Vilém Flusser: A technikai képek univerzuma felé

[Forrás és ©]


0. Figyelmeztetés > 1. Elvonatkoztatni > 2. Elképzelni > 3. Konkréttá tenni >
4. Billentyűzni > 5. Beképezni > 6. Jelenteni > 7. Érintkezni >
8. Szórni > 9. Előírni > 10. Megbeszélni > 11. Játszani > 12. Alkotni > 13. Felkészíteni >
14. Dönteni > 15. Uralkodni > 16. Zsugorodni > 17. Szenvedni > 18. Ünnepelni >
19. Kamarazene > 20. Összefoglalás


9. Előírni

Az a mód, ahogyan a technikai képek ma be vannak kötve, a sugárzóadók társadalmának középpontjában állítja őket, ahonnan azért sugároznak képeket, hogy szétszórják és szétzilálják a társadalmat. Veszélyes helyek ezek. Akár azért közelítünk hozzájuk, hogy ott helyet foglaljunk (hogy mi is az adás részesei legyünk), akár azért, hogy bíráljuk őket (hogy átalakítsuk a kapcsolási rajzot), illúziónak bizonyulnak. Ezekkel is úgy áll a helyzet, mint a hírhedt hagymával: lefejthetjük ugyan az egyes rétegeket, de ha teljesen széthajtjuk, kifejtjük őket, semmi sem marad a kezünkben. Kiderül, hogy a jelenlegi társadalom középpontjában nem áll senki/semmi: az adók mindössze nulladimenziós pontok, melyekből a médiumok sugárnyalábjai kiindulnak.

Ez a felfedezés kellemetlen a kultúrkritikának. Ha azért bíráljuk a kultúrát, hogy megváltoztassuk, mégiscsak valami kézzelfoghatóval akarunk küzdeni (például leleplezendően gonosz szándékú, sötét háttérfigurákkal vagy szürke eminenciásokkal). Ha azonban a mai társadalomban látunk neki a leleplezésnek, meg kell állapítanunk, hogy senki és semmi sincs, ami ellen harcolni lehetne. Nem szélmalomharc ez, inkább a kafkai kastély ellen zajlik. Nem valamivel, hanem egy valahogyannal kell megküzdenünk, nem emberekkel vagy dolgokkal, hanem körülményekkel [Sachverhalt]. Nem képekkel és mögéjük rejtett emberi érdekekkel, hanem egy kapcsolási rajzzal. Ezért nincs is azon semmi csodálkoznivaló, hogy sok kultúrkritikus akar kitérni ez elől az újfajta kihívás elől, és hogy minden evidencia ellenére manipulátorokat és a hatalom birtokosait keresik az adókban.

Tehát alámerülnek az adók belsejébe. Azok ugyanis párnás, puha helyek, a szoftverek helyei, el lehet bennük merülni. És találnak ott egyre számosabbá, egyre kisebbé és egyre automatikusabbá váló, egyre gyorsabban működő készülékeket, valamint funkcionáriusokat, akik e berendezések előtt ülnek. Egy gombnyomás, egyre halkuló zúgás és a kritikus azt állapítja meg, hogy minden gombnyomás utasít egy médiumot képek kisugárzására. Ezért támad olyan érzése, hogy a jelenlegi döntések központjába nyomult be, mégpedig kétféle értelemben is. Először is úgy tűnik, az adók leigázzák a társadalmat, miközben azért vonják közelebb magukhoz a társadalom folyamatosan nagyobbá váló részét, hogy funkcionáriussá változtassák át. Másodszor, a gombnyomás által olyan döntések születnek, amelyek előírják a társadalomnak, hogy mit kell eltűrnie és mit kell megtennie. Ez téves érzet. Mint egy későbbi fejezetben látni fogjuk, a jelenlegi helyzetben szükségessé vált a „döntés” fogalmának újragondolása.

Az ugyan igaz, hogy az emberek egyre növekvő hányada funkcionál az adók, a készülékek, a „szolgáltatások” érdekében. A hagyományos értelemben vett munka - vagyis az a művelet, amely megváltoztatja a körülmények formáját - egyre hatékonyabbá válhat, és egyre több munkaterületen ruházható át önműködő berendezésekre. Igaz tehát, hogy mostanra már a legtöbben, a belátható jövőben pedig mindenki megszabadul a munkától, munka nélkülivé válik. Vagyis „szabaddá” arra, hogy gombokat nyomogasson, és e szabadságát arra használja, hogy munkára programozzon be automatákat - illetve egyáltalában arra, hogy az adók szolgálatába (az úgynevezett „tercier szektorba”) lépjen.

Ez azonban nem azt jelenti, amit sok kultúrkritikus feltételez, hogy a paraszti, a proletár és polgári helyett új társadalmi osztály állna rendelkezésre, mégpedig a funkcionáriusoké, s ennél fogva körülbelül ugyanazokkal a kritériumokkal dolgozhatnánk, mint korábban. A funkcionáriusoké nem társadalmi osztály. Az osztályt a munkatapasztalataiból, -ismereteiből és -értékeiből fakadó ideológia jellemzi, „osztálytudat”, osztály-specifikus életmód. A funkcionálás azonban nem életmód, így aztán nem létezik funkcionalista ideológia és funkcionalista osztálytudat sem. A funkcionálás ugyanis az életidőnek csupán egy folyamatosan zsugorodó részét tölti ki, s a funkcionáriusok ismeretei, élményei valamint értékei nem ebből a részből, hanem a „ráérő idejükben” látott képekből származnak. A jelen társadalma szempontjából nem az a döntő, hogy az adók funkcionáriusaivá, hanem hogy vevőkké váljunk. Életmódunk és ideológiánk nem a funkcionáriusé, hanem a vevőé. Az adók nem azért nem uralnak bennünket, mert szolgálunk nekik, hanem azért, mert kiszolgálnak minket.

Hasonlóképpen igaz, hogy minden gombnyomás a médiumoknak szóló imperatívuszokat hív elő, melyek rajtuk keresztül a társadalomhoz jutnak el. De téved, aki ezeket a gombnyomásokat a döntés műveleteinek akarja tekinteni. A gombnyomkodó funkcionáriusok (gépírók, fotográfusok, bankigazgatók, az Egyesült Államok elnökei, egyszóval a komputáló operátorok) ugyan választanak a gombok között, de ez a választás elő van számukra írva, éspedig nem valaki vagy valami által, hanem az adóprogramok automatikus öntápláló struktúrája révén. Az alábbi példát véve: az amerikai elnök (a programnak megfelelően) megnyom egy gombot, terminálján (a programnak megfelelően) megjelenik egy monitorkép, mely Alaszka felett repülő orosz robotbombázókat mutat, s (a programnak megfelelően) megnyom egy másik gombot, aminek következtében (a programnak megfelelően) városok válnak hamuvá.

A gombnyomások következményei természetesen nem egyenértékűek, hanem hierarchikus sorba rendezhetők. Egy efféle hierarchiában az amerikai elnök a bankigazgatók felett állna, mivel gombnyomása városokat változtat hamuvá, míg a bankigazgatók által végrehajtott csupán iparágakat juttat csődbe. A bankigazgató pedig a tv-adások operátora fölött helyezkedne el, mert az utóbbi billentyűzgetése csak képeket hív elő a terminálra. Ám az ilyen hierarchia nem tartható fenn. Az elnöki (városromboló) gombnyomás a videó-operátor gombnyomása alapján megy végbe, és ha az előbbi az orosz pártfőtitkár gombnyomása következtében történnék, akkor a pártfőtitkár gombnyomását a maga részéről videó-operátor típusú gombnyomások váltották volna ki. Ezért téved az, aki a funkcionáriusokat - bármilyen „magasan” legyenek is - a hatalom birtokosainak, a döntéshozás központjainak látja, vagy mögöttük még „magasabbra tett”, de rejtőzködő döntéshozó központokat vélne sejteni. A dolog önműködően történik. Az önműködő adók tekintetében nem létezik olyan elit, amelyre szavazhatnánk, vagy amelyet leválthatnánk.

Mindazonáltal a funkcionáriusok hajlanak arra, hogy ha kérdezik őket (de akár kérdezetlenül is), kétségbe vonják ezt a tényt. A francia elnök nemrégiben azt mondta a televízióban, hogy a „Force de frappe” csupán tehetetlen eszköz, melyről ő szabadon dönthet. Az elnökök eme illúzióját (ahogyan XIX. Lajoshoz hasonlítják magukat: „l'Etat, c'est moi”), meghatónak lehetne tartani, ha nem állna ilyen szoros összefüggésben a jelenlegi helyzet megértésével. Mert természetesen magunk is hajlamosak vagyunk rá, hogy higgyünk a funkcionáriusoknak. Ha azt állítják, hogy uralmuk van a berendezések felett, tán csak tudják, mit beszélnek? De nem így van. Őket a készülékek tehetetlen, önműködő árama sodorta magával. Készülékvakságban szenvednek. Ezért ha a készülékekbe akarunk látni, tábornokokat kell kérdeznünk, olyan embereket, akiknek tényleges rálátásuk van. Ez a felismerés pedig arra tanít, hogy teljesen mindegy, kinek hívják a francia elnököt: Mitterand-nak, Giscard-nak vagy Dupont-nak, abban a pillanatban fogja megnyomni a piros gombot, amikorra ezt neki a készülékprogram előírja.

