Bújtatott zöld (environment, 1977)
[részletek] [dokumentum] [meghívó]


„A budaörsi művelődési ház 12 x 5 m-es kiállítóhelyiségének kb. 4/5 részét (Erdély) leterítette szénával. A bejárat előtti 1/5 részt szabadon hagyta. Az ajtót, melyre egy reflektor volt irányítva, feketére festette le, és az ajtó környékét is, hogy elkerülje a reflektorfény visszaverődését: a helyiségben egyöntetű zöld fény uralkodott.

Az ajtótól kb. két méterre, ahol a széna kezdődött, kis paravánnal eltakarva egy asztalka állt székkel, ahová a látogató leülhetett és reflektálhatott a kiállításra, zöld ceruzával fehér papíron, egy kis asztali lámpa zöld fényénél. Tovább nézelődve felfedezhettünk egy söprűt és a szénában egy tisztán hagyott, fehér kört.

Mindez, legelsősorban a zöld fény, félálom-állapotba segítette a látogatót, amihez hozzájárult a tárgyak megnyújtott volta: a falnak támasztott ciroksöprű nyele meg volt toldva, és a közepén álló fésűs tárgy is embernél jóval magasabb volt: 2 m 20-as, 1 x 1 cm-es négyzetlécekből állt, kb. 50-ből, melyekre felül egy 1,5 x 1,5 m-es, pauszba csomagolt, papírokkal kitömött farostlemez volt szögelve, s ez így egy lécekkel alátámasztott, párnás, lebegő felhő benyomását keltette.

Hátul, a helyiségnek a bejárattal szemközti falára, annak teljes szélességében hullámpapír volt erősítve, mely a fallal, mint egy fél-tető, enyhe szöget zárt be; nem ért le egészen a szénával borított padlóig. Ott a széna kicsit fel volt halmozva, egy erdei vadetető hangulatát keltve ezzel – leguggolva alá lehetett bújni. Ha valaki a fél-tető alá bújt és fölnézett, akkor felül, a hullámpapír és a fal csatlakozásánál, mint egy horizontot, fehér fénnyel megvilágított, tiszta zöld posztócsíkot látott. A keskeny zöld posztócsík fehér fénnyel kijózanító hatású volt: nyitást, ablakot jelentett ebből a félálomburokból. A csík zöldje objektivizált zöld volt, szemben a termet betöltő, közérzetszerű zölddel.

A szénában a 1 1/2 – 2 m átmérőjű, tisztán hagyott fehér kör zöld reflexeivel mágikusan – tükörként vagy kis tóként – hatott. Időről időre az odakészített, megtoldott nyelű söprűvel a kiállító kisöpörte a körből a behullott szénát.

Megkérve Erdély Miklóst, hogy így, utólag visszagondolva, valami támpontot adjon a kiállítás értelmezéséhez, azt válaszolja, hogy ez az environment olyan figuráció, amely látomásszerűen, egyszerre jelent meg neki.

A feltámasztott felhő azonos egy benne valamikor az új művészetről megfogalmazódott elvi elképzeléssel: a ballont, ami a művészet irracionális, a dolgok felett lebegő voltát hivatott kifejezni, a legújább tudományos világkép téglát téglára rakva lassan aláfalazta. A Gödel-tételből következik – és erre is utal ez az alátámasztott tárgy –, hogy minden állítás végtelen számú előfeltevésen nyugszik, és mint ilyen, igazolhatatlan. Ezeket az előfeltevéseket, előítéleteket hivatott az ember föltárni.

Erdélynek most utólag tetszene, ha ráírta volna erre a felhőre, hogy „Gödel”, mert ezek az elképzelések, ha nem is ilyen tudatosan, de éltek benne a Bújtatott zöld idején.

A Russell-féle halmazelméleti paradoxont jól ismerte (egyik előadása alkalmával fölszólította a hallgatóságot, hogy esti imaként minden nap mondja föl magának, mert azzal saját hétköznapi racionalizmusát olyan módon kezdi ki, ami majdnem egyenlő az áhítattal).

A Gödel-tétel tulajdonképpen ennek a paradoxonnak a feloldását jelenti azáltal, hogy bebizonyította, ezek a paradoxonok nemhogy nem oltják ki a logikát, hanem mindenféle logikából szükségszerűen következnek.

Egyetlen olyan axiómarendszert sem lehet felállítani, amely ne tartalmazna ellentmondást, s az az ellentmondás, ami egy axiómarendszeren belül szükségképpen adódik, csakis egy másik rendszeren belül oldható fel.

A Bújtatott zöld arra törekedett, hogy a színt fölszabadítsa a politikai leterheltség alól. A színek elkerülhetetlenül kompromittálódnak, s nem lehet velük bánni anélkül, hogy ne súrolnák egymást a köréjük rakódott asszociációs udvarok.

A zsűri meg is kérdezte, hogy mit jelképez ez a zöld. Erdély azt válaszolta, hogy a zöld a remény színe, mindig is az volt; s ez nem volt pusztán kibúvó. Bár akkor még nem ismerte az Ernst Bloch-féle reményfilozófiát, de aztán örömmel ismert rá, hogy a Bújtatott zöld egyszerű szimbóluma annak, amit Ernst Bloch reményfilozófiájában kifejt.

A művészetet Ernst Bloch szerint a benne elbújtatott remény teszi minden korban örök érvényűvé, az, hogy mindig a meg nem valósultra vonatkozik; tehát transzcendálja a valóságot. A Bújtatott zöld ebben az összefüggésben a művészetet magát szimbolizálhatja.

Ilyen értelmezésben a fehér kör és annak állandó tisztán tartása tisztelgés a tiszta racionalizmus előtt. Annak a meggyőződésnek a modellje, hogy a művészethez a racionalitás tudományos moráljával lehet eljutni.

A tudomány kijelölte saját határait, és sok ponton ellentmondásba került önmagával. Ehhez arra a tiszta következetességre van szükség, amellyel a mi világunkban egyedül a tudomány rendelkezik. A romantikus művészetfelfogás az érzékek összezavarását és a bódult ráérzést tartotta a művészet módszerének. Erdély azt tartja, hogy bármennyire is az ösztönösségnek adja át magát a művész, más oldalról meg kell őriznie az ész uralmát.

A Bújtatott zölddel a művész ismét kikezdi a vele szemben fennálló elvárásokat. Felfogása szerint minden művészi magatartás szereppé válik: a hagyományos művészek, s a mai művészek is igyekeznek stílusukat, érdeklődési körüket mielőbb körvonalazni, meghatározni – egy szerepkörben elhelyezkedni, s ebben önmagukat képviselni.

Mint mondja, akiben van a transzcendencia felé némi nyitottság, az nem fogadja el ezt a státust, ezt a többiek számára könnyen elfogadható viseletet. Nem lehet a végítéletkor megjelenni semmiféle jelmezben; egy fölfelé mutató területet minden eshetőségre – akár léteznek az ember transzcendens vonatkozásai, akár nem –, tisztán, mintegy meztelenül kell tartani, erről le kell söpörni a szereprárakódásokat.

A régi misztikusok úgy próbálták lényük meztelenségét megőrizni, hogy kivonultak a társadalomból, remetéskedtek, nem ettek, nem ittak, ültek a szikla tetején – és ezt a társadalom rögtön elfogadta mint remete-státust.

Az új rafinéria egy művön belül is és egy életen belül is a jelentés kioltására törekszik. Hagyja fölnőni a különböző vonatkozásokat, de kijátssza őket egymás ellen, és új telítettségben szünteti meg az egyes vonatkozások egyedüli érvényét. Minthogy nem lehet megakadályozni, hogy a jelentések létrejöjjenek, mégis szabadulni akar ezektől, nem marad más hátra, minthogy egymással oltsa ki őket. Ha ez a szándék nem aktív, akkor az ember saját szerepe foglya lesz, mégha clochard vagy remete is.

Ha az, hogy az ember a saját szerepeit kioltja, még mindig szerep, akkor ez ellen – együtt az egész ellen – is ki kell találni valamit: a jelentéskioltás végtelen folyamat.”


„Amikor bezárták a kiállítást – mondta Erdély –, hozattam egy csacsit, hogy legeljen... A csacsi viselkedése különben félelmetes volt. (Nem) lehetett irányítani a szénaevésnél az állatot... Az az érdekes, hogy az emberek nagyon sokan nem vették észre vagy nem vették komolyan ezt a fehér foltot a Bújtatott zöldnél. Kb. 2 méter átmérőjű kör, azért volt ott a söprű, hogy ha valaki rámegy, és berugdossa a szénát, ki lehessen söpörni, hogy mindig tiszta legyen. A csacsit nem lehetett ráhúzni a fehér körre, nem volt hajlandó rálépni... Érezte ennek a kitüntetett voltát, hogy az nem ugyanaz a közeg, az egy transzcendens közeg.”

Részlet Bartholy Eszter: Erdély Miklós: Bújtatott zöld című írásából.
In: Magyar Műhely, 21. évf., 67. sz., 1983. július 15. 64–66.


Mindennemű felhasználás a jogtulajdonosok engedélyéhez kötött
© Erdély György <gyo.erdely[]gmail.com> és Erdély Dániel <edan[]spidron.hu>


Erdély Miklós oldalak | Artpool | kereső