Beszélgetések Pierre Cabanne-nal

BEVEZETŐ / ÚJ ELŐSZÓ
AZ ELSŐ KIADÁS ELŐSZAVA

Ezek a beszélgetések Marcel Duchamp-nal a műtermében, Neuillyben zajlottak, ahol feleségével abban a hat hónapban laknak, amit minden évben Franciaországban töltenek. Ez az első alkalom, hogy a kortárs művészet legelbűvölőbb és legzavarbaejtőbb művésze beleegyezett, hogy meséljen magáról, és tetteiről, reakcióiról, érzéseiről, állásfoglalásairól ilyen mélyrehatóan és széleskörűen nyilatkozzék. Korábban J. J. Sweeneyvel beszélgetett 1946-ban és 1956-ban[1], valamint Richard Hamiltonnal 1961-ben a BBC-ben.
   Kevés könyv jelent meg Duchamp-ról, s ezek általában egyes műveiről – melyeket ő „dolgoknak” nevez – különböző értelmezéseket adnak. Szándékait is különbözőképpen érékelték, például azt, amikor elhatározta, hogy felhagy a festéssel, majd később mindenféle plasztikai tevékenységgel. Szükséges volt tehát, hogy Duchamp saját maga adja meg életmenetének okait és indítékait. Ezt azzal az őt soha el nem hagyó derűvel teszi, mely szavainak, szándékainak vitathatatlan nagyságot kölcsönöz; nemcsak a visszahúzódó,hanem a „védekező” embert is láttatja. Az alkotó cselekvés révén nem új forradalmi nyelvet akart létrehozni, hanem szellemi attitűdöt javasolt; s emiatt e beszélgetések meglepő erkölcsi leckét jelentenek. A normandiai jegyző fia, Jaques Villon festő és Raymond Duchamp – Villon szobrász testvére, e mélyen „francia” ember lesz majd tulajdonképpen e kornak, amely a művészetben az utóbbi fél században több formaművészt, mint moralistát ismert a legmeglepőbb szelleme. Miközben egy egész földrészt – Amerikát – nyitott meg a kortárs művészet előtt, őelőtte szabadság tárult föl. Alkotásai, a maguk kronológiai sorrendjében foktól fokra jelzik, ahogy egy ember megszabadul családjától, környezetétől, korától, a valóságtól, korának művészetétől, annak normáitól és hagyományos eszközeitől. S miért? Duchamp szellemesen válaszolt erre akérdésre: „Mióta a tábornokok nem lóháton halnak meg, a festőknek sem kötelező a festőállványnál meghalniok”[2]
   A Lépcsőn lemenő akttól kezdve, melyet nagy sikerrel állított ki 1913-ban New Yorkban az Armory Show-n, Duchamp elfordult a festészet külső eszközeitől, az ábrázoláson túl, melytől már megszabadult, főként a tartalomtól, hogy csak a jelentésre figyeljen. A tárgy valóságát annak saját plasztikai azonossága révén megteremtve, abszolút célként próbálta megközelíteni, és például a szűz férjes asszonnyá változását kívánván bemutatni , elutasította a mozgást és a szimbólumot, s megelégedett azzal, hogy az eszmélt és a formát a térben a geometria és a matematika eszközeivel „ábrázolja” úgy, mintha egy gépet konstruálna, mely ezt a műveletet el tudja végezni.
   E „redukciók” révén eljutván arra a pontra, ahol az alkotás már nem tekinthető esztétikai terméknek, hanem egy teljesen felszabadult „dolognak”, Duchamp a szinte tökéletes tétlenségbe zárkózott. Egyike azon ritka embereknek, akiket meglepetés, vagy megdöbbenés nélkül hallgathatunk, ha azt mondják: „Nem csinálok semmit”. Henri-Pierre Roché szerint „legjobb műve az, ahogyan az idejével gazdálkodott”. És Marcel Duchamp erre így válaszol: „Talán. De végül is mit jelent ez és mi marad belőle?”

   Egész életében végighúzódnak ezek a „miértek”, ezek a „hogyanok”, melyeket mindig bölcsen egy „talánnal” vagy egy „mire jó”-val old meg. „Tökéletesen gyönyörű életem volt”. Marcel Duchamp ezt az életet nyugodt, derűs, közömbös kihívássá tette mindenel szemben, ami korlátozza, mindennel szemben, ami elnyomja, mindennel szemben, ami FONTOS. Vele kezdődik nemcsak a tárgy  tartalmának és jelentésének, hanem az alkotó vele szembeni magatartásásnak is a föltétlen és szükséges revíziója. Ezt értették meg ma azok, akiket neorealistáknak vagy tárgyiasoknak neveznek. Duchamp ready-made-je, miután sok éven át szeretnivaló hóbortnak tekintették, fontos értelmet nyert: a művész határozott választása megváltoztatja a tárgy elsődleges rendeltetését, s egy előre nem látott kifejező küldetéssel ruházza fel. A Biciklikerék és a Forrás – Vizelde után fél évszázaddal anti-art gesztusa új pozitivitással telítődik, amelyben az alkotónak egy másfajta attitűdje jelentkezik magában abban a nyers tényben, ami az ettől kezdve nagyszerű képességekkel megterhelt műalkotás.
   Ha, mint ahogy Duchamp feltételezi, az „art” – művészet – szó a szanszkritból származik és annyit jelent „csinálni”, akkor minden világos ezentúl.