Vagyis tévedésnek bizonyul, amit néhány kultúrkritikus még mindig megpróbál elhinni, hogy lehetséges lenne olyasvalamire vagy valakire lelni a jelenlegi társadalmak centrumában, ami vagy aki előírja a társadalomnak, hogy miként viselkedjék.

A társadalmi centrumok, az adók vattacsomók, amelyekben a készülékek és a funkcionáriusok előírások szerint előírásokat kalkulálnak és komputálnak. Ez a kínos de elengedhetetlen megállapítás két kérdés megfogalmazására kötelez bennünket. Hogyan jutottunk idáig? Mit lehet ellene tenni? Mindkét kérdést érintettem már a korábbi fejezetekben, és most újra fel kell őket idéznem.

Midőn a 19. század közepén elkezdtek szétesni azok vezérfonalak, amelyek eddig lineárisan rendezték a világot és strukturálták a gondolkodást, akkor merült fel a kérdés, hogy miként lehetne integrálni a szerteguruló pontelemeket. A problémát a matematikai gondolkodásban már a 17. században félig-meddig megnyugtatóan megoldották: Newton és Leibniz felfedezte a differenciál- és integrálszámítást, s a metódust alkalmazni kezdtük egyrészt a fizikai mindenségre, másrészt a logikára. Ám készülékekre is szükség volt, melyek a módszernek megfelelően avatkoznak a praxisba: először olyanokra, amelyeknek az volt a feladatuk, hogy a világ pontelemeit integrálják (a fényképezőgép volt az első ilyen), aztán jöttek azok, amelyeknek a gondolkozás pontelemeit kellett integrálniuk. Az utóbbi vezetett a számítógéphez. E készülékek a korábbi gépektől eltérően nem folyamatszerű kontinuumban mozognak, hanem démokritoszi pontuniverzumban, melyet össze kell fogniuk.

Mihelyt e készülékek előállítása elkezdődött, valósággal felforgató felfedezést tettünk: az „atomok” véletlenszerűen, mintegy „maguktól” összekapcsolódnak és hosszú távon általában minden ilyen kapcsolatnak „magától” kell létrejönnie. Ez önműködéshez vezetett. Ha Démokritoszt az új felfedezés fényében olvassuk, meglepődve állapíthatjuk meg, hogy csírájában már ő megalapozta ezt. A „klinamen” kifejezés (mely egy részecskének az előírt pályájáról való véletlen letérését jelenti) olvasható úgy, mint a készülékek önműködésének víziója. Bebizonyosodott, hogy nem szükséges összefogni a pontelemeket, megteszik ezt maguktól is. Két más feltétel viszont elengedhetetlen. Először is tudnunk kellett, hogy a lehetséges kapcsolatok közül melyeket akartuk létrehozni. Elméletileg ugyan e kapcsolatok mindegyike megjósolható, de némelyek kialakulása valószínűbb, mint a többieké. Mi valószínűtlen kapcsolatokat („informatívakat”) akartunk előállítani, melyek a vak véletlen folytán, csillagászatian hosszadalmas komputáció révén jönnek létre. Másodszor tehát tudnunk kellett gyorsítani a vak véletlen játékát, hogy a kívánt összekapcsolódásokat emberi idődimenzión belül tudjuk létrehozni. Vagyis ez az önműködés: olyan készülék megépítése, amely gyorsítja a véletlenek sorozatát, valamint a készlék arra való „programozása”, hogy a kívánt véletlen bekövetkeztekor álljon meg.

