Attalai Gábor
TENDENCIÁKRÓL ÉS TENDENCIÁINKRÓL A 70-ES ÉVEK VÉGÉRŐL NÉZVE
I. A VEZETŐ TENDENCIÁK SAJÁTOSSÁGAI
II. A VEZETŐ TENDENCIÁK BEFOLYÁSA
III. A TILTÁS
IV. AZ ÚJ FELISMERÉSEK HIÁNYA
V. AZ EGYÉN ÁLTAL TEREMTETT ÚJ MINTÁK SAJÁTOS SZUVERENITÁSA ÉS AZOK HOVATARTOZÁSA
VI. MURÁLIA ÉS KÖZTÉR MINT TENDENCIÁK
VII. A HETVENES ÉVEK VIZSGÁLÓDÓ TERMÉSZETÉRŐL
VIII. A NOSZTALGIA MINT TENDENCIA
IX. A LEHETŐSÉG

II. A VEZETŐ TENDENCIÁK BEFOLYÁSA

Ha visszatekintünk művészeti életünk utolsó hét évtizedére, azt tapasztalhatjuk, hogy a világon vezető helyet elfoglaló áramlatok erős hatással voltak egész kultúránkra. Külső hatások mind a mai napig jócskán befolyásolják vizuális művészeteinket, irodalmunkat és zeneművészetünket egyaránt.

Az 1900-as években Párizs, majd a második világháború után New York és Moszkva trendjei éreztetik hatásukat. Nem is kis mértékben.

Mielőtt továbbmennénk, fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy befolyás és befolyásoltatás között lényeges különbség van, s hogy ezek közül mindkettő érvényre jut kulturális gyakorlatunkban.

A század első felében kibontakozó "Nyugat" mozgalom a haladás záloga volt. Az orientáció. Az orientáció a felemelkedés eszméjét jelentette. Már korábban is volt erre példa. Széchenyi Angliából kölcsönzött mintákat. Clark William Tierney a Lánchíd tervezője angol, s Mátyás Budáját olaszok építették. Történelmi sors ez? Nem feltétlenül. De tény, hogy amíg egy nemzet, közösség el nem éri a fejlettség bizonyos fokát, azt a szintet, ahol a kommunikáció, a közös érdek, az eszközállomány, technikai kultúra, társadalmi–együttélési morál, egyenlőség nincsenek önálló tevékenységhez elegendő nívón, addig kénytelen tudomásul venni, hogy befolyások szerint él. Sokszor olyformán, hogy a ráhatásokról szinte nem is vesz tudomást. Az élet és hovatartozás rendezi el a dolgokat. Mert angol híd-e a Lánchíd? vagy olasz város-e Leningrád csak azért, mert számos épületét olaszok építették? Nincs ember, aki azt válaszolhatná: nem, kérem ez tévedés, a híd angol! Hogyan van ez? Elégedjünk most meg a kérdés felvetésével, s azzal a sommázott válasszal, hogy minden jelenség képes olyan metamorfózison átmenni, amilyenre azzal kapcsolatosan épp szükségünk van. Másrészt, hogy a hely determinál, honosít, s bizonyos tényeket elhomályosít. Számos példát lehetne felhozni a honosított leleményekből, mint pl. az osztrák eredetű kékfestő, amit mi magyar népi hagyományként tartunk számon stb.

A példákból két tanulságot vonhatunk le. Az egyik, hogy vannak befolyások, amelyekről tudomást sem veszünk, a másik, hogy az idegen hatások folytonosan és folyamatosan keverednek a hazai eredményekkel és így együtt alkotnak sajátos és egyedi kulturális szférát. Mennél szabadabb, tudottabb a különféle tényezők egymásra hatása, megléte, annál hitelesebb a közeg, amelyben élünk. Egy közeg zavaros felfogása, zavaros ítéleteket eredményez. Nagyon fontos tehát ismernünk, hogy milyen törvények érvényesülnek körülöttünk. Érdeklődnünk kell saját világunk és életmenetünk valós tényei iránt, hogy mások érdeklődésére számot tarthassunk.

Ugyanakkor gondoskodni kellene arról, hogy rendszeresen és színvonalasan informáljuk környezetünket, a világot arról, hogy milyen kérdések foglalkoztatnak, s hogy milyen eredményekkel válaszoljuk meg azokat. Mi erről a munkáról majdnem teljesen lemondunk. Ebből következően egyoldalú marad a környező kultúrákkal való viszonyunk. Míg kívülről folyamatosan érkeznek jelentések, tőlünk kifelé mindez nem érvényesül. Így aztán nem csoda, hogy azt is befolyásnak tartjuk, ami itt jött létre. Mert lévén, hogy a világ a kedvünkért nem alszik, s hogy a dolgokat addig késleltetjük, ameddig csak lehet, bárki befoghat bennünket. A Bólyaiak és a Bánki Donátok sokat tudnak erről mesélni. Vagy Csontváry és Bartók is. A jelenből illetlen lenne példákat sorolni. Vajon miért nem rendelkezünk mi a tiszta ítélő készséggel magunk felé, miközben az egész világot olyan könnyedén vesszük kritika alá? Mi ez a hiány nemzeti magatartásunkban? Miféle élvezet ez egyesek számára még ma is? És mi módon megengedett? Tudjuk, van egy bújtatott önemésztő nemzeti hagyomány. Felmerül a gyanú, hogy nem általános műveletlenségünk mindenkori kompenzálása húzódik-e meg mögötte?

Kulturális céljaink között éppen a befolyások csökkentése érdekében a kölcsönhatások fejlesztésének elvét kellene kitűzni. Integrálódni és integrálni nemcsak a gazdaságban, de a kultúrában is érvényes tétel. Mindaddig, amíg az integrálódási politika ki nem alakul a befolyások és befolyásoltatások kényszerű és fáradt hangú gyakorlata marad meg kulturális pótszerként.

A vezető tendenciák befolyása ellen nem segít, ha egy kultúra, vagy irányítói lezárják a beáramlás útját. De a kiáramlások útjának szűkítése sem tartogat különösebb megoldást sem politikai, sem kulturális oldalról. Az olyan érvek, miszerint egy-egy új típusú művészi kifejezési mód, anyag- és médiumhasználat nem felel meg kulturális politikának nem tartható, mert az ilyen típusú korlátozó nem lehet politikai karakterű. Ha megvizsgálnánk pontos indítékait, azt kapnánk, hogy személyes, ízlésbeli ellenkezések és félelmek húzódnak meg egy-egy ilyen jellegű állítás mögött. Minden bizonnyal tévhitnek kell minősíteni azt is, hogy az esetenként külföldre kerülő nem túlzottan színvonalas művészeti alkotás egész kultúránk negatív megítélését vonja maga után. Azt a tisztességet azért adjuk meg a világnak, hogy az nem feltétlen velünk van elfoglalva, méghozzá olyannyira, hogy külön figyelőszolgálatot tart fenn a külföldre került alacsony színvonalú művészet felgyűjtésére, bírálatára és publikálására. Abban a világméretű információ-dömpingben, amelyben élünk, ehhez sem mód, sem idő nincs elegendő.

Ez utóbbihoz még annyi érvet talán érdemes megemlíteni, hogy tudja ezt mindenki, ami abból is kiderül, hogy számtalan esetben államilag ügyintézett. giccsek kerülnek nagy számban külföldre. Indoklás: ez hozza a dollárt! A nagy fontolgatások közepette igen sokszor azok a művek kerülnek hátrányba, amelyek a legtöbb elismerést hozhatnák. Persze az ilyen munkák megítélése komolyabb véleményalkotó készséget feltételez, alapos szakmai ismereteket a kulturális világhelyzetről, aktualitásokról. De hol van ilyen színvonalon véleményező, intéző és szervező, bíráló társaság, intézmény működésben? A képző- és iparművészetek területén bizonyos, hogy ilyen nem működik.

Furcsa állítás, de igaznak tűnik, hogy a magyar szépművészetekben csak a kényszeresek tudtak nagy pályát megjárni. Csak ők tudták valami módon függetleníteni magukat a politikai és művészeti divatoktól, dogmáktól. El tudták utasítani a kor "intellektuális bizonyosságát". Az ő naturális és pszichotikus életvitelük volt az egyetlen lehetőség, mely révén semlegesíteni lehetett az okos középszer társadalmi kényszerűségét. Csontváry, Gulácsy, Nagy Balogh olyan utat tudtak végigjárni, amelyek – ha némileg még ma is késleltetésben vannak – a magyar kultúrtörténet és művészet legremekebb eseteit adják. Náluk csak alig érvényesültek tendenciák. Ők tiszta életté változtatták művészetüket. Náluk a művészet, ahogy Edward Munch mondja "a szív vére". Ők a vanás, a létezés és a lényeg voltak és ezeknek a fenomenáknak nincsenek tendenciái. Ezt a magas felismerést, ezt az etikát tudták felszabadítani egy olyan közegben, amelyet messze maguk mögött hagytak, annyira, hogy még ma is csak kétkedve tekintünk utánuk. Vállalásban, vállalkozásban és végrehajtásban még mindig utolérhetetlenek.

Ellentmondásos tény, de a művészet mai állapotában a mindenároni különbözőség elvére épül. A művészek nem azt keresik, ami közös bennük, hanem ami elválasztja őket egymástól. Nem örülnek, ha a másik arra az útra talál, amin az egyik jár. Nem ismerik el a közös vonásokat, mert azt nem tartják értéknek. Ennek ellenére a vezető tendenciák olyan befolyásra tehetnek szert, hogy időben és térben kissé távolabbról szemlélve egész korszakok tűnnek egy mester kezéből valónak. Nemcsak Korniss Dezső kerül annak idején az amerikai gesztus iskola hatása alá, de a fél világon át eljutott Domanovszky Endre művészetébe is. Hiába rakott figurákat Willem De Kooning és Franz Kline festőisége alá, ezzel az azonosulás ténye nem volt elkerülhető. Persze azok számára, akik nem ismerik a jelen művészetét és a mintaadókat, mindez érdektelen probléma.

A második világháború utáni időszakban egyrészt New York, másrészt Moszkva hatása jutott érvényre, kiszorítva a korábbi franciás és németes irányokat. Amerikából esztétikai, a Szovjetunióból tematikus minták jutottak a magyar képzőművészetekbe. E kétféle befolyás keveredése, egybeépülése mind a mai napig folyamatosan érvényesül.

Az új szociális és esztétikai minták sok szempontból fellendülést hoztak a mai magyar kultúra számára. A művészet sokkal inkább közüggyé vált, mint bármikor korábban, ugyanakkor az önálló kifejezési eszközök, "szakmai nyelvek" fokozottabb szerephez jutottak a gyakorlatban.

Visszatérve a befolyásoló tényezők fő trendjeihez, meg kell mondanunk, hogy ezek nálunk ellentett, sőt olykor ellenségessé tett körülmények között léteznek, amiből az következik, hogy jelenkori művészeteinkben sajátos, kifejezetten idevalósi hibridek jönnek létre.

Felmerül a kérdés, hogyan lehetne a befolyásoló tényezőket eliminálni és kifejezetten ránk jellemző tartalmi–"esztétikai" igazságokat kifejezésre juttatni?, előtérbe állítani? Minden bizonnyal állíthatjuk, hogy ennek eléréséhez vizsgálódó szemléletre, a miért kérdéseivel (a hogyan helyett) foglalkozó művészeti programokra és irányításra volna szükség. Olyan tevékenységi formákra, ahol nem művek létrehozására irányulunk elsősorban, hanem tartalmak kimunkálására, világunk leképezésére összpontosítva erőinket. Ez utóbbinak ellentéte az a mai általánosan elterjedt, szinte hisztérikus szemlélet, melynek következtében művészeink nagy száma betegesen koncentrál valamiféle előre megtervezett és lebiztosított, ellentmondásoktól mentes életműre. Az ilyen szemlélet eleve életidegen és hamis, s a következménye csak egy hamis művészi pálya lehet, amelyben a művész kitartóan reméli, hogy elkendőzéseivel és okoskodásával olyan fátylat vonhat realitásai tükre elé, amely csak a ránézve előnyösnek vélt tényeket engedi visszasugározni. Fátyolosan csillogó tükör ez. Az ilyen felfogás garanciái épp az ellenkezőjére fordulnak, már kis időbeli rátekintéssel is megmutatják egy ellentmondásos kor, ellentmondás nélküli előadásmódjainak és kifejtésének lehetetlenségét.

Összefoglalásként úgy tűnik, hogy a jelenlegi felállásban két fő vonal létezik. Az egyikben a folyamatosan vizsgálódó típusú művészi munka jut érvényre, mely kerüli a pszeudo funkciókat, mely egyrészt a világot, másrészt magát a művészetet állítja kutató szemléletének középpontjába oly módon, hogy csak etikai és hitelességi korlátokat juttat érvényre, amely türelmes és kifutást ad az önálló és autentikus problémákat felsorakoztató kultúra kibontakoztatásának.

A másik vonal rapidabb módszerekkel, gyorsabban elérhető, közvetlenül hasznosítható eredmények reményében mondja ki, mit kell, illetve mit nem lehet csinálni. Ezzel a felfogással együtt jár egy nem éppen hasznos korlátozó eszköz: a tiltás. A rapid módszerek történelmi szükségessége lehet elkerülhetetlen, mégis a művészetben olyan erőltetésekhez vezet, amely nem nagyon fér össze az alkotó munka történelem során kialakult funkcióival. A rapid és praktikus felfogású művészetek nálunk nemcsak önmaguk eleve adott előnyeit élvezhetik, de pozícióik megerősítést tudhatnak maguk mellett a vizsgálódó, kutató művészeti magatartásokkal szemben.

Hadd idézzük a fejezet végére a párt kulturális osztályának 1979-ben írt elméleti fejtegetéseiből az alábbi szakaszt. "A közösségi program jegyében elkezdődött folyamatot később lelassította a társadalmi tudat átalakulásával szemben türelmetlenebb, művészet és társadalom kapcsolatát leegyszerűsítő, merevebb esztétikai követelmény-rendszert képviselő kultúrpolitikai gyakorlat, az irányítás különböző területein megmutatkozó voluntarizmus. Szükséges és helyes követelmény volt a művészet fejlődését, a művészek társadalmi érdeklődésének fokozását, a dolgozó osztályok életének bemutatását, a politikai aktivitást szorgalmazó program meghirdetése, de problematikus volt a téma és a tartalom egybemosása, a realizmus értelmezésének leszűkítése, az akadémikus naturalizmus, illetve az ennek megfelelő illusztratív közérthetőség erőltetése".

TENDENCIÁKRÓL ÉS TENDENCIÁINKRÓL A 70-ES ÉVEK VÉGÉRŐL NÉZVE
I. A VEZETŐ TENDENCIÁK SAJÁTOSSÁGAI
II. A VEZETŐ TENDENCIÁK BEFOLYÁSA
III. A TILTÁS
IV. AZ ÚJ FELISMERÉSEK HIÁNYA
V. AZ EGYÉN ÁLTAL TEREMTETT ÚJ MINTÁK SAJÁTOS SZUVERENITÁSA ÉS AZOK HOVATARTOZÁSA
VI. MURÁLIA ÉS KÖZTÉR MINT TENDENCIÁK
VII. A HETVENES ÉVEK VIZSGÁLÓDÓ TERMÉSZETÉRŐL
VIII. A NOSZTALGIA MINT TENDENCIA
IX. A LEHETŐSÉG