Vilém Flusser: A fotográfia filozófiája

[Forrás és ©]



III. A fényképezőgép

A technikai képeket apparátusok hozzák létre. Az apparátusokat általában jellemző tulajdonságok - egyszerű, embrionális formában - feltehetően megvannak a fényképezőgépben is, és kielemezhetők belőle. Ebből a szempontból a fényképezőgép prototípusa lehet azoknak a gépeknek, amelyek jelenünket és a közvetlen jövőt meghatározzák, és alkalmas kiindulás arra, hogy általában elemezzük az apparátusokat - amelyek egyrészt óriásira nőnek és már-már eltűnnek a látótérből (mint például az államigazgatási apparátus), másrészt mikroszkopikussá zsugorodnak, hogy így teljesen megragadhatatlanná váljanak (mint az elektronikus apparátusok chipjei). De mindenekelőtt közelebbről meg kell határoznunk az "apparátus" fogalmát, mivel a jelenlegi nyelvhasználatban különböző felfogások élnek róla.

A latin "apparatus" szó az "apparare" igéből ered, amelynek jelentése: "előkészíteni". Emellett a latinban létezik a "praeparare" ige, amely szintén "előkészíteni" értelmű. Ha az "ad" és "prae" igekötők közti különbséget tekintjük, akkor az "apparare" szót "nekikészülés"-nek fordíthatjuk. Eszerint az "apparátus" olyan dolog, ami készenlétben leselkedik valamire, míg a "preparátus" olyasmi, ami készen állva, türelmesen várakozik valamire. A fotóapparátus ugrásra készen várja a fényképezést. A készülék, ugrásra kész állapota, ragadozószerű jellege az "apparátus" fogalom etimológiai meghatározásának kísérletében megragadható.

De egyedül az etimológia nem elegendő egy fogalom definiálásához. Meg kell vizsgálnunk az apparátusok ontológiai helyzetét, a létezésük síkját. A készülékek kétségkívül előállított dolgok, azaz olyan tárgyak, amelyeket a létező természetből "ideállítottak" elénk. Az ilyen dolgok összességét "kultúrának" nevezhetjük. Az apparátusok a kultúra részei, következésképpen a kultúra felismerhető általuk. Az "apparátus" kifejezést alkalmanként használják ugyan természeti jelenségekre is, például beszélhetünk az állatok hallóapparátusáról. De ez a nyelvhasználat metaforikus: ezeket a szerveket azért nevezik hallóapparátusnak, mert "hangokra fülelnek" - tehát itt egy kulturális fogalmat alkalmaznak a természetre; ha nem lennének ilyen apparátusok a kultúrában, akkor ezeket a szerveket nem nevezhetnénk így.

Durván kétféle kulturális tárgyat különböztethetünk meg. Az egyik arra jó, hogy elhasználják (fogyasztási javak), a másik a fogyasztási javak előállítására szolgál (szerszámok). Mindkettőben közös az, hogy "jók": "értékesek", olyanok, amilyennek lenniük kell, azaz szándékosan állítják elő őket. Ez a különbség a természettudományok és a humán tudományok között: a "kultúrtudományok" a dolgok mögött rejtőző szándékokat keresik. Nemcsak azt kutatják, hogy "miért", hanem azt is, hogy "mivégre", és ennek megfelelően a fotóapparátus mögött is szándékot keresnek. E szerint a kritérium szerint ítélve, a fényképezőgép olyan szerszám, amelynek az a szándéka, hogy fényképet állítson elő. De ahogy egy apparátust szerszámként definiálunk, azonnal kétségek támadnak. Vajon a fényképek ugyanolyan fogyasztási javak-e, mint a cipő vagy az alma? És így a fényképezőgép ugyanolyan szerszám-e, mint a tű vagy az olló?

