Vilém Flusser: Az írás. Van-e jövője az írásnak?

[Forrás és ©]



18. Digitáliák

A jelenleg lejátszódó átalakulások vizsgálatakor a természettudományos szempont külön figyelmet érdemel. A 19. század óta tekintélyét csak a természettudomány őrizte meg: fejet hajtunk kijelentései előtt anélkül, hogy erre bármiféle hatalom kényszerítene. A 20. század kezdete óta a természettudományok már annyi újjal szolgáltak, hogy ezeket még ma sem emésztettük meg teljesen. Bármilyen sokrétű is ez az új, két vezérszóba foglalható: relativitás és kvantum.

Az első vezérszó annyit jelent, hogy az eddig abszolútnak tekintett tér és az egyértelmű folyamnak tekintett idő nem más, mint viszony a szemlélők, vagyis az alanyok között. Ezáltal a távolság, az intervallum, a megismerés és - a közeljövőben - az észlelés, az érzékelés, a szándék és a cselekvés alapproblémájává válik.

A másik vezérszó annyit jelent, hogy az eddig szilárdnak tekintett világ nem más, mint véletlen módon összekavarodó részecskék raja. Ennek a világnak a matézise a véletlen és a statisztika. Az okok és következmények már csak statisztikai valószínűségként jelennek meg. Ez persze forradalmasítja érzékelésünket, akaratunkat és cselekvésünket. Már nem élhetünk úgy, mint annak előtte.

Ezek az új tételek nem pusztán elméleti megfogalmazások, amelyekről higgadt beszélgetéseket lehet folytatni. Jóval inkább a gyakorlat részévé váltak, és hozzáláttak, hogy életünket alapjaiban alakítsák át. Elég az „atomerőmű”, „termonukleáris fegyverkezés”, „mesterséges intelligenciák” vagy az „elektronikus informatikai forradalom” kifejezéseket felsorolnunk. Vagyis ezekkel az új tételekkel naponta és óránként egzisztenciálisan is foglalkoznunk kell. Pragmatikus szempontból „megfelelők”, és egyfelől a szabadság és az alkotói kibontakozás eddig nem sejtett távlatait nyitják meg előttünk, másfelől viszont veszélyeztetik szellemi és fizikai fennmaradásunkat. Az új elméleti megfogalmazásoknak a technika gyakorlatába való átültetése a kvantumelmélet esetében gyorsabban játszódik le, mint a relativitáselmélet esetében Ez azonban nem jelenti azt, hogy a jövőben nem kell számolnunk a relativitáselmélet eddig elképzelhetetlen gyakorlati következményeivel. Gondoljunk csak az űrhajózásra. Annyi azonban bizonyos, hogy már most teljes figyelmet kell szentelnünk a kvantumok által felvetett problémáknak. Egzisztenciális, politikai és esztétikai problémákról van ugyanis szó, nem pedig pusztán ismeretelméletiekről és gyakorlatiakról. Nem hagyhatjuk az ügyet a tudósokra és a műszaki szakemberekre.

Amit eddig „anyag”-nak neveztünk (anélkül, hogy pontosan tudtuk volna, mit is értünk ezen), arról időközben kiderült, hogy többrétegű valami. Az ember mint test egyetlen szinten: a molekuláris szinten él. Ez alatt megtalálható még az atomok, az atommagok, a haptonok, a kvarkok szintje, s fölöttük ívelnek a galaxisok és a fekete lyukak. Ma még nyitott kérdés, hogy ezeknek milyen az egymáshoz való viszonyuk. Talán olyanok, mint az orosz babák, ahol minden figura egy „magasabb rendűben” található, maga pedig egy „alacsonyabb rendűt” tartalmaz, ebből következően a csillagászati világmindenség egy eddig ismeretlen szuper-univerzum része - a kvarkok meg olyan univerzumokat tartalmaznak, amelyekről még fogalmunk sincsen. De az is lehet, hogy egymásra rétegződő terek gyűrődései ezek, úgymond a ráncok ráncainak ráncai. Különben is hiábavaló vállalkozás erről képet alkotni magunknak. Ebben a kontextusban a dolog lényege az, hogy a következőkre már rájöttünk: testként ugyan a molekuláris szinthez tartozunk, de gondolkodó dolgokként már a haptonok szintjéhez. Ennek a fölfedezésnek a következményei, noha már a gyakorlatban is felhasználják, valójában elképzelhetetlenek.