   Tettei, választási még él is egyfajta morális higiéniát javasoltak, ami keményen a visszájára fordította négy évszázadnyi humanizmus kulturális és plasztikai ismereteit. Lerombolták egy olyan kor kulturális komfortját, amelyben a múzeumokat még mindig kultuszhelyeknek, az olyan „mesterek”-et, mint Picasso, Matisse vagy Rouault pedig félistennek tartják. Marcel Duchamp újra leporolta a varázsló kalapját, amelynek elvesztését Degas úr annyira panaszolta:” Most titkaink az utcákat járják” mondta ez utóbbi szomorúan. Egy normandiai jegyző engedetlen fiának halála, íme e titkok az intelligencia, a tisztánlátás és a humor csapdájába estek. De Duchamp ráült a kalapra.

   Nyugodt, megfontolt hangon beszél, minden hevesség nélkül. Emlékezete csodálatos, a szavadkat, amelyeket használ, nem egyfajta automatiumus vagy szokás teremti meg, mint amikor már ki tudja hányadszor válaszolunk egy interjúban, hanem választás; nem szabad eljfelejteni, hogy ő írta az Egy nyelv feltételei, az első szavak keresését. Egyetlen kérdés váltott ki belőle élénk reakciót, az utolsó előtti, amikor azt kérdeztem, hisze-e Istenben. Látni fogják, hogy gyakran használja a „dolog” szót saját alkotásairól szólván, és a „csinálnit”, amikor alkotó tevékenységét idézi fel. A „játék” vagy „ ez szórakoztató” kifejezések vagy az, hogy „szerettem volna szórakozni” gyakran visszatérnek, ezek az inaktivitás bizonyításának ironikus jelzései.

   Marcel Duchamp mindig rózsaszín inget visel, finom zöld csíkokkal, megállás nélkül szívja havanna szivarjait (úgy tízet naponta), keveset mozdul ki, szinte soha nem találkozik barátokkal és sem kiállításokra, sem múzeumba nem jár. Az a sok fiatal festő, aki rá hivatkozik, ritkán látogatja meg, és őt sem érdekli rendkívüli utókora. „Prototipus vagyok”- mondja- ,,Minden generációnak van egy”. Mindazzal, ami körülveszi, elkülönülésének rendíthetetlen derűjét szegezi szembe. Azt mondja: „Nincs megoldás, mert nincsen probléma” Képromboló, de  főleg saját magáé, játékos, a legvégsőkig kockáztat. Amikor a Nagy üveg, amelynek elkészítése nyolc évi munkájába került, eltörik, a szó fizikai értelmében nem javítja ki, éppen ellenkezőleg, látható elégedettséggel fogadja a sorsnak ezeket a jeleit a képébe épülni, melyek a baleset előtt hiányoztak belőle.

   Marcel Duchamp Amerika egyik leghíresebb embere. 1913 óta elismerik ott, ekkor jelentek meg először a művei az Armory Shown. Ő az első és legtalálékonyabb felfedezője e kornak, melyben nyüzsög egy olyan emberfajta, amelytől elhatárolja magát: a művészek. Duchamp az abszolútum keresője, a XX. Sz. Frenhoffere, de ő nem égette el a műveit, mint Balzac hőse, hanem elhagyta őket, hogy éljék tovább egyedül a maguk életét, miközben ő tovább folytatta kifürkészhetetlen, denaturált atyai pályafutását, mégpedig, mint Apollinaire már ötven éve leírta, „olyan erővel, amelyről fogalmunk sem lehet”

   Miközben az Atlanti – óceán túlsó partján dicsőség övezi, az a teljesen új és káprázatos dicsőség, melyben gyermekei, unokái, unokaöccsök, unokatestvérek és oldalági rokonok Rauschenbergtől Jim Dineig, Oldenburgtól Rosenquistig részesítik, Duchamp-t Francia országban inkább mítosznak tekintik.

   S nem minden ok nélkül. Figyeltem Duchamp- villon Cheval majeur című kiállításának a megnyitóján Louis Carrénál : soványsága, halk beszéde, kicsit kényszeredett, zavart viselkedése, az, ahogy egyfajta zavart alázattal szinte „beleolvad” a hallgatóságba, egész személyiségének félehúzódó, rejtőzködő jelleget kölcsönöz. Inkább olyan benyomást kelt, mint aki másutt van, mint olyané, aki ott van, ahol. A maga módján gyanakszik a „nézőre”.

Átolvasván beszélgetéseinket, kijelentette: „Mintha forrásból csobogna”. Valóban, semmi sem tűnik olyan természetesnek, áttetszőnak és világosnak, mint Marcel Duchamp élete, munkássága és személyisége.

                                                                                                P.C.
                                                                                    1966 szeptemberében

[Marcel Duchamp] [Artpool] [kereső]