A szokásos értelemben vett szerszámok tárgyakat szakítanak ki a természetből, hogy odaállítsák őket az ember elé ("előállítsák"). Eközben megváltoztatják ezen tárgyak formáját: egy új, szándékosan létrehozott formát kényszerítenek rájuk. "Informálnak": a tárgy természetellenes, valószínűtlen formát kap, kulturálissá válik. A természeti tárgyaknak ezt az előállítását és "informálását" "munkának" nevezzük és az eredményét "műnek". Vannak olyan művek, mint például az alma, amelyeket előállítanak ugyan, de alig informálnak; mások viszont, mint például a cipő, erősen informáltak, az állatbőrhöz képest meglehetősen kalandos formát kaptak. Az almát előállító (szedő) olló olyan szerszám, amely kevéssé informál, a cipőt előállító tű olyan szerszám, amely erősen informál. Mivel a fényképek információkat hordoznak, a fényképezőgép egyfajta tű lenne tehát?

A szokásos értelemben vett szerszámok az emberi szervek meghosszabbítása: meghosszabbított fogak, ujjak, kezek, karok, lábak. Mivel meghosszabbítások, mélyebben nyúlnak bele a természetbe, erőteljesebben és gyorsabban szakítják ki belőle a tárgyakat, mint a puszta testrészek. Az általuk meghosszabbított szervet szimulálják: a nyíl az ujjat, a kalapács az öklöt, a kapa a lábujjat. Ezek a szerszámok "empirikusak". De az ipari forradalom óta a szerszámok már nem szorítkoznak az empirikus szimulációra, hanem tudományos elméleteket hívnak segítségül: "technikává" váltak. Ezáltal hatalmasabbak, nagyobbak és drágábbak lettek, a termékeik olcsóbbak és számosabbak, és ettől fogva "gépeknek" nevezik őket. - A fényképezőgép tehát egy gép lenne, mert látszólag a szemet szimulálja és ebben egy optikai teóriára támaszkodik? "Látógép" tehát?

Amikor a szokásos szerszámok gépekké váltak, megfordult az emberhez való viszonyuk. Az ipari forradalom előtt az embert szerszámok vették körül, utána pedig a gépet vették körül az emberek. Korábban a szerszám volt a változó és az ember a konstans, utána az ember lett a változó és a gép az állandó. Korábban a szerszám működött az ember funkciójában, utána az ember működött a gép funkciójában. - Érvényes lenne ez a fényképezőgépre mint gépre is?

Mivel a gépek nagyok és költségesek, csak a kapitalisták birtokolhatták őket. A legtöbb ember a gépek funkciójában dolgozott: ők voltak a proletárok. Az emberiség két osztályra tagozódott, a géptulajdonosokéra, akiknek hasznára a gépek dolgoztak, és a proletárokéra, akik ennek a haszonnak a funkciójában dolgoztak a gépeken. - Érvényes-e ez is a fényképezőgépre, vajon proletár lenne a fényképész, és létezne a fotókapitalista is?

Mindezek a kérdések, annak ellenére, hogy "jó kérdések", úgy tűnik, hogy nem arra vonatkoznak, ami az apparátus szempontjából a leglényegesebb. Igaz: az apparátusok informálnak. Igaz: technikailag szimulálják az emberi szerveket. Igaz: emberek működnek az apparátusok funkciójában. Igaz: vannak az apparátus mögött rejtett szándékok és érdekek. De nem ez a döntő bennük. Mindezek a kérdések szem elől tévesztik a lényeget, mert az ipari komplexumból erednek. Bár az apparátusok az ipar termékei, mégis túlmutatnak az ipari komplexumon, a posztindusztriális társadalom irányába. Ezért az indusztriális kérdésfelvetés (mint például a marxista) az apparátusok esetében már nem kompetens, elsiklik mellettük. Új kategóriákhoz kell fordulnunk, ha az apparátusokat akarjuk megragadni és definiálni.

Az ipari társadalom alapkategóriája a munka: a szerszámok és gépek munkát végeznek azáltal, hogy a természetből tárgyakat ragadnak ki és ezeket informálják, azaz megváltoztatják a világot. De az apparátusok ilyen értelemben nem végeznek munkát. Nem az a szándékuk, hogy megváltoztassák a világot, hanem az, hogy megváltoztassák a világ jelentését. Szándékuk szimbolikus. A fényképész ipari értelemben nem dolgozik, és értelmetlen lenne, ha munkásnak, proletárnak akarnánk nevezni. Mivel jelenleg a legtöbb ember apparátusokkal és apparátusokban dolgozik, értelmetlen proletariátusról beszélni. Újra kell gondolnunk kultúrkritikánk kategóriáit.

A fényképész nem dolgozik ugyan, de valamit csinál: szimbólumokat állít elő, kezel és tárol. Mindig voltak olyan emberek, akik ilyesmit csináltak: írók, festők, zeneszerzők, könyvelők és tisztviselők. Ezek az emberek eközben tárgyakat állítanak elő: könyveket, festményeket, partitúrákat, egyenlegeket, terveket olyan tárgyakat, amelyek nem fogyasztásra, hanem információk hordozására szolgáltak: ezeket elolvasták, nézték, lejátszották, számításba vették és döntési alapként használták őket. Nem célok, hanem eszközök voltak. Jelenleg ezt a fajta tevékenységet az apparátusok vették át. Ezáltal az ily módon létrejött információs tárgyak egyre hatékonyabbak, szélesebb körűek, és képesek minden régi értelemben vett munkát programozni és kontrollálni. Ezért van az, hogy manapság a legtöbb ember a munkát programozó és kontrolláló apparátusokban és apparátusokkal dolgozik. Az apparátusok feltalálása előtt ezt a fajta tevékenységet "szolgáltatásnak", "harmadlagosnak", "szellemi munkának", röviden, peremjelenségnek tekintették, de jelenleg ez áll a középpontban. Ezért kell a kultúra elemzésekor a "munka" kategória helyére az "információ" kategóriát állítani.

Ha most a fényképezőgépet (és általában az apparátusokat) ebben az értelemben szemléljük, akkor láthatjuk, hogy szimbólumokat állít elő: szimbolikus felületeket, úgy, ahogy ezeket neki egy bizonyos értelemben előírták. A fényképezőgép arra van beprogramozva, hogy fényképeket állítson elő, és minden egyes fénykép az apparátus programja által tartalmazott lehetőségek egyikének a megvalósulása. Ezeknek a lehetőségeknek a száma nagy, de véges: azoknak a fényképeknek az összessége, amelyeket egy készülékkel el lehet készíteni. Bár elméletileg elképzelhető ugyan, hogy egyetlen felvételt mindig újra, ugyanúgy vagy nagyon hasonló módon lehessen fölvenni, de ez a fotográfia szempontjából érdektelen. Az ilyen képek "redundánsak": nem tartalmaznak új információt és feleslegesek. Az alábbiakban eltekintünk a redundáns fényképektől, és ezáltal a fényképezés fogalmát az informatív képek előállítására szűkítjük. Így persze a hétköznapi knipszelés legnagyobb része kikerül jelen vizsgálódásunk keretei közül.

Minden (informatív) fénykép egy lehetőséggel szegényebbé teszi a fotóprogramot, miközben a fotóuniverzum egy megvalósulással gazdagodik. A fényképész azon fáradozik, hogy kimerítse a fotóprogramot azáltal, hogy minden lehetőségét megvalósítja. De ez a program gazdag és áttekinthetetlen. Így a fotográfus igyekszik felkutatni a még felfedezetlen lehetőségeket: kezeli a fényképezőgépet, ide-oda forgatja, belenéz és átlát rajta. Amikor a fényképezőgépen át kitekint a világba, azt nem azért, teszi, mert az információk előállításának és a fotóprogram kimerítésének új lehetőségeit keresi. Érdeklődése az apparátusra összpontosul, számára a világ csak ürügy az apparátus lehetőségeinek megvalósítására. Röviden: nem dolgozik, nem a világot akarja megváltoztatni, hanem információkat keres.

Az ilyen tevékenység a sakkjátékhoz hasonlítható. A sakkjátékos is új lehetőségeket keres a sakkprogramban, új lépéseket. Ahogy ő játszik a figurákkal, úgy játszik a fényképész a gépével. A fényképezőgép nem szerszám, hanem játékszer, és a fényképész nem munkás, hanem játékos: nem "homo faber", hanem "homo ludens". Csakhogy a fényképész nem a játékszerével, hanem az ellen játszik. Belemászik az apparátusba, hogy az napvilágra hozza az ott rejtőző mesterfogásokat. Szemben a szerszámokkal körülvett kézművessel és a gép mellett álló munkással, a fényképész benne van az apparátusban és összefonódik vele. Ez újszerű funkció, amelyben az ember sem nem változó, sem nem konstans, hanem ember és apparátus egy egységgé olvad össze. Ezért helytálló a fényképészt funkcionáriusnak nevezni.