Minden egyes réteg sajátos szerkezettel rendelkezik. A csillagászati réteg einsteini; a molekuláris newtoni; az atomiban anyag és erő egymásba olvadnak; a nukleárisban megszűnik a kauzalitás; a haptikus új matematikát és logikát követel meg; a kvarkok esetében pedig nincs értelme különbséget tenni valóság és szimbólum között.

A rétegek közötti határok elmosódnak. Az űrkutatás a molekuláktól a csillagokig terjed, a vegytan a molekuláktól az atomokig; a magfizika a molekuláktól az atomokon át az atommagig. Eddig azonban minden út a molekulából indult ki. Ezentúl másképp lesz. Ha majd egyszer jobban megértjük gondolkodásunk szerkezetét, akkor a haptonokból (és a leptonokból meg a gluonokból) tesszük meg az utat a molekulához. A molekulák, a konkrét dolgok, az állatok, a házak, az emberi testek világát mintegy „alulról” látjuk, ismerjük fel és kezeljük. A vegytan előtt rejtett és a genetika számára csak homályosan sejtett módon akár molekuláris anyagokat (élő és élettelen lényeket) állíthatunk elő.

Hogy a gondolkodás olyan folyamat, amely az elektronokkal, a protonokkal és más hasonló részecskékkel van összefüggésben, olyan felfedezés, amelyet a neurofiziológiának köszönhetünk. Azt mutatta meg, hogy az agyat alkotó hatalmas mennyiségű idegszinapszisban ilyen részecskék közöket ugranak át. Amit mi gondolatnak, érzésnek, kívánságnak, elhatározásnak nevezünk, az valójában ezeknek a kvantikus ugrásoknak a statisztikus összefogása, amit észlelésnek hívunk, valójában kvantikus ugrások komputált képzetekbe való összefogása. Az agyban különböző elemekből képzetek keletkeznek, s ebből fakadnak újra (kvantikusan) gondolatok, kívánságok, elhatározások és érzések. Hogy ez egyenként hogyan játszódik le, az az agy már-már hihetetlen komplexitásából következően beláthatatlan. Leegyszerűsítve azonban mindezt gondolkodó gépekbe szimulálhatjuk. A gondolkodás eme ismerete tehát pragmatikusan „stimmel”.

Annak a szintnek, amelyen a gondolkodás játszódik le, számunkra két kellemetlen aspektusa van. Először is a gondolkodás szintjét nem figyelhetjük meg anélkül, hogy a megfigyelés ne változtatná meg a megfigyeltet. „Objektivitás”-ról tehát a személytelen objektumok értelmében nem beszélhetünk. Másodszor pedig e szintet a tiszta véletlen uralja, amelyet statisztikailag ugyan görbékbe rendezhetünk, de ahol teljesen értelmetlen az egyes részecskék jövőbeni viselkedését megjósolni. Más szóval: idővel minden lehető, még a legképtelenebb is, szükségszerűen egyszer le fog játszódni benne. A gondolkodást tehát ez a fogalmi megfoghatatlanság (az objektumot nem csíphetjük nyakon) és ez a kiszámíthatatlanság (minden lehetséges egyszer szükségszerűvé válik) jellemzi. Mindazonáltal irányíthatjuk a gondolkodást. Nemcsak a meghatározhatatlanság és a valószínűségszámítás, hanem a kibernetika is adekvát tudományága a gondolkodásnak - eközben vegyük figyelembe azt, hogy a kibernetikai vezérlés maga is a meghatározhatatlanság és a statisztikai valószínűség szintjéről ered. Ez a szédítő kör, amelyben forgunk, bizonyítja, hogy csak most kezdünk fegyelmezetten „belegondolni”: a gondolkodást elgondolni.

