Vilém Flusser: Az írás. Van-e jövője az írásnak?

[Forrás és ©]



12. Könyvek

Ez az írással foglalkozó írás, ez az "átírat" akarata ellenére is arra a következtetésre jutott, hogy az írás bukására kell számítanunk - a különböző szemléletű állásfoglalások mind erre a következtetésre jutnak. A közös ok egyetlen pontban foglalható össze: új tudat van kialakulóban. Ez az új tudat a maga kifejezésére és közlésére nem-alfanumerikus kódot fejlesztett ki, s ezzel az írás gesztusát abszurd eljárásnak tekinti, amelytől meg kell szabadulni. Fölmerül a kérdés, hogy ez a vonakodva kialakított végkövetkeztetés kötelező érvényű-e, vagy lehetőségünk van-e az elkerülésére. Mert attól félünk, hogy az írás bukásával kritikai képességünk is elvesznék. Jogos-e az indíttatásunk a kikerülésre, vagy sem (van-e értelme a továbbírás melletti elkötelezettségünknek, vagy sem, össze van-e kötve a kritika az írással, vagy sem, s egyáltalán, kívánatos gondolkodásmód-e a kritikai, vagy sem), a motiváció épp elég erős ahhoz, hogy fejtegetéseink itt új irányt vegyenek. Most már nem az írás gesztusából, hanem az írottak konkrét jelenéből indulunk ki.

Ha fel kellene adnunk az írást, környezetünkben már csak csomagolópapírral találkoznánk. Honvágytól vezérelve a cellulóz visszatérne eredeti sejtjeibe, az erdők zöldebbek lennének, s a nád nemcsak a Nílus partján, hanem a föld minden vizében lágyan hajladozhatnék a hajnali szélben. E zöld utópia hallatán nem fog-e el bennünket, könyvmolyokat, papíron átmászó termeszeket, a borzongás?

Akkor persze lesznek más, a könyvtárnál jobb mesterséges memóriák. Mindazt, amit eddig a könyvtárakban őriztek, most átviszik az új memóriákba. Az Encyclopaedia Britannica tartalma ily módon egy köbcentiméternél kisebb helyet foglal majd el, s minden benne rejlő adat egy gombnyomásra a rendelkezésünkre áll. Lesz majd olyan apparátus is, amely minden kívánt információszeletet hangosképbe vetít ki, hogy aztán automatikusan minden oldalról maga ellenőrizze és a végkövetkeztetésig levezesse. Mindezeket az ellenőrzéseket és levelezéseket aztán automatikusan visszatáplálják a köbcentiméternyi Encyclopaediába. Ez az egy adat magától fog gyarapodni, s eközben a mesterséges intelligenciákban tárolt információnak csak nevetségesen kis hányadát fogja képezni. E víziónak a zöld erdőkkel és a szélben ringó nádasokkal együtt inkább meg kellene örvendeztetnie bennünket, mintsem elriasztania.

De: az automatikus, csúcsteljesítményű memóriák egyfelől, a zöld erdők másfelől számunkra, papíremberek számára csak kirándulóhelyek, nem pedig az otthonunk. Mi a papírban lakozunk, ahhoz vagyunk hozzászokva, s hogy a papír ennyire hétköznapivá vált, hát megszenteltük, hogy szokványosságából is meríthessünk. A "biblia" szó például a görög "büblosz"-ból ered, ők ugyanis így ejtették a "papürosz" szót. Évezredeken át faltuk a papírt, mígnem ez a papírmasé, nyálunktól átitatva, létünk egy részévé vált. Papír nélkül már nem igazán lennénk jelen, s nélküle meg sem ejthetnénk kirándulásunkat a mesterséges intelligenciák világába, meg a zöld erdőbe. A papír számunkra az az alap, amely élményünket magába szippantja, legyenek azok a mesterséges intelligenciák új, kalandos jelei, vagy a fák zöld foltjai. Ha valamit nem vethetünk papírra, az a gyanúnk támad, hogy az mit sem ér. A papír a hazánk, még ha ez a haza azzal fenyeget is, hogy akár a tajtékzó tenger, eláraszt bennünket. Végül is elmondhatnánk, hogy az informatikai forradalom nemcsak az erdőket mentheti meg, hanem minket is attól a veszélytől, hogy belefulladunk a papírba. De hát mi éppenséggel könyvmolyok vagyunk, s felfaljuk azt, ami felfalással fenyeget minket. Könyvekből élünk, a könyvekért.

A könyv, ha úgy vesszük, köztes állomás az erdőből a mesterséges intelligenciák világába vezető úton. Mindig egy darab erdő: a német "Buch" szó fanév is egyben (bükk), a latin "liber" ("fakéreg") a görög "lepisz"-ból ered (itt "héjat" jelent), amely az ősrégi "lep" ("hámozni") szó leszármazottja. A könyvet kihámozták az erdőből, lapjai elmondják, amit elmondanak. De a könyv már maga is egy darabka mesterséges intelligencia, hisz emlékezetünk mesterséges támasza, és bitekbe (betűkbe) komputált információkat tartalmaz. Bizonyos szemszögből nézve a könyv megmutatja, hogy a mesterséges intelligenciákhoz vezető úton rajta is át kell haladnunk (még ha ez az átvezető út néhány évezredet vett is igénybe). Mi azonban egyáltalán nem így tekintünk a könyvre. Nem látjuk benne azt, hogyan is hámozták ki az egyiptomi nádból és göngyölték össze, hogyan hajtogatták, vágták, varrták és kötötték be, hogy végül abba a bizonyos köbcentiméterbe préseljék. Nem látjuk rajta, mivel hátat fordít nekünk. Mindenesetre nem némán és elítélőleg fordít hátat, hanem csábító és ígéretes gesztussal. A hátát mutatva csábít. Visszafordításra, felütésre és átlapozásra szólít fel. Ez a három mozdulat, melyre a könyv hátlapja ösztönöz, sem a fáknál, sem a mesterséges intelligenciáknál nem lehetséges. Ez csak a kettő közötti köztes állomásra jellemző. Ami lehetővé vált az erdő elhagyásával, s amit most újra megvonnak tőlünk, az a könyv forgatása, felütése és lapozása.


a) A forgatás: egy könyvtár fala alapvetően különbözik minden más faltól. A falak berendezések, melyek elválasztják a nyilvános és privát helyiséget. Ez a falaknak köszönhető megkülönböztetés létfontosságú, mivel az emberi élet ingajárat a nyilvános és a privát szféra között. Az ember falmögöttlakó és falelőttjáró. Hogy ez a pendlizés lehetséges legyen, falakat kell emelni. A falba nyílást (ajtót) vágnak, melyen át ki-be járhatunk; más nyílásokon (ablakokon) át a nyilvánost privát lessük meg, a privátot pedig nyilvánosan szemléljük. A falakra képeket szokás rakni, amelyek a tapasztaltakat és látottakat hivatottak rögzíteni. Mindegy, hogy a tévé és a számítógép képernyőjét ablaknak vagy képnek tekintjük-e, gond nélkül beleilleszkednek a fal szerkezetébe és szerepébe. Esetükben technikailag kifejlesztett falakról van szó, amelyek dialektikusan meghaladják és feloldják az ablak és a kép szerepét, míg az ajtók feleslegessé válnak.

A könyvtár fala azonban más, s másképpen is működik. Az egymás mellé és fölé sorakoztatott könyvgerincek másodlagos falat képeznek, amely a valódi fal előtt áll. A könyvgerincek és a valódi fal között egy papírzóna terül el, amelyből fenti fejtegetésünk értelmében számtalan kéz nyúl ki, hogy megragadjon bennünket. Ezt csak akkor tehetik meg, ha mi is kinyújtjuk feléjük a kezünket, egy hátgerincét mutató könyvet kiragadunk a falból, majd a kiragadott könyvet megfordítjuk és hagyjuk, hogy magával ragadjon bennünket.

A "megfordítás" a forradalom szinonimája. A könyv kiragadásánál és megfordításánál két dolog történik. Először is, a kiragadott könyv mögül előbukkan a valódi fal. Másodszor, megfoghatjuk a könyvből felénk nyúló idegen kezet. Nevezhetjük nyugodtan forradalomnak, ha a bennünket egymástól elválasztó falak láthatóvá válnak, s mi elérhetjük egymást (legyen annak indítéka a ráfogás, a felfogás vagy a megfogás)?

