Kórházi rádió (befejezetlen), 1985-86 [nagyítás]
vászon, olaj, pasztell, spray, bitumen,, vegyes technika (applikációk);
sarokkép, 145 x 790 cm


Nagy, összefoglaló – vagy talán inkább elmesélő – igényű kép, melynek sarokkép mivoltából adódó törése két részre, két szakaszra osztja a középen húzódó, két végén nyitott, furcsa sorsvonalként értelmezhető ábrát. Balra egy nagy, vászonra löttyintett bitumenfolttal kezdődik, melyből gyökjelforma alakul ki, felfelé ívelő része a sarkon túl egyenesen folytatódik és kottavonalakká változik, majd még nagyobb, szélesebb és mélyebb gyökjellé. Ennek belső területe sötétre festve, benne fönt, nagy narancs körvonalú, felülről benyúló hangjegyként – melynek elsősorban feje látszik – egy ellipszis, lejjebb – részben ebbe is átnyúlva – egy violinkulcs (vagy G-kulcs – v. ö. A G érthetetlen farka). Innen – az előző formákhoz képest – kicsiny négyszögek, lapok, keretek szállnak el, egyik-másik területe befestve, mintegy lélekhangokként az éterbe, a jobbról, fentről benyúló szivárványos félkörökből álló, körökkel mintázott motívum felé (ez utóbbi a Vázlat a kórházi rádióhoz című képről ismert). A kép kapcsolódik több, szintén Rádió-témájú vagy című képhez. Erdély a 60-as években hangjátékokat írt, magnóval hangmontázsokat készített, melyek soha nem hangozhattak el a rádióban. A rádió festése csendes vonzódás e hangvilág iránt, vagy inkább a hangvilág ábrázolása a csend világával.

Vázlat a kórházi rádióhoz, 1985
papír, bitumen, grafit, pasztell, aranyspray, spray, 59 x 84 cm

Erdély mondja:

„A rádió, ha ábrázolom – mivel nagybátyám rádióamatőr volt, és az egész gyermekkorom a rádiókészítés körül bonyolódott –, az mindig egy infantilis síkra való visszaesés. ...

Kitaláltam, hogy olyan képet festek, amelybe felülről úgy lóg be egy csipkeszerű valami, mint a polgári asztalokról. Ez is egy teljesen szokatlan komponálási elv, soha senki nem csinálta (...), van több tanulmányom erről a fél csipkéről, amely belelóg a képbe, és amely utal arra, hogy a képen kívül is van valami, és a képen kívül valami nagy marhaság van.

Ennek a nagy kompozíciónak az lesz a címe valószínűleg, hogy Kórházi rádió, ami nem vizuális és nem költészeti, hanem egyszerűen zenei viszonyt akar... Zenei viszonyba akar lépni a vászonnal az a rávacakolt ez az. Lehet már látni egy óriási hangjegyet – megint a jel. A jel és a jelentés között támad mindig egy kis űr, oda akarom becsúsztatni a festményt. Mert egy kottát lejátszanak, és nincs közte űr, de a jel azért mégiscsak egy ábra, annak mégis van formája. Néha nagyon szép formája van aztán ez átmegy zenébe.

Ha én egy képet teszek a zene és a kotta közé – nem mintha kottát akarnék rajzolni, csak a kottára utalni –, mikor a kotta már egyáltalán nem (az), ami után le lehet játszani valamit, olyan, mint mikor már hallgatom a zenét. Tehát összecsúsznak a hangjegyek egymásra, egyszerre szól harminc hangjegy, némelyik kilóg, néha meg belóg, egy óriási hangjegy állandóan szól, ami annyit jelent, hogy hangversenyen vagy stb.

A kottával sokan játszottak a képzőművészetben Braque-tól kezdve, de azt, hogy át merjék alakítani, még egyiknél sem láttam, hogy döntő módon át merjék alakítani és annyira csak emlékeztetni rá, mint például Matisse a vázára. Mert Matisse sem sokat teketóriázott... Láttam egy szép festményét New Yorkban... egy (...) hegedűvel valaki az ablakban, azzal akar cincogni, de alig hasonlít hegedűre, emberre, semmire, de a zenére hasonlít. Szóval a zene összefoglaló fogalmára.

És aztán ezt majd brutálisan lezárjuk, ezt a fokozatos elgyengülését a képnek. Gyöngülünk, egyre jobban elgyöngülünk, és akkor már nagymama csipkéje is belóg, és akkor brutálisan lezárjuk az egészet. Aztán elég volt ebből a hülyeségből, muzsikából meg hasonló.”

(Szőke Annamária interjúja Erdély Miklóssal, 1986. február 23. és 25. Kézirat.)


lásd még: Hangjátékok | Rádió képek | A G érthetetlen farka


Mindennemű felhasználás a jogtulajdonosok engedélyéhez kötött
© Erdély György <gyo.erdely[]gmail.com> és Erdély Dániel <edan[]spidron.hu>


Erdély Miklós oldalak | Artpool | kereső