A gondolkodásról való elgondolkozás folyamatából aztán többek között és mindenekelőtt kialakult az „informatikai forradalom”. Forradalomról beszélünk, mert megváltoztatja a világhoz és az emberhez való hozzáállásunkat. Már nem a szilárd dolgokból (molekulákból) indul ki, hanem az elektronhoz és a protonhoz hasonló részecskékből, vagyis a gondolkodás szintjéről. Éppen ezért, alulról jőve minden eddigi forradalomnál radikálisabb változásokat visz végbe a szilárd dolgokban, beleértve az embert mint testet is. Nem beszélve arról a változásról, amelyet az emberben mint gondolkodó lényben idéz elő. Noha ez a forradalom még csak most kezdődött, néhány alapvonása már jól kivehető. Lehetővé teszi például, hogy a szilárd dolgokat technikailag (és nem csak filozófiailag) puszta jelenségekként kezeljünk, így e dolgok világa szükségszerűen egyre érdektelenebbé válik. Lehetővé teszi továbbá, hogy képernyőn láthatóvá tegyünk részecskéket, ott képekbe komputáljuk azokat, s ezáltal a részecskék világa egyre érdekesebbé válik számunkra. Harmadsorban lehetővé teszi automatikus gondolkodógépek és munkagépek előállítását, amelyek irányított részecske-ugrásokon alapszanak; vagyis minden gondolkodással és munkával összekötött értékelést át kell értékelnünk. Végül pedig lehetővé teszi, hogy a gondolkodási folyamatokat új szempontból, az informatika szempontjából elemezzük és szintetizáljuk, tehát meg kell tanulnunk másként gondolkodni.

A gondolkodás újratanulását legalább két dolog jellemzi. Először, hogy képben és csak képben gondolkodhatunk, mivel minden, amit mi észlelésnek nevezünk - legyen az külső vagy belső -, nem más, mint az agyba komputált kép. Másodszor, hogy a gondolkodás nem szakadatlan, diszkurzív folyamat: a gondolkodás „kvantál”. Ez a felismerés homlokegyenest szemben áll a nyugati kultúra gondolkodás-értelmezésével. Számunkra a gondolkodás még ma is előre haladó folyamat, amely elválik a képektől, képzetektől, amely bírál, hogy egyre fogalmibbá válhasson. Ennek a gondolkodás-értelmezésnek köszönhetjük az ábécét, az ábécének (feedback) pedig ezt a gondolkodás-értelmezést. A gondolkodás új felfogásából születtek a digitális kódok, s a feedbacknek köszönhetően annál tisztábban fogunk kvantikusan és képhez kötötten gondolkodni, minél inkább használjuk ezt a kódot.

Az új kód kvantikus szerkezetével ezúttal képkészítő funkciójától függetlenül foglalkozunk, noha természetesen a szerkezet és a funkció egymásnak megfelel. Ahogy az ábécé lineáris szerkezetét is elképzelhetjük történetíró szerepétől függetlenül, noha struktúra és funkció egymást feltételezi. Hogy az új kódok digitálisak - méghozzá javarészt „1-0” típusú binárisak -, az azoknak az apparátusoknak a felépítési módjából következik, amelyekhez e kódok rendeltettek, és amelyeknek az új kódot meg kell fejteniük. Olyan apparátusok ezek, amelyek - a távíróhoz hasonlóan - vagy áteresztik az elektronhullámokat („1”), vagy megszakítják („0”). Alapjában véve az új kód nem tesz mást, mint értelmet ad a hullámok ki-bekapcsolásának, kodifikálja azt (mint ahogy mondjuk kodifikált a zászlójeladásnál a karok mechanikus emelése és leeresztése).

Az apparátusok az „1-0” szerkezet szerint épülnek, mivel ez az ember idegrendszerének felépítését szimulálja. Ott is az elektronhullámok idegszinapszisok közötti mechanikus (és vegyi) ki- és bekapcsolásáról van szó. Ebből következően a digitális kép olyan módszer - az első, amióta az ember kodifikál -, amely kívülről értelmet ad (apparátusok által) az agy kvantikus ugrásainak. Itt egy önmagába belegabalyodó ismeretelméleti tekervénnyel van dolgunk. Az agy apparátus, amely a benne lejátszódó kvantikus ugrásokat értelemmel látja el, s most ezt az értelmező funkciót viszi át az apparátusokra, hogy a kivetített majd újra magába fogadja. Az új kód tehát alapjában véve digitális, mert az agy értelmező funkcióját szimulált agyakba szimulálja.

Ez a kodifikálás a punktuális impulzusok hihetetlenül gyors összeadása és kivonása: „kalkulálás”. Nem okvetlenül játszódik le lineárisan - mondhatjuk „1+1+1” formájában -, multidimenzionálisan is létrejöhet. A punktuális impulzusokat például síkokká adhatjuk össze és szubtrahálhatjuk, s akkor furcsa, pontokból felépült képek jönnek létre. Ezt „komputálás”-nak nevezhetjük, mert a pontok szorosan összetömörülve komputálhatók úgy, hogy mozaikjellegük eltűnik a látókörből. Hasonló dolog játszódik le az agyban, az ott komputált képeket nevezzük képzeteknek. Az apparátusok ezt az agyfunkciót szimulálják. Amit a képernyőjükön látunk, azok szimulált képzetek, legyenek a képek a tárgyi világból (házak, fák, emberek), vagy a belső agyfolyamatokból (egyenletek, projekciók, ábrándok, szándékok, vágyak) valók. Magukon a képeken nem látszik, hogy külsőt (az állítólagos valóságost) vagy belsőt (állítólagos fiktívet) jelenítenek-e meg. Ez azonban az agyi képzetekből sem derül ki. Hogy egyáltalán lehetséges-e ilyen képkritika, a valóságos és a fiktív ontológiai megkülönböztetése - s ha lehetséges, van-e értelme -, éppen ez teszi kérdésessé az agyi funkciók kivetítését az apparátusokra.

A szimulálás a karikírozás egy fajtája: leegyszerűsíti az utánzottat, néhány aspektusát meg felnagyítja. Az emelő a kar szimulációja, mert az emelő funkciót kivéve a kar minden más aspektusát mellőzi, az emelést azonban annyira a végletekig viszi, hogy jobban működik a szimulált karnál. A digitális kódban kifejeződő képalkotó gondolkodás a gondolkodás karikatúrája. Közveszélyes azonban az új gondolkodásmódot emiatt butának tekinteni vagy egyoldalúsága miatt megvetni. Az emelő a test izomfunkciójának első karikatúrája volt. Az ipari forradalom során olyan berendezésekhez vezetett, amelyek az emberi test izomfunkcióját számtalan területen kiküszöbölik. Mi a gondolkodás szimulációjában még az emelő szintjénél tartunk. Még csak most tanuljuk a gondolkodást a következő értelemben: az agyfolyamatok kivetítését, hogy ezáltal megszabadítsuk a pszichológiai, filozófiai, teológiai ideológiáktól és teljes mozgásba hozzuk. Az első gondolkodás-karikatúrák ideológiai ellenzői ugyan nem akadályozhatják meg az agy előbukkanását a koponya mögül, de fölöslegesen megnehezíthetik a szabad gondolkodásba vezető, már magában is fáradságos utat. Így aztán paradox módon a betűrendes, történeti gondolkodáson nevelkedett kritikusok és felvilágosítók a fiziológiai feltételeitől szabadulni kívánó gondolkodás legfőbb akadályává válnak.

Ahogy az ábécé eredetileg a piktogramok ellenében járt el, úgy most a digitális kód a betűk ellenében működik, hogy meghaladhassa azokat. Ahogy eredetileg az ábécére támaszkodó gondolkodás a mágia és a mítosz (képi gondolkodás) elkötelezett ellenfele volt, úgy most a digitális kódra támaszkodó gondolkodás a folyamatszerű, „haladó” ideológiákkal szemben kötelezi el magát, hogy azokat strukturális, rendszeranalitikus, kibernetikus gondolkodásmóddal váltsa föl. S ahogy annak idején a képek is védekeztek az ellen, hogy a szövegek kiszorítsák őket, úgy védekezik most az ábécé az új kód nyomásával szemben - vigasznak azonban ez kevés a szövegek tovább írásában elkötelezett emberek számára, hisz a folyamat igencsak fölgyorsult. A szövegeknek csak háromezer év kemény harca után, csak a fölvilágosult 18. században sikerült a képeket és mágikus mítoszaikat olyan szegletekbe szorítaniuk, mint a múzeumok vagy a tudatalatti. A jelenlegi csata nem fog ilyen soká tartani. A digitális gondolkodás sokkal gyorsabban viszi győzelemre az ügyet. Különben pedig a 20. századra nem véletlenül jellemző a képek reakciós lázadása. Vajon számíthatunk-e a távoli jövőben a kiszorított szövegeknek a számítógépes programok elleni reakciós lázadására?