet”.

        A redukció és az expanzió, noha homlokegyenest ellenkező irányoknak tűnnek, egyelőre egyformán kedvesek számomra, nem tudnék „választani” közülük. Sejtheted már ennyiből is, hogy hasonlóképpen nem tarthatom „frivolabbnak” valamelyiket is „a misztikával modellálni a művészetet” vagy „a művészettel modellálni a misztikát” stratégiák közül, mert a két fogalom – a fentebb kifejtett módon – egymás helyett is állhat. Egyszerűbben: kívánom, hogy egymás helyett álljon. Eszerint pedig, akármilyen szándékkal is, de igenis jól fogalmaztál: az a bizonyos gyanú tényleg energia.

        Maradt még néhány pont a leveledben (az avantgárd hagyománytagadása: kivel kommunikál tulajdonképpen a befogadó, illetve a mű), amire most nem térek ki. Feltehetőleg előkerül még – feltehetőleg állandósuló – levelezésünkben.

Beke Laci

81. 7. 5.

Kedves Laci,

észrevétlenül ennek a beszélgetésnek a végére értünk. Új gondolatot már nem is akarok fölvetni, hanem pusztán összefoglalóan mondanék még valamit véleménykülönbségünkről. Az utolsó szó végül, mivel én kezdtem a levelezést, a Tied legyen – ha akarod.

        Bizonyára emlékszel rá, hogy körülbelül egy éve összetalálkoztunk egy autóbuszon, és kiderült, ugyanoda tartunk: egy művészi eseményjátékot, performance-t fogunk megnézni. [*] Akkor én azt mondtam Neked, hogy az effajta művekkel szembeni fő kérdésem mindig az, hogy mikor kezdődik el és mikor ér véget. A járatlan műélvező e naiv bizonytalankodását most esztétikai érvként ismételem meg, mert ha, amint igaz, a művészethez való viszonyt beszélgetésként akarom elképzelni, akkor beszélgetőpartnerem beszédét valódi beszédként kell értenem, amely hangzik és elhangzik. Fenn akarom tartani a műalkotás külön szféráját, amely bármily mértékben stilizálja az életet – teszem: imitálja, azonosul vele, kínzóan provokálja – és bármely mértékben stilizálja az élet megváltását – teszem a szilencium művészi eszközeivel –, mégis elkülönül tőle. Elkülönül az életemtől, hogy párbeszédre léphessen vele. E párbeszéd elgondolhatóságához műre van szükség, s a mű fogalmát kiiktathatatlannak tartom. A mű szabadon értelmezhető, de mivel „mond valamit”, értésének– félreértésének szabadsága nem korlátlan. A mű valódi beszéd, a hozzá való viszony korlátlan szabadsága ezért másutt rejtőzik. „Aki sohasem mond semmit, nem tudhat adott pillanatban hallgatni sem. Csak a valódi beszédben lehetséges a voltaképpeni hallgatás.” (Heidegger: Sein und Zeit, 34. §.)

        Utópiának tartom az élettel azonosuló, illetve a megváltást mondó (azaz hallgató) művészeten túli művészetet, noha nem az a bajom vele, hogy utópia. Hiszen saját állításom szintén az: annak a fajta művészetfelfogásnak, művészetfogalomnak, amely életértéket, filozófiát tulajdonít a művészetnek, utolsó utópiája maga az eltérületlen kommunikáció. A bajom amaz utópiával az, hogy – pszeudó: olyannyira megvonja egy nagy tevékenységformától a szabadságot, hogy csak helyettesként – megengedem, hírnökként – koncedálja…

* * *

        Bár szerettem volna befejezni a levelet, mielőtt Olaszországba utaztam, csak a fenti sorokig jutottam. Most visszatérve újraolvasom, s feltűnik – nyilván azért, mert egy hónapig alig csináltam mást, mint régi kultúrákat betűztem –, hogy milyen alapvetően tévesnek bizonyult első levelem tapogatózó föltételezése, hogy ugyanis véleménykülönbségünk mögött két különböző lehetőségre vonatkozó kérdés áll, s a Te kérdésed az új mű, az enyém az új kultúra. A műhöz való ambivalens viszonyod, az, hogy semmiképpen sem jelent önértéket számodra, persze hamarosan kiviláglott szavaidból, s – ha szavaidból nem is – nyilvánvalóvá vált, hogy amit istenkeresésnek nevezel, az – az én számomra, az én nyelvemen – egy (akár kultúraellenes) kulturális mozgalom, vagy legalábbis annak keresése, reménye. Mivel egy kultúrára, egy Istenre gondolsz, ezért tulajdonképpen nem jelent problémát számodra a kultúra életformává változtatása (azaz csak gyakorlati problémát jelent és nem elméleti dilemmát). S mivel egy kultúrára gondolsz, ezért érzem én felfogásodban az önkénynek, sőt, esetleg a terrornak is a lehetőségét, Tradíció nélküli tradicionalizmusnak, fundamentum nélküli fundamentalizmusnak nevezném a Te álláspontodat, amelynek hazárd volta (a Te szavad ez) éppen abban rejlik, hogy benne minden egy szilárd és kételytelen tradíció Egy-éhez. Egyetlenjéhez kell hogy vezessen, ami nincs jelen. Holott itt minden ezen áll vagy bukik: ezért teszed jelenlévővé éppen ezt a nincs-et. Ezért a hallgatás, a semmi, amely Nálad ott áll, ahol minden nem-paradoxkonzervatív világlátásban hagyományozott létezőnek, megnyilvánulónak, megszólalónak, megtestesülőnek kell állnia. S éppen ezen paradoxia okából vezetnek a középponthoz, az Abszolút Egyhez sokféle, abszolút anti-konzervatív eszközök. Ezen az úton szívesen Veled tartanék, ha nem érezném az út eszköz voltát: eszköz voltát arra, hogy: „hajtsátok uralmatok alá az egész Földet”.

        Számomra a kultúra a mi világkorszakunkban megszüntethetetlenül és öncélúan plurálisan létezik. Nemcsak azért, mert nem ismerek s nem is akarok olyan erőt – legyen bármily pozitív a tartalma –, amely uralma alá hajtaná a Földet, hanem azért is, mert mindazzal a tradícióval számolni szeretnék, amely a legkülönbözőbb módokon eljutott hozzánk. A művészetbefogadás két nagy modellje közül ezért általánosíthatóbb számomra (Veled ellentétben) a kommunikáció a katarzisnál. Az előbbi a közös javunk. De amikor a kultúráról most máris átváltottam a művészetfelfogásra, akkor feltárul saját elgondolásom belső problematikája, hogy ugyanis az én kultúrafelfogásomnak a művészetbefogadás a modellje, és – lehetséges-e ez? Lehetséges-e ezt a kultúrát életformává változtatni? S nem is elsősorban gyakorlati problémákra gondolok – például a szabadidő és a műveltség cenzusára –, hanem mindarra, amit ebben a levelezésben elmondottam a műhöz való viszonyról, egyáltalában a mű-fogalom fenntartásáról, az élettől való elkülönüléséről, provokatív és utópisztikus voltáról. Mindarra, ami mostani utazásomban úgy mutatkozott, hogy ma a kultúrában való intenzív lét – nekem is, akit mindenekelőtt ez foglalkoztat és ezzel foglalkozom –: távollét.

        Persze ezúttal is szigorúan kultúrákat és nem kultúrát kell mondani. A Riace-ban kilenc évvel ezelőtt talált szobrokat most először állították ki. Sajnos Firenzében és nem Dél-Olaszországban, amerre jártam, de legalább sok jó reprodukciót szereztem róluk. Görög nagybronzok (két kétméteres, álló, meztelen férfi) az V. század közepéről. Egy korszak művészete, amelyet addig jobbadán más korszakból származó, más-anyagú másolatokból ismertünk, most előállt, jelenvalóvá lett. Méghozzá egy olyan korszaké, amely ama római kópiák révén oly sok későbbi korszak legfőbb hagyományává vált. Ha az evidencia- és a fölfokozott déjà vu-élmény után, amely bizonyára megilleti ezeket a szobrokat, ha az elnémulás után mégis csak megpróbálom megérteni, hogy miért tetszenek, akkor a képzelet nem egy, hanem több úton fog elindulni, és nem találja meg azt az egyetlen és apodiktikus „erről van szó”-t. Mindegyik út valamiképpen a rekonstrukció, egy kontextus helyreállításának vagy megalkotásának útja. Ezek a szobrok ugyan fantasztikusan épek, mégis, amit a kar és a kéz tart, s ami nemcsak azok tartását, hanem az egész testtartást indokolja, a pajzs és a dárda, hiányzik. Helyreállíthatom képzeletemben az eredeti helyzetet, de tehetek valami mást is, ami nyilván idegen a művész hipotézisétől. Ugyanis a célja vesztett mozdulat mindkét szobornak új kifejezést ad: az egyiknek a lecsüngő kéz és az enyhén előrehajló fej melankóliát kölcsönöz, a másiknak pedig a pompás testtel megragadó disszonanciában – a cél nélküli határozottság valamifajta sutaságot, az őzéhez hasonlatos hirtelen megtorpanást, a sugárzó férfias erőt ellenpontozó tanácstalanságot. A kontextusnak vannak aztán jóval szélesebb értelmei. Nem azért kell őket rekonstruálni és konstruálni, mert régi műről van szó. Minden mű torzó, mert számos kontextusa van, és nincs egyetlen kitüntetett kontextusa. Az egykorú s tárgyi tartalmaiban hozzám legközelebb álló művel is így van ez, és ezt az akadályt szerintem azok a vállalkozások sem tudják elhárítani, amelyekben az alternatív életforma-kísérlet és az új művészi kísérlet a leginkább egybeforr. De én éppen ezt az akadályt tartom a legfontosabbnak. A késztetést arra, hogy átvilágítsam és tudatosítsam saját kontextusaimat, új és más kontextusokat közelítsek hozzájuk és adaptáljak, hogy válasszak közülük és ugyanakkor elfogadjam együttható voltukat. Azt hiszem, itt válik el mű és pszeudó, mű és séma. Ami nem mű, az nem is torzó, hanem egész: elringat saját fél-éber életem, ténykedéseim, tevés-vevéseim zárt kontextusában.

        Ebben és csak ebben az értelemben a kultúrának, amelynek a fent leírt értelemben vett mű-befogadás a modellje, távollétnek is kell maradnia: nyitottságnak, lehetőségnek a még nem lévő, még nem tudott új Atlantiszaira. (Ez is szigorúan többes szám.) A kultúra: távolságérzék. Hogy ez a távolságérzék ma mennyire távol van, hogy milyen nehezen nyerhető meg és milyen fenyegetett: ez a másik értelme annak, amit feljebb távollétnek neveztem. Amíg tudunk erről, amíg megtudható, addig ez a szelíd tárgy (a kultúra) radikális kritikát gyakorol az életünk fölött, addig a torzó nem unja el agyoncsépelt mondókáját kimondani – azt, amit Rilke a (nem létező) szájába adott.

Baráti öleléssel        

                                                        Sándor