Az apparátus programjának gazdagnak kell lennie, különben a játéknak hamar vége lenne. A benne rejlő lehetőségeknek felül kell múlniuk a funkcionárius képességeit a kimerítésükre, azaz az apparátus kompetenciájának nagyobbnak kell lennie a funkcionáriusénál, nagyobb számú fényképre kell képes legyen, mint amennyit a fényképész felvenni bír. Nincs olyan helyesen programozott fényképezőgép, amelyet egyetlen fényképész, vagy akár a fényképészek összessége, teljességgel át tudna látni. Ez egy black box.

És a doboznak éppen ez a feketesége motiválja a fényképészt a fényképezésre. Bár a lehetőségek után kutatva elvész a készülék belsejében, mégis uralni tudja a dobozt. Mert tudja, hogy hogyan kell táplálnia az apparátust (ismeri a doboz inputját), és éppígy tudja, hogy vegye rá arra, hogy fényképeket köpjön ki magából (ismeri a doboz outputját). Ezért az apparátus azt teszi, amit a fényképész akar tőle, annak ellenére, hogy a fényképész nem tudja, hogy mi történik az apparátus belsejében. De éppen ez jellemző minden apparátus funkcionálására: a funkcionárius a külső végződések (input és output) fölötti kontroll révén uralkodik a készüléken, az pedig a belsejének átláthatatlansága révén uralkodik őrajta. Másképp szólva: a funkcionárius tud egy játékot, amelyben ő nem lehet kompetens. Kafka.

Mint még majd megmutatjuk, az apparátusok programja szimbólumokból áll. Funkcionálni tehát annyit jelent: szimbólumokkal játszani és ezeket kombinálni. Ezt egy anakronisztikus példával illusztrálhatjuk: az írót tekinthetjük a ",nyelv" apparátus funkcionáriusának, aki a nyelvprogram tartalmazta szimbólumokkal - szavakkal - játszik, ezeket kombinálja. Szándéka abban áll, hogy a nyelvprogramot kimerítse és a nyelvuniverzumot, azaz az irodalmat gazdagítsa. A példa anakronisztikus, mivel a nyelv nem apparátus; nem egy emberi szerv szimulációjaként keletkezett, és létrejöttében nem is valamely tudomány teóriáira támaszkodik. Ennek ellenére jelenleg a nyelv is "apparatizálható": "word processorok" helyettesíthetik az írót. Szó-játéka során az író oldalakat informál - betűket nyom rájuk -, amit a word processor is meg tud tenni: és annak ellenére, hogy ez "automatikusan", vagyis véletlenszerűen történik, hosszú távon képes ugyanazokat az információkat létrehozni, mint az író.

De vannak olyan apparátusok is, amelyek egészen más játékokra képesek. Míg az írók és word processorok statikusan informálnak (az oldalakra nyomtatott szimbólumok konvencionalizált hangokat jelentenek), vannak olyan apparátusok is, amelyek dinamikusan informálnak: azok a szimbólumok, amelyeket a tárgyakra nyomnak, specifikus mozgásokat jelentenek (például munkamozdulatokat), és az így informált tárgyak megfejtik ezeket a szimbólumokat és a program szerint mozognak. Ezek az "intelligens eszközök" helyettesítik az emberi munkát és felszabadítják az embert a munka kényszere alól: mostantól szabad játszania.

A fényképezőgép a munkának ezt a robotizálását illusztrálja, és az ember felszabadítását a játékra. Ez intelligens eszköz, mert automatikusan állítja elő a képeket. A fényképésznek már nem kell az ecsetre összpontosítania, mint a festőnek, hanem teljesen a gépével való játéknak szentelheti magát. Az elvégzendő munka, a képnek a felületre való felvitele automatikusan történik: az apparátus eszközoldala ",megoldott", az embernek már csak a játékszeroldalával kell foglalkoznia.

Így tehát a fényképezőgépben két, egymással összefonódott program van: az egyik a készüléket automatikus képkészítésre indítja, a másik lehetővé teszi a fényképésznek, hogy játsszon. E mögött még további programok vannak - a fotóiparé, amely a fényképezőgépet programozta; az ipari gépparké, amely a fotóipart programozta: és a társadalmi-gazdasági apparátusé, amely a gépparkot programozta: és így tovább. A "végső" apparátus "végső" programja persze nem létezhet, mert minden programnak szüksége van egy metaprogramra, amelyből programozódik. A programok hierarchiája fölfelé nyitott.

Minden program egy metaprogram funkciójában működik, és a program programozói ennek a metaprogramnak a funkcionáriusai. Következésképpen az apparátusoknak nem lehet tulajdonosuk abban az értelemben, hogy emberek az apparátust a saját privát céljaikra programozzák. Mert az apparátus nem gép. A fényképezőgép a fotóipar számára funkcionál, ez a géppark számára, emez meg a társadalmi-gazdasági apparátus számára, és így tovább. Így tehát értelmetlen lenne az apparátus tulajdonosát keresni. Nem az a kérdés, hogy ki a tulajdonosa, hanem az, hogy ki meríti ki a programját. És nem utolsósorban az alábbi okból is értelmetlen egy apparátust mint tárgyat birtokolni akarni.

Sok apparátus ugyan "kemény tárgy": a fényképezőgép fémből, üvegből, műanyagból és egyebekből készül. De nem ez a keménység teszi képessé a játékra, nem a sakktábla és a sakkfigurák fája teszi lehetővé a játékot, hanem a játékszabályok, a sakkprogram. Amit egy fényképezőgép vásárlásakor kifizetünk, az nem annyira a fém vagy a műanyag, hanem az a program, amely a készüléket képessé teszi képek előállítására - úgy, ahogy általában is az apparátusok "kemény" része, a "hardware" mindig olcsóbb, és a "lágy" részük, a "software", mindig drágább lesz. A leglágyabb apparátusokon, például a politikai apparátusokon is látható az, ami az egész posztindusztriális társadalomra jellemző: nem az rendelkezik az értékkel, aki a kemény tárgy birtokában van, hanem az, aki a lágy programot kontrollálja. Nem a kemény tárgy, hanem a lágy szimbólum az értékes: minden érték átértékelődik.

A hatalom átkerült a tárgyak tulajdonosától a programozó és a kezelő kezébe. A szimbólumokkal való játék hatalmi játékká vált - hierarchikus hatalmi játékká: a fényképésznek hatalma van a képek nézői fölött, ő programozza a magatartásukat; és az apparátusnak hatalma van a fényképész fölött, mert ez programozza a gesztusait. A hatalomnak ez az átirányulása a dologiról a szimbolikusra a tulajdonképpeni ismertetőjele annak, amit mi "információs társadalomnak" és "posztindusztriális imperializmusnak" nevezünk. Lásd Japánt: nincsenek se nyersanyagai, se energiája - hatalma a programozásból, "data processing"-ből, információkból, szimbólumokból származik.

Ezen meggondolások alapján most már megpróbálkozhatunk az "apparátus" fogalmának alábbi definíciójával: ez egy komplex játékszer, olyan komplex, hogy a vele játszók számára áttekinthetetlen; a játék a programjában lévő szimbólumok kombinációjából áll; a programot egy metaprogram táplálta bele, és a játék eredményeképpen további programok keletkeznek; míg a teljesen automatizált apparátusok nélkülözhetik az emberi beavatkozást, sok apparátusnak szüksége van az emberre mint játékosra és funkcionáriusra; apparátusokat olyan gondolati folyamatok szimulációjaként alkottak meg, amelyek egy (mint az alábbiakban még megmutatjuk, karteziánus) modell szerint játszódnak le; megalkotásukhoz különböző tudományok elméleteit használták fel. Röviden: az apparátusok black boxok, amelyek az emberi gondolkodást mint szimbólumokkal való kombinációs játékot szimulálják, tudományos black boxok, amelyek "gondolkodást" játszanak.