A forradalomban két kérdés merül fel: miért és mi ellen? Általában a "mi ellen"-re könnyebb megadni a választ. A könyvforgatás esetében kézenfekvő a válasz: a fal ellenében. A tudományos forradalmak esetében is egyértelmű: meg kell találni a tudomány falait, a paradigmákat, hogy létrejöhessen az áttörés. A sarkalatos forradalmaknál, például az ipari vagy a jelenlegi informatikai forradalomnál nem könnyű felismerni a falakat. De még ennél is homályosabb a forradalmak "miért"-je. Mert nem sokat segít az, ha a forradalmárok meghirdetett céljaira figyelünk, mivel ők maguk sem láthatják át a miérteket. Az orosz forradalmárok nem tudták, hogy a Szovjetuniót hívják életre. A könyvforgatásnál azonban minden forradalom "miért"-jére fény derül: másokért. A könyv kiemelése és forgatása a forradalmi gesztus modelljéül szolgálhat.

Egyetlen fal sem forradalmasítható - kivéve a könyvtárfalat. Nincs értelme fejjel menni a falnak. Jóval ésszerűbb az ajtón át járni, az ablakon át nézni vagy képeket kiaggatni, mivel minden más kint van és csak ott elérhető. A könyvtárfal azonban nemhogy megengedi, de kikényszeríti a forradalmi gesztust, mivel az a minden más mind benne van. Csak a könyvtár történelmi univerzumában lehetségesek forradalmak, a technikai képekében nem.


b) A felütés: a kiemelt és megfordított könyv az asztalon várja, hogy felüssék. Az ember ezúttal másféle választás előtt áll, mint amikor a kiemelésre váró könyvek közül választ. A sok könyv közül való választás magát a választást teszi kérdésessé, hisz nyilvánvaló, hogy csak korlátozott mennyiség esetében válogathatunk, az áttekinthetetlenné vált és óriásira nőtt könyvtárfal előtt állva válogatás nélkül ragadunk ki valamit - vagy a jó szerencse elvétől vagy a könyvtől független kritériumoktól vezérelve. (A népképviseleti demokrácia eme kudarcáról talán majd később.) A felütés esete ezzel szemben négy módszert kínál. Az ember felütheti a tartalomjegyzéket, a tárgy- és névmutatót, képeket keresgélhet, vagy azt fel sem ütve, belelapoz a könyvbe. Ez az utolsó eljárás megkerüli a választást, ezért külön kerül megtárgyalásra.

Az ember felüti a tartalomjegyzéket, hogy megállapíthassa, miről szól a könyv. Az ember az idegen kéz után kap, de nem a másik kedvéért, hanem az ügy kedvéért. Ez a tárgyi felütés a könyvet egy "felül"-nézetnek tekinti. Ha a tartalomjegyzéket olvassuk, a tárgy fölé emelkedünk, hogy föntről tárgyalhassuk meg. Már-már csábító lenne statisztikailag regisztrálni a tartalomjegyzéket felütő olvasókat. Közülünk vajon hányan iparkodnak a tárgy fölé kerekedni, hogy aztán föntről mélyedjenek újra bele?

Az ember felüti a tárgy- és névmutatót, hogy megállapítsa, miféle társaságba keveredett a szerző. Nemcsak a nevek, a tárgyak is árulkodnak erről, mivel ezek egy társaság közös ügyeit képezik. Az ember elkapja az idegen kezét, hogy bekerülhessen annak társaságába. Ez az interszubjektív felütés a könyvet egy dialógus részének és társasági meghívásnak tekinti. Sok könyv, mint ez az előttünk fekvő is, nem rendelkezik ilyen jegyzékkel. Nem szükségszerűen azért, mert elutasítja a párbeszédet az olvasóval, hanem azért, mert azt utasítja el, hogy egyetlen társaságba sorolják be. Az efféle jegyzék hiánya ezért a felütő számára bosszantó és provokatív lehet: mérgelődik, mert nem tudja, kivel van dolga, de fel van szólítva, hogy a másikat, akinek a kezét elkapta, felebarátjának ismerje el (ahelyett, hogy felismerhetné). Ha elfogadja ezt a kihívást, új párbeszéd, nem pedig a folyamatban lévő folytatása jöhet létre.

Az ember felütheti a képeket, hogy megállapíthassa, mit is kellene először is fölfognia. Ha az ember becsületes, akkor ezt lelkiismeret-furdalással teszi. Mert tudjuk, hogy a képeket úgy rakták bele a könyvbe, hogy az írottak funkciójában lássuk őket. A lelkiismeret-furdalás egy zavarodott történeti tudat tünete: előnyben részesítjük a prehisztorikus képeket, ahelyett, hogy a szövegbe vonnánk be őket. A statisztika itt is segítségünkre lehetne: ugyan hányan keresik ki közülünk a képeket (akár a gyerekek és az írástudatlanok), s vajon a prehisztorikus tudat maradványa jegyében, vagy a most felbukkanó új tudat jegyében teszik ezt? A kép nélküli könyvek viszont vagy elképzelhető fogalmakat, vagy nem a képzeletre hatni kívánó fogalmakat közvetítenek. Ezeket az ember vagy nem akarja, vagy nem tudja illusztrálni.

A felütés gesztusa a felütött könyv olvasási módját választja ki. Erre jelenleg segédeszközök szolgálnak (például kartotékok), vagy a mesterséges intelligenciák által kifejlesztett technikákra támaszkodó felütő apparátusok (abstract services, információs és dokumentációs központok stb.), úgyhogy a könyvtárak gyakorlatában a választás nem szükségszerűen a fal előtt játszódik le, hanem a fal maga veszi át ezt a szerepet. Választani tudni a szabadság egyik fontos aspektusa. A könyvforgatás forradalmát a felütés választásának kell követnie. A mesterséges intelligenciákat nem ütik fel, de maguk a régi könyvek is kezdenek a választásnak ellenállni. Mindezt a népképviseleti demokráciák hanyatlási tünetének tekinthetjük.


c) A lapozás: a szabadságban választani is tudni kell, és a választás kényszere rabság, amely magát szabadságnak tünteti föl. Ez utóbbi ugyanis tagadja a két határhelyzet létét: azt, amelyben a választás kritériumhiány következtében lehetetlen (például áttekinthetetlen tömeggel van dolgunk), és azt, amikor az alternatívák egyenértékűek (Buridán szamara). Ezért a választás nem tudása is fontos aspektusa a szabadságnak. A véletlenek játékának a szabadságáról van ugyanis szó. A lapozás gesztusáról.

Ha hagyjuk a könyv lapjait az ujjunk között átfutni, akkor arra számítunk, hogy valamire ráfutunk, mely alapján a könyvben szőtt szálakat tetszés szerinti végükről göngyölíthetjük fel. Van valami labirintusszerű is abban, ahogy Ariadné fonalának a végét keressük.

Ha a véletlent elemezzük, mögötte az okok hosszú sorára bukkanunk, ilyenek például a feltűnő betűformák, amelyeknek igazából az a céljuk, hogy a lapozót "véletlenül" meghökkentsék. Ha viszont az okokat elemezzük, akkor az okok mögött a véletlenek egész sorát fedezzük fel, például a feltűnő betűformákat a szerző vagy a szedő saját szakállára szemezgette ki a rendelkezésére álló betűtípusokból. A véletlenek és az okok egymásra halmozódásának, minden magyarázat szendvicsszerkezetének hatására a lapozás indítékká válik, melyek következményeként egyedi olvasási mód alakul ki, s a könyv átlapozása után kibetűzését is megköveteli. Akárcsak a különböző felütési modellek. (Éppen ezt állítja az a mondat is, hogy a káosz megmagyarázatlan rend, a rend pedig megmagyarázatlan káosz.)

A valódi mesterséges intelligenciák esetében nincs lapozás.


Ha a könyvnek át kell adnia a helyét a működőképesebb memóriáknak, akkor a benne tárolt információk a felütésnél és a lapozásnál jóval kifinomultabb módszerekkel jutnak napvilágra. Egy teljes tudomány és technika foglalkozik ezzel a születőfélben levő eljárással. Semmi értelme sem lesz ezeket a memóriákat forgatni - kivéve a szakembereknek, akik az esetleges műhibákat javítják ki. De mit sem ér az a forradalom, amely specialisták dolga. Elvesznék a rosszul működő lehetőség, hogy fordítsunk, hogy válasszunk, vagy az egészet rábízzuk a véletlenre, elvesznék a rosszul működő történelmi szabadság. Nem bibliofíliából, amely jelenleg nekrofíliának mutatkozik, hanem a történeti szabadság iránti elkötelezettségből vagyunk könyvmolyok - és az automatikus apparátusokkal és a zöld erdőkkel szemben elkötelezett lények. Ez a "worm-like feeling", annak érzete, hogy hullákból (könyvekből) táplálkozunk, megmagyarázza a könyv megszűnése feletti megrökönyödésünket.