Közelebbi vizsgálódás nyomán válik világossá, mennyire felforgató az önműködés. Mostantól nem az jelenti az emberi szabadságot, hogy átformáljuk a világot saját szándékunk szerint (ebben a készülékek jobbak), hanem hogy előírjuk a készüléknek a szándékolt formát ( tehát beprogramozzuk), és hogy e forma előállítása után megállítjuk (szabályozzuk). Új szabadság van keletkezőben, a készülékeknek ezt kell szolgálniuk. Sajnos hamar fény derül az ellenkezőjére: a készülékek egyre gyorsabbá válnak és kisiklanak a szabályzás alól. Az automatikusan létrehozott véletlenek, valamint egymásra torlódó sorozataik áttekintése meghaladja az ember képességét. Elvész annak a lehetősége, hogy a készüléket a kívánt véletlennél megállítsuk. A program függetlenedik az emberi szándéktól („autonómmá” válik) és fut tovább, amíg az összes véletlent meg nem valósítja, azokat is, amelyeket eredetileg meg szerettünk volna akadályozni. Az efféle autonómiára mindenütt láthatni példákat - nemcsak a katonai, hanem a politikai, az ipari, a kulturális és az önigazgatási apparátusokban is. Az eredeti szándék, amellyel a berendezéseket megalkották - hogy az új szabadság szolgálatára legyenek - a visszájára fordult. A legtöbb gépezet egyelőre nincs annyira automatizálva, hogy le lehetne mondani az emberi intervencióról, a gépezeteknek funkcionáriusokra van szükségük. Ezáltal az ember és a gép közötti eredeti viszony megfordul: az ember a gép függvényeként funkcionál. Azt írja elő a készüléknek, amit a készülék írt neki elő. Programok, szoftverek hatalmas áradata jön létre, melyek kapcsán az ember nem valamiféle szándékot követ, előírásai korábbi programok függvényei. Az egyre komplexebbé és rafináltabbá váló programok egyre gyorsabb, kisebb és olcsóbb készülékeket, egyre kezesebbé váló hardvereket követelnek meg. Készülékek generációi keletkeznek egyre-másra, s minden újabb generáció létrejöttekor egyre jobban háttérbe húzódik az emberi szándék, amelynek a készülékek első generációja létrejöttét köszönheti.

A készülékek jelenlegi generációjából még nem tűnt el teljesen az eredeti emberi szándék. Ez abból látható, hogy egyelőre nem minden készülék engedelmeskedik ugyanannak a programnak. A programok különbsége az eredeti szándék utolsó visszhangja/nyoma. Úgy tűnik, mintha két hatalmas gépezet harcolna egymással a fejünk felett, az amerikai és a szovjet, a közöttük levő különbséget pedig az eredeti emberi szándékra lehetne visszavezetni. De a helyzet ilyesféle politeista szemlélete (Zeusz harcol Plútóval, nekünk pedig választanunk kell közülük, holott ki vagyunk nekik szolgáltatva) nem helyénvaló. Bár eredetileg mindkét apparátust emberek programozták, azok jelentős mértékben autonómmá váltak. Nem istenekről vagy emberfeletti lényekről van szó, hanem embertelenül bamba automatákról, melyek vakon gördülnek előre és közben a felgyorsult véletlennek engedelmeskednek. Véletlenszerűen megsemmisíthetik egymást (s egyúttal az általuk táplált emberiséget), ám ez csupán egyike a lehetőségeknek, melyeket programjuk tartalmaz. Valószínűbb egy másik véletlen: mindkét apparátus előre gördül, egymásba kapaszkodnak, összekapcsolódnak, s ez programjaik teljes, véletlenszerű szinkronizációját fogja eredményezni, kozmikus apparátus-totalitarizmust. Ha e két verziót végpontnak tekintjük, a kettő között még továbbiak is lehetségesek, melyek elméletileg mind kiszámíthatók, „futurizálhatók” [előre megjósolhatók].

Hogy a legvalószínűbb alternatíva a programok teljes szinkronizációja, az máris mindenütt látható. A „kozmikus metaprogrammá” való egységesülés és az egyenirányítás tendenciáját megfigyelhetjük például a tömegkultúra világszerte végbemenő egységesülésén. Az öltözet, a tánc, a zene vagy a képek aligha festenek másképpen Amerikában, mint Oroszországban, Brazíliában vagy a Fülöp-szigeteken, és ez mindazon különbségek ellenére is igaz, amelyek az említett helyeken működő berendezések között még fennállnak. Most a kozmikus metaprogramnak a jelenlegi programokból történő automatikus komputálódása és szintetizálódása következik.

Az egyes adók egyelőre még nincsenek teljesen egymáshoz igazítva, ezért olyan sugárnyalábokat bocsátanak ki, melyek részben keresztezik egymást. Az adás e helyeit funkcionáriusok ülik körül, akik készülékgombokat nyomkodnak, mindenekelőtt olyanokat, amelyek képeket komputálnak. E képek ugyanis viselkedési, megismerési és átélési mintákul szolgálnak minden más működésfajta tekintetében. A funkcionáriusok azt írják elő a képeknek, hogy mit írjanak ezek elő a vevőnek. A készülékek előírják a funkcionáriusoknak, hogyan kell előírniuk a képeket. Más készülékek pedig emezek számára szabják meg, hogy mit írjanak elő a funkcionáriusoknak. Az előírások e látszólagos, és önmagukba fonódó hierarchiáján keresztül észlelhető a kozmikus metaprogram irányába mutató entropikus tendencia, e bamba belső dinamikán túl pedig nincsen semmiféle „mögöttes”.

Valószínű, hogy ez az a dinamika, az entrópia felé mutató tendencia, amely a jövőben megvalósul: a kozmikus készülék-totalitarizmus. Ám az ember az entrópia ellen elkötelezett lény. Eredetileg éppen azért állított elő készülékeket, hogy valószínűtlen szituációkat hozzon létre. Immáron elvesztette az uralmát az apparátusok felett, azok pedig automatikusan a valószínűt állítják elő. A kérdés az, hogy visszaszerezhető-e az uralom, s elérhető-e ezáltal mindaz, ami a valószínűnek, a készülék-totalitarizmusnak ellentéte. Ez a fejezet megkísérelt rámutatni arra, hogy az ember mint egyed, mint magányos és szétszórt funkcionárius, illetve vevő végképp elvesztette a készülékek feletti uralmát. A készülékek kompetenciája, komputálási sebességük és tároló kapacitásuk - „emlékezetük” nagyobb, mint az emberi agy kompetenciája. Ezzel szemben az társadalom egészként, kollektív agyként tekintett kompetenciája valószínűleg még mindig nagyobb, mint az összes készüléké együttvéve. A készülékek ugyan rendkívül gyors és cseppet sem feledékeny idióták, de még mindig idióták. Ezért bár az egyes vevők és funkcionáriusok nem tudják átvenni fölöttük a kontrollt, a társadalom egésze igen. Ez a „nem látványos új forradalom” kötelessége.

A társadalomnak mint egésznek kell végrehajtania a készülékek összességének programozását, valószínűtlen szituációkat kell velük automatikusan létrehozatnia, és meg kell állítani őket a kívánt szituációnál. Ahhoz, hogy ezt meg lehessen tenni, a társadalomnak át kell alakítania az adók kapcsolási rajzát, hogy ne funkcionáljanak, ne vegyenek többé, hanem ehelyett programozzák, illetve programozzák mindig újra át az adásokat. Ez az átalakítás technikailag a telematika segítségével valósítható meg és lehetővé teszi a „készülékek feletti” általános, az egész világra kiterjedő dialógust, kibernetikailag a készülékek programozására vonatkozó általános konszenzus létrehozását. A készülékeket technikailag rá lehet venni arra, hogy szolgálják a társadalmat. Ebben az értelemben átformálhatók „demokratikus” funkciójúra. Ám kapcsolási rajzuk átalakítása nemcsak technikai, hanem politikai kérdés is, mely előzetes konszenzust igényel arra vonatkozóan, hogy az adók rávehetők az elkövetkezendő konszenzus szolgálatára. A konszenzus érdekében létrehozandó konszenzus létrehozása az új beképezők kötelessége: minden fotográfusé, filmesé, videósé, számítógépesé. A képfunkciók eltérítése révén el akarják vinni a társadalmat az adások összességének általános eltérítéséig. Ezzel megakadályozható volna a kozmikus készülék-totalitarizmus, s az előírás dialogikusan átirányulna a társadalomról a készülékekre. Nem „programozott demokráciáról” lenne tehát szó, hanem „demokratikus programozásról”. Ennek azonban igen gyorsan meg kellene történnie, különben a készülékek teljessége meghaladja a társadalom mint teljesség kompetenciáját.




0. Figyelmeztetés > 1. Elvonatkoztatni > 2. Elképzelni > 3. Konkréttá tenni >
4. Billentyűzni > 5. Beképezni > 6. Jelenteni > 7. Érintkezni >
8. Szórni > 9. Előírni > 10. Megbeszélni > 11. Játszani > 12. Alkotni > 13. Felkészíteni >
14. Dönteni > 15. Uralkodni > 16. Zsugorodni > 17. Szenvedni > 18. Ünnepelni >
19. Kamarazene > 20. Összefoglalás