találkozó Marcel Duchamp 100. születésnapja alkalmából

index | exhibition / kiállítás | concerts / koncertek | előadások / röviden


Kozma György újságcikke az ÉS-ben | [reprint]


"Öt perc"

   A pesti Bölcsészkar Esztétika Tanszékén Galántai György szervezésében monstre műsort harangoz be a meghívó: fiatal írók és művészettörténészek, zenészek, képzőművészek szerepelnek (maximum öt perc), valamint régi és új jelentős művek videón. Mindez Marcel Duchamp emlékére, aki azt írta: “Jobb szeretek élni, lélegezni, mint dolgozni… művészetem, az, hogy élek; minden másodperc, minden lélegzetvétel egy mű, amit sehol sem jegyeznek…”
   Istenem, hogy megváltozott minden! Már az Egyetem sem a régi. Először is nem ott van, ahol régen. A folyosók, a WC, a termek tiszták, rendezettek, a büfében nincsenek modern műanyag figurák és matricák, mint valami restiben… És nemcsak suttogva lehet kiejteni – vagy sehogy – Szentjóby Tamás és Erdély Miklós nevét, hanem az ő filmjeiket vetítik, s őket idézik az előadók.
   Különösen meghatódtam a Szentjóby-filmen. 1975-ben, amikor hazadisszidáltam Párizsból, Szentjóby épp kifelé indult végleg, de előbb forgatott a BBS-ben egy búcsúfilmet Kentaur címmel, azon a kentaurelven, hogy egyszerű emberek életéből vett jeleneteket utószinkronizál korabeli intellektüel utópista szövegekkel. Én is ilyen “magyar hang” lettem a vak kefekötők zárókórusában: “Farewell, farewell, farewell. Elmegyek én, messze innen el. Itt hagyom e zöld mezőt…várnak rám a kék hegyek. Vándorbotot fog kezem, hív a titkos végtelen: utam végét, jaj, nem ismerem.”
   “Senki érdeke nem azonos senki máséval”, mondja egy parasztasszony kapálás közben, “különösen nem azéval, aki bebalzsamoz abba, hogy mi vagyunk a ’nép’.” A közönség kuncog. Néha visszasírom a betiltós időket, amikor sokszor a legnagyobb hülyeséget is feszült borzongással élveztük – míg ma, e már-már nyugati szintű toleranciával együtt járó közönyben a legérdekesebb művészi kijelentés is varázsát veszti.
   A Duchamp-i, Szentjóby-féle agitatív utópizmusnak pedig nem látni közvetlen folytatását, csak a nosztalgiáját.
   Galántai György szobrai ezen az eseményen hangszerré váltak. Kalitka, ventilátor, kínzóeszközök, lúdtalpbetétből taposómalom, lánc, küllő, gépalkatrészek – e fémtárgyak szépen szólnak Szemző Tibor vagy Wilheim András vagy Mártha István keze alatt, s aki ellát a videóképernyőig, azt esetleg újabb asszociációs mező segíti.
   Az est másik fénypontja a szimpózium, vagyis az a húsz gondolkodó volt, akiknek egy sakkórával mért öt percet kellett szöveggel kitölteni, Duchamp-ra is utalva esetleg. Beke László például magnóról, telefonon át elmesélte jelenlegi viszontagságait a francia biztosítási bürokráciával (“ezért volt Duchamp agglegény”), Sebeő Talán pedig, aki mestere a tudományos szavak értelmetlenül vagy álértelmetlenül való használatának, nem is tudom, miről beszélt. Viszont kivehető volt, hogy Földényi F. László az egyéniségről mint a véletlen csodájáról meditált, Sugár János a “hamis pénz mint readymade” jelenségéről, Hegyi Loránd az utolsó békeévben, 1913-ban naivul elinduló új művészeti kísérletekről, Szőke Anikó a hóhullásról, György Péter pedig a félelemről beszélt. Tábor Ádám felolvasott egy múzeumi értékű Szentjóby-levelet arról, hogy Szentjóby nem akar múzeumba vonulni…
   Az, hogy egy modern művészeti eseményen nem egy művészettörténész (Beke) szerepel, hanem húsz – szintén új jelenség, és nem kizárólag azzal függ össze, hogy most “többet engednek”. Hanem azzal is, hogy felnőtt egy új generáció, számszerűen minden eddiginél nagyobb – tehát több író, festő, butikos és rendőr kerül ki közülünk, mint eddig bármelyik nemzedékből, s több művészettörténész. De megjelenésre nincs több mód.
   Marad a sakkóra: s Duchamp-i módon az se baj, ha valaki semmit se mond – ha azt “valahogy” mondja.
   Mesélnék még szívesen, de az öt percem lejárt.

 

index | documents / dokumentumok | Artpool | search / kereső