Vilém Flusser: A technikai képek univerzuma felé

[Forrás és ©]


0. Figyelmeztetés > 1. Elvonatkoztatni > 2. Elképzelni > 3. Konkréttá tenni >
4. Billentyűzni > 5. Beképezni > 6. Jelenteni > 7. Érintkezni >
8. Szórni > 9. Előírni > 10. Megbeszélni > 11. Játszani > 12. Alkotni > 13. Felkészíteni >
14. Dönteni > 15. Uralkodni > 16. Zsugorodni > 17. Szenvedni > 18. Ünnepelni >
19. Kamarazene > 20. Összefoglalás


15. Uralkodni

A technikai, telematikus képek univerzumában nincs többé auktor és autoritás. Mindkettő feleslegessé vált az előállítás, a sokszorosítás, az elosztás és a döntés automatizálódása révén. Az egyén és a társadalom élményeit, viselkedését, kívánságait és ismereteit ebben a társadalomban a képek fogják uralni, ami a következő kérdést veti fel: milyen jelentése van az „uralkodás” fogalmának egy olyan helyzetben, amelyben nem kell többé döntéseket hozni, és ahol mindent automatikusan igazgatnak. Van értelme a telematikus társadalomban kormányról, hatalomról és a hatalom birtokosairól beszélni? A választ az etimológiából kiindulva fogom megkísérelni, tehát a nyelv gyökereiből kiindulva, amelyben évezredes tapasztalat őrződött meg.

E kísérlet során először egy sajátos szópárba ütközik az ember, mégpedig a „government - Regierung” kettősbe. A „government” szó görög eredetű, a „kybernein” igéből származik, amely irányítást, kormányzást jelent és rá lehet ismerni a kibernetika szóban. A „Regierung” szó latin - etruszk eredetű, a „Rex” főnévből származik, mely „királyt” jelent, és mélyén ott van az ősrégi „rg” hangkapcsolat, melynek jelentése: „rechts” (jobb oldal, jobbra). Az első pillantásra tehát a „government” a kormányzással, a szabályzással, az adóbeszedéssel függ össze, a „Regierung” pedig a jogalkalmazással, a törvénykezéssel és a berendezésekkel, intézményekkel. A „government” ellentéte olyan kormány nélküli hajó lenne, amelyet a szél hajt tova a hullámokon (a véletlen kormányozza), míg a „Regierung” ellentéte a jogtalanság és igazságtalanság lenne (a véletlen káosza). Minthogy mindkét fogalom a véletlennek ellentmondó jelentéssel bír, a szótárakban egymás fordításaként tüntetik fel őket. Valójában azonban a „government” kormányzást jelent (’lenken’), a „Regierung” pedig igazítást, irányítást (richten), úgyhogy az olyan kifejezések, mint a „jobb oldali kormány” (rechtes government) vagy a „bal oldali kormányzás” („linke Regierung”) amolyan négyszögesített kör. Hiszen a véletlent két oldalról is megpróbálhatjuk leküzdeni.

A német „Macht” (hatalom) szó a „mögen” (valamit szeret, kedve van csinálni) igéből származik, melynek másik főnévi alakja a „Möglichkeit” (lehetőség) szó. Az angol „power” (hatalom) latin igéből, a „posse”-ből származik, amelynek jelentése „können” (valami elvégzésére való képesség vagy lehetőség segédigéje). A francia „pouvoir” szó és a portugál „poder” szintén a „posse”-ból ered, csak ez a kettő főnevesült ige és voltaképpen a „das Können” (tudás, képesség) szóval kellene őket németre fordítani. A német azonban csak egy olyan főnevet ismer, amely a „können”-ből származik, ez pedig a „Kunst” (művészet), úgyhogy a „pouvoir” szót a „Macht” helyett a „Kunst” szóval kellene németre fordítani. Mindezen kifejezések révén azon a létsíkon vagyunk, amelyen a lehetőségek a valószínűségek és a valószínűtlenségek között inganak, és ahol a művészet valószínűből valószínűtlenné válik. A „hatalom” (Macht) tehát olyan művészetet jelent, mely a valószínűtlen véletleneket aknázza ki azért, hogy informáljon.

Az uralkodást jelentő német szó („herrschen”) az „úr”-ból („Herr”) származik, melynek jelentése „magasabb” (höher). A felség a „domination”-ben mélyebbre van temetve. Ez a „domus” (ház) latin szóból származik, és a természetnek a „dominus” (háziúr) általi alárendelését, szelídítését, háziasítását jelenti. A házirendet úgy kell tekinteni, mint olyan állványzatot, melynek polcain („leges” = törvények) a háziúr (a római földműves) elrendezi a mezei terményeket. Tehát az „uralkodás” egy rangsor kialakítását jelenti, melynek az a funkciója, hogy formát adjon az uralom nélküli káosznak, a világ eme no man's landjének. Az uralkodás formateremtést, informálást jelent.

Az etimológiai kitérő – amint az remélhető is volt – megmutatta, hogy valamennyi szemügyre vett fogalomnak (kormányzatnak [government/Regierung], hatalomnak [Power/Macht], uralkodásnak [herrschen/domestikation]) közös jelentésmagva van. Magvában mindegyikük a véletlen káosza (az anarchia) elleni és az informálás melletti elkötelezettséget jelenti, azt mutatja meg, hogy a politika művészet, ha a művészeten azt a módszert értjük, amelynek segítségével a formátlanra formákat húzunk. Magvában mindegyikük „informatikai” fogalom, s látható, hogy voltaképpeni jelentése csak a telematikus társadalomban teljesedik ki. Hiszen nem a formáknak a formátlanra való effajta ráhúzásai-e a technikai képek?

Máris más színezetet kap a kérdés, hogy miként néz majd ki a telematikus társadalom politikai struktúrája, lesz-e benne kormány és hatalom. Ha ugyanis belátjuk, hogy a politika lényegilegl informálásra szolgáló művészet, akkor a kérdésnek nem a mi-re, hanem a hogyanra kell vonatkoznia. „Hogyan történik a telematikus társadalomban a reagálás, a hatalom birtoklása, az uralkodás?” A magától értetődő választ megelőlegezve: „kibernetikusan”. Itt a kibernetikát – az általános érvényűség igénye nélkül – a következőképpen definiálom: komplex rendszerek automatikus irányítása és szabályozása valószínűtlen véletlenek kiaknázása és információ-előállítás céljából.

Hogy kibernetikusan vezérelt társadalom felé tartunk, illetve hogy társadalmunk ilyen irányú átalakulása elkezdődött, az mindenfele érzékelhető tény. A felemelkedőben levő társadalom struktúrája egyre inkább emlékeztet az agyéra. Ez olyan elképzelést enged sejteni, melynek értelmében a technikai képeket egy kozmikus idegrendszer szekrécióinak, egy szuperagy álmainak tekinthetjük. A szekréciókat, az álmokat pedig az agyfunkciók kibernetikus vezérléseként foghatjuk fel. Egyszóval a körvonalazódó elképzelés egy álmodó kozmikus agyé, melyet a technikai képek kibernetikusan szabályoznak. Ez lenne a telematikus társadalom metaforája, mely nem is lenne annyira metaforikus, amilyennek első pillantásra tűnik.

Az a szándékom, hogy a jövő telematizált emberének szemszögéből jó előre hozzászoktatom magam a képek uralmába, s ezt az uralmat egzisztenciálisan kiélvezem. Tehát a technikai képek univerzumának kellős közepén vagyok, nem pedig a bejáratánál, mint az eddigi gondolatmenet folyamán. Ülök a terminálomnál, információkat fogok elektronikus képek formájában, és gombnyomásokkal manipulálom, majd megváltoztatva továbbadom őket. Ahhoz tehát, hogy lássam a magam univerzumát, nem nézhetek sem balra, sem jobbra, sem felfelé, sem lefelé. A monitoron felragyogó kép uralkodik rajtam. De nincs is szükségem ilyesfajta körültekintésre, mert bármit szeretnék is látni, láthatóvá teszi a terminálom.

Ha megnyomom a megfelelő gombokat, a múlt egésze jelenné változik: ott lehetek Róma alapításánál, Amerika felfedezésénél vagy Auschwitz kemencéinél. Tudom, hogy videolemezeket látok, nem pedig eseményeket, de azt is, hogy a látvány sokkal konkrétabb, mint a történelemkönyvek esetében volt. Ha nem értek egyet a látottakkal, mindössze egy másik gombot kell lenyomnom, hogy megváltoztassam: Kolumbusz helyett Platónnal fedeztetem fel Amerikát. Nincs többé történelem, csupán az emlékezetben hozzáférhető, vagyis jelen idejűvé tett múlt.

Ha más gombokat nyomok le, a képernyőn megjelennek mindazok a minták, amelyek a jelen idejű múltat vagy elmúlt jelent „magyarázzák” – minden valaha volt mítoszt és minden egykoron kigondolt tudományos elméletet az arisztotelészi fizikától a modern fizikáig, Démokritosztól Marxig, Szókratésztől Freudig. A megfelelő gomb lenyomása révén e modellek komputálhatók egymással, így látható, milyen mértékben fedik egymást vagy mondanak ellent egymásnak. Kialakíthatok például egy katolikus-freudista-marxista modellt, melybe saját elemeket is beépíthetek. Beképezőerőmnek köszönhetően bármely teóriát játékba vonhatok.

A megfelelő gomb lenyomásával minden jelenlegit (legyen az esemény vagy elmélet) a jövőbe tudok vetíteni, a jövőt pedig jelenlevővé tudom tenni. Terminálom mögött olyan mesterséges intelligencia áll, melynek programja tartalmazza a valószínűség-számítást. Képes rá, hogy áthelyezze Auschwitzot a 30. évszázadba, és hogy futurizálja Freudot az összes belőle következő modellben. Mindezeket a lehetőségeket jelen idejűvé lehet tenni a képernyőmön, s a megfelelő gombnyomás révén magam is hatással lehetek a jövőre azáltal, hogy hozzáfűzöm saját információs bitjeimet. Mert hiszen nem létezik többé jövő, amelyben minden jelenné változnék. Ami valaha a jövő volt, most jelenbeli játéklehetőségek sora.

Bármely információ azonnal rendelkezésemre áll. A megfelelő gomb lenyomásával összemontírozhatom a reimsi székesegyházat a Lincoln Center épületével, s szintézisükkel új információt hozhatok létre. Lefordíthatom a jézusi példázatokat képekre és összeegyeztethetem őket Bach kantátáival. Egyszóval az egész univerzum gigantikus játékmezőként vár rám a terminálon.

De bármilyen érdekes lehet is egy ilyen játszadozás, csak peremtünete az általam belakott univerzumnak. A megfelelő gombnyomás nyomán megláthatom és felfoghatom az addig soha fel nem fogottat, felfoghatom és megláthatom az addig nem látottat. A terminálom mögött álló mesterséges intelligencia ugyanis arra van programozva, hogy szemléletessé tegye a fogalmakat, például a fraktális egyenleteket vagy a dialektikus materializmus fogalmait. Képes fogalmakra bontani elképzeléseket (például dinamikai egyenletekre egy teniszjátszmát vagy logikai propozíciókra a Bororo-indiánok egyik mítoszát). Képernyőmön megjeleníthetek „lehetetlen” jelenségeket is, mint a jobb kéznek a bal kézzel való elfedését vagy a Möbiusz-szalagon való haladást. Játszhatom ezekkel a sosemvolt, valószerűtlen lehetőségekkel, kibővíthetem általuk a magam univerzumát.

Noha mámorít az alkotás aktusa – a láthatatlannak láthatóvá, a hallhatatlannak hallhatóvá tétele – még nem jutottam el univerzumom magjáig. Tudom, hogy terminálom és a belőle kiáramló szálak mögött mások állnak. Onnan tudom, hogy bizonyos gombok lenyomását követően mások üzenetei jelennek meg rajta, körlevelek képi formában, melyeket a többi között nekem is címeztek. Ha akarom (a megfelelő gomb lenyomásával) magam is felvillanthatom képernyőmön egy másik beképező képét – amennyiben ő is akarja. S ha akarja, felvillanthatja a terminálján a tőlem származó képet – ha akarom. Tudunk egymásról, és dialogikusan egyesülünk. A „mi” pedig elméletileg azt jelenti: minden ember.

A képekkel folytatott játék e kölcsönösség felismerése és elismerése révén egészen sajátos jellegre tesz szert, mégpedig egy társasjáték jellegére, amelyben minden képváltoztatásom válasz a nekem feltett kérdésre és egyben mindenki máshoz intézett felhívás, hogy tovább változtatva, új kérdésként megfogalmazva juttassák azt vissza hozzám. Ebben a felelősségteljes játékban nem a látvány konkrét, hanem az, hogy kitől jön és kihez tart. Ha képekkel játszom, azt nem a ígylét, hanem az együttlét kedvéért teszem.

Mindez fénysebességgel történik. Ez egyfelől azt jelenti, hogy minden, ami megjelenik, ugyanolyan sebességgel el is tűnik, másfelől pedig azt, hogy az egész egy múlhatatlan emlékezetből bukkan fel, és benne is tűnik el. A fénysebességnek köszönhetően minden idő (múlt, jelen, jövő) a képernyőn való fellobbanás időpontjába, a „most”-pontba sűrűsödik össze. Ez egyúttal azt jelenti, hogy bárhol legyen is, minden ember azonnal nálam van, és hogy én is azonnal bárhol ott lehetek a világban. A fénysebességnek köszönhetően minden tér (a valóság, a lehetséges és a lehetetlen) a képernyő felületére, az „itt” pontjába sűrűsödik össze. Minden itt van és most van, és mindent meg tudok változtatni itt és most. Mindenki más nálam van itt és most. Univerzumom tér és idő nélküli konkrét pontja a mindenki mással való alkotó együttlétnek.

Amit megpróbáltam szavakba foglalni, az egy lázasan tevékeny, egyszersmind szenvedélyes hangulat, mindama hangulatok szintézise, amelyek együtt rezegnek a művészi és tudományos tevékenységben, a politikai elkötelezettségben, a forradalmi tömegtüntetésekben, a sakkban és rulettjátékban, a börzében és az erotikus álmokban. Olyan hangulat, amely nem növekszik és csökken – mint az orgazmus esetében –, hanem élethossziglan, megszakítás nélkül őrzi az orgiasztikus tetőpontot. Ez a hangulat ugyanis nem testi, hanem cerebrális. Megszakítatlan cerebrális orgazmus: ebben a formában fogják a képek a telematikus társadalmat szabályozni.

Bevallom, most, hogy ismét felszínre jövök a felmerülőben lévő univerzumból, iszonyodom. Istennek hála, ezt többé nem fogom átélni. Ugyanakkor tudom, hogy az iszonyat leküzdhető. Itt az ember nevű emlős archaikus iszonyodásáról van szó, mely mindahányszor rátör, amikor tesz egy lépést az emlősállati meghatározottságból a cerebrális lénnyé válás irányába. Ha sikerül leküzdenem, rájövök, hogy ami ennyire megrémített, az a képek uralmának „tiszta esztétikuma”. E képekből kikerül minden, ami etika, ontológia és episztemológia; értelmetlen lesz azt kérdezni, hogy jók-e vagy gonoszak, eredetiek-e vagy mesterségesek, igazak-e vagy hamisak, pláne azt, hogy mit jelentenek. Már csak egyet lehet megkérdezni: mit élek át a láttukon („aistheton” = élmény). Az élményekben, a „tiszta esztétikumban” érvényét veszti az akció és passio, a cselekvés és a tűrés közti különbség, hiszen az átélés egyszerre aktív és szenvedélyes. Az élményeket a tett és az elviselés közötti „kibernetikus visszacsatolás” jellemzi, ez a képek uralmának metódusa.

A modern nyelvekben éles különbség van az aktív és a passzív formák között. A „birkákat legeltetek” és „a birkák [általam] legeltetve vannak” változatai két szemközti pólusból világítják meg ugyanazt a szituációt, a „birkák legeltetnek engem” pedig olyan szituációt jelenz, amelyben az elsőhöz képest megfordulnak a faktorok. Ám a régi indogermán és sémi nyelvekben vannak olyan grammatikai formák (például a görögben az aorisztosz), amelyeket nagyjából a következő kifejezéssel lehet lefordítani: „létezik a magam legelése és a birkák általi legeltetése”. Úgy képzelem, hogy a képek e szerint fogják vezérelni a telematikus társadalmat, s a kialakulóban lévő tudatban az aktívum és passzívum közti megkülönböztetés meg fog szűnni a funkcionális propozíciók javára.

Az f(x,y) függvény például a következőképpen értelmezhető: „A kamera és a fotográfus fotográfiafüggvények.” Javaslom, hogy a kérdést: „Miként fogják uralni a képek a telematikus társadalmat?” csakis a következőképpen szabadjon megválaszolni: „A képek és a társadalom a beképezés függvényei”. Ahogyan az imént mondtam, ebben az adekvát megfogalmazásban az a „szörnyű”, hogy általa minden politikai kategória meghiúsul. A tudat felmerülőben lévő funkcionális, kibernetikus szintjén a történelmi, politikai gondolkodás minden változata eltűnik(a zsidó-keresztény gondolkodástól a marxizmusig), mint a telematikus szituációhoz méltatlan. Ezen a szinten ugyanis nem lehet többé megkülönböztetni az akciót a passzivitástól, a kormányzót a kormányzott-tól, az uralkodókat az alattvalóktól. Itt minden a függvények függvénye, az „uralom” pedig a függvények egymásba kapcsolódása. E ponton újra modellként szolgálhat az agy, melyben a sejtek, illetve a közöttük zajló folyamatok kibernetikus összjátéka uralkodik. Eképp ural bennünket az agyunk, és így uralkodunk mi rajta.

A helyzet egzisztenciális megvilágítása érdekében szeretném lecserélni az „agy”-modellt „hangyaboly”-modellre, mivel a hangyaboly hangyaagyakból álló, mozaikszerűen összetett szuperagynak is tekinthető. Minthogy a rovarok nem tudják elérni az emlősök nagyságát (periodikusan le kell dobniuk kitinpáncéljukat a növekedés során, páncél nélküli állapotukban viszont összeroppantaná őket a nehézkedési erő, ha akkorák lennének, mint egy emlős), a hangyákhoz hasonlóan szuperagyat kell alkotniuk, hogy az emberi aggyal összehasonlítható méretet érjenek el. E modellnek megfelelően a telematikus társadalom olyan struktúra, amelyben az emberi agyak a bolyban működő hangyák agyáéhoz hasonló kibernetikus módon viselkednek. Az egyik a másikért funkcionál (az „együttlétért”), és a működés a meghatározó.

Bármennyire szeretik is a kultúra némely kritikusai, a hangyametaforának megvannak a határai. A telematikus társadalomnak ugyanis – s ebben különbözik a hangyabolytól – nincs „odakintje”, amelynek függvényében funkcionálni tudna. Ez egy kozmikus, univerzális, ennél fogva magába forduló társadalom, melynek a képek nem „külső”, hanem „belső” szekréciói. Benne egy kozmikus szuperagy „tiszta viszonyai”, agyrémei, álmai játszódnak le. „Tiszta esztétikum”. A művészet a politika helyébe lépett, avagy: a művészet átveszi a hatalmat.

Mindennek cerebrális, pontosabban cerebrális orgazmus-jellege van. Ahogy a hangyák esetében minden az agyra és az antennákra összpontosul, míg testük többi része csupán afféle bélnyúlvány, a telematikussá vált ember esetében minden az agyra és az ujjbegyekre összpontosul. Minthogy mindennek cerebrális jellege van, mindig új információkra, új kalandokra irányuló, soha ki nem elégülő mohóság jellemzi. A cerebrális kíváncsiság kielégíthetetlen, a cerebrális orgazmus pedig – minthogy már csak alig testi természetű –  soha nem lankadhat. Ezt kell most közelebbről megvizsgálni.

 


0. Figyelmeztetés > 1. Elvonatkoztatni > 2. Elképzelni > 3. Konkréttá tenni >
4. Billentyűzni > 5. Beképezni > 6. Jelenteni > 7. Érintkezni >
8. Szórni > 9. Előírni > 10. Megbeszélni > 11. Játszani > 12. Alkotni > 13. Felkészíteni >
14. Dönteni > 15. Uralkodni > 16. Zsugorodni > 17. Szenvedni > 18. Ünnepelni >
19. Kamarazene > 20. Összefoglalás