15. Uralkodni

A technikai, telematikus képek univerzumában nincsen már autor és nincsen autoritás. Mindkettő feleslegessé vált az előállítás, a sokszorosítás, az elosztás és a döntés automációja révén. Az egyén és a társadalom élményeit, viselkedését, kívánságait és ismereteit a képek fogják uralni ebben a társadalomban, és ez felveti a következő kérdést: milyen jelentése van az "uralkodás" fogalmának egy olyan állapotban, amelyben nem kell többé döntéseket hozni, és ahol mindent automatikusan igazgatnak. Van értelme még a telematikus társadalomban kormányról, hatalomról és a hatalom birtokosairól beszélni? A választ az etimológiából kiindulva fogom megkísérelni, tehát a nyelv gyökereiből kiindulva, amelyben évezredes tapasztalatunk van megőrizve.

Egy ilyen kísérlet során legelőször egy sajátos szópárba ütközik az ember, mégpedig a "government - Regierung" szópárba. A "government" szó görög eredetű, a "kybernein" igéből származik, amely irányítást, kormányzást jelent és rá lehet ismerni a kibernetika szóban. A "Regierung" szó latin - etruszk eredetű, a "Rex" főnévből származik, mely "királyt" jelent, és mélyén ott van az ősrégi "rg" hangkapcsolat, melynek jelentése: "rechts" (jobb oldal, jobbra). Az első pillantásra tehát a "government" a kormányzással, a szabályzással, az adóbeszedéssel függ össze, a "Regierung" pedig a jogalkalmazással, a törvénykezéssel és a berendezésekkel, intézményekkel. A "government" ellentéte olyan kormány nélküli hajó lenne, amelyet a szél hajt tova a hullámokon (a véletlentől kormányozva), és a "Regierung" ellentéte a jogtalanság és igazságtalanság lenne (a véletlen káosza). Minthogy mindkét fogalom a véletlennek ellentmondó valamit jelent, a szótárakban egymás fordításaként tüntetik fel őket. Valójában azonban a "government" kormányzást (lenken) jelent, a "Regierung" pedig igazítást, irányítást (richten), úgyhogy az olyan kifejezés, mint a "jobb oldali kormány" (rechtes government) vagy a "bal oldali kormányzás" ("linke Regierung") amolyan négyszögesített kör. Hiszen a véletlent két oldalról is megpróbálhatjuk leküzdeni.

A német "Macht" (hatalom) szó a "mögen" (valamit szeret, kedve van csinálni) igéből származik, melynek másik főnévi alakja a "Möglichkeit" (lehetőség) szó. Az angol "power" (hatalom) szó egy latin igéből, a "posse"-ből származik, amelynek jelentése "können" (valami elvégzésére való képesség vagy lehetőség segédigéje). A francia "pouvoir" szó és a portugál "poder" szintén a "posse"-ból ered, csak ez a kettő főnévvé vált ige (substantivierte Verba), és voltaképpen a "das Können" (tudás, képesség) szóval kellene őket németre fordítani. A német azonban csak egy olyan főnevet ismer, amely a "können"-ből származik, ez pedig a "Kunst" (művészet), úgyhogy a "pouvoir" szót a "Macht" helyett a "Kunst" szóval kellene németre fordítani. Mindezekkel a kifejezésekkel azon a létsíkon vagyunk, amelyen a lehetőségek a valószínűségek és a valószínűtlenségek között inganak, és ahol a művészet a valószínűből valószínűtlenné válik. Tehát a "hatalom" (Macht) olyan művészetet jelent, mely a valószínűtlen véletleneket aknázza ki azért, hogy informáljon.

Az uralkodást jelentő német szó ("herrschen") az "úr"-ból ("Herr") származik, mely azt jelenti, hogy "magasabb" (höher). A felségnek ez a jelentése a "domination" angol szóban mélyebbre van temetve. Ez a "domus" = ház latin szóból származik, és a természetnek a "dominus" = háziúr általi alárendelését, szelídítését, háziasítását jelenti. A házirendet úgy kell tekinteni, mint olyan állványzatot, melynek polcain ("leges" = törvények) a háziúr (a római földműves) elrendezi a mezei terményeket. Tehát az "uralkodás" egy olyan rangsor kialakítását jelenti, melynek az a funkciója, hogy formát adjon az uralom nélküli káosznak, a világ eme no man's landjének (senkiföldjének). Az uralkodás formateremtést, informálást jelent.

Az etimológiai kirándulás, ez remélhető is volt, megmutatta, hogy valamennyi szemügyre vett fogalomnak - kormányzatnak (government, Regierung), hatalomnak (Power, Macht), uralkodásnak (herrschen, domestikation) - közös jelentésmagva van. E magban ugyanis kivétel nélkül mindegyik a véletlen káosza (az anarchia) elleni és az informálásra való elkötelezettséget jelenti. Mindegyik azt mutatja meg jelentésének magjában, hogy a politika művészet, ha a művészeten azt a metódust értjük, amellyel a formátlanra formákat húzunk. A magjában mindegyik fogalom "informatikai" fogalom, és látható, hogy voltaképpeni jelentését teljesen csak a telematikus társadalomban kapja majd meg. Mert vajon nem éppen a formáknak a formátlanra való effajta rányomásai-e a technikai képek?

Máris más színezete lesz annak a kérdésnek, hogy miként fog mutatni a telematikus társadalom politikai struktúrája, hogy lesz-e ott kormány és hatalom. Ha ugyanis belátjuk, hogy a politika legbelül informálásra szolgáló művészet, akkor ennek a kérdésnek nem egy valamire, hanem egy mikéntre kell vonatkoznia. "Miként fognak a telematikus társadalomban reagálni, hatalmat birtokolni, uralkodni?" A magától értetődő választ előre sorolva: "kibernetikusan". Itt a kibernetikát - az általános érvényűség igénye nélkül - így definiálom: komplex rendszerek automatikus irányítása és szabályozása valószínűtlen véletlenek kiaknázására és információk létrehozására. Hogy kibernetikusan szabályozott társadalom felé igyekszünk, igen, hogy a társadalom kibernetikusan szabályozott társadalommá kezd átalakulni, ez a tény már mindenütt látható. Kétségtelen, hogy a felmerülőben levő társadalom struktúrája egyre inkább az agyéhoz hasonlít. Ez olyan elképzelést enged sejteni, mely szerint a technikai képeket egy kozmikus idegrendszer valamiféle szekrécióinak láthatjuk, egy szuperagy valamiféle álmainak. És a szekréciókat, az álmokat az agyfunkciók kibernetikus vezérléseként foghatjuk fel. Egyszóval az itt feltoluló elképzelés egy álmodó kozmikus agyé, melyet a technikai képek kibernetikusan szabályoznak. Ez a telematikus társadalom metaforája lenne, és még csak nem is lenne ez a társadalom annyira metaforikus, mint amilyennek az az első pillantásra látszik.

Most azt tervezem, hogy a jövőbeli telematizált emberek szempontjából jóelőre hozzászokjam a képek uralmához, és hogy ezt az uralmat egzisztenciálisan kiélvezzem. Vagyis most a technikai képek univerzumának kellős közepén vagyok, nem a bejáratánál, mint az eddigi gondolatmenet folyamán. Ülök a terminálomnál, információkat fogok elektronikus képek formájában, és gombnyomásokkal manipulálom őket, hogy megváltoztatva továbbadjam őket. Vagyis sem balra, sem jobbra, sem felfelé, sem lefelé nem nézhetek, ha univerzumomba szeretnék nézni. A monitoron felragyogó kép uralkodik rajtam. De nincs is szükségem egyáltalán ilyesfajta körültekintésre, mert bármit szeretnék is látni, láthatóvá teszi a terminálom.

Ha például megnyomom a megfelelő gombokat, az egész múlt jelenné változik: ott lehetek Róma alapításánál, Amerika felfedezésénél vagy Auschwitz kemencéinél. Bár tudom, hogy csak videolemezeket látok, nem az eseményeket, de azt is tudom, hogy sokkal konkrétabban látom az eseményeket, mint korábban a történelemkönyvekben. Mert ha egyik eseménnyel nem értek egyet, csak egy másik gombot kell megnyomnom, hogy megváltoztassam: Kolumbusz helyett Platónnal fedeztetem fel Amerikát. Hiszen nincs többé történelem, csak az emlékezetben meglevő, vagyis tehát jelenidejűvé vált múlt van.

Ha mármost más gombokat nyomok meg, akkor megjelennek a képernyőn azok a minták, amelyek ezt a jelenidejű múltat vagy elmúlt jelent "megmagyarázzák" - minden néhai mítoszt és minden egykoron kigondolt tudományos elméletet az arisztotelészi fizikától a modern fizikáig, Démokritosztól Marxig, Szókratésztől Freudig. Mindezeket a modelleket komputálhatom egymással a megfelelő gomb megnyomásával, hogy lássam, milyen mértékben fedik egymást vagy mondanak egymásnak ellent. Például kialakíthatok egy katolikus-freudista-marxista modellt, és közben természetesen beépíthetek saját elemeket is. Beképezőerőmnek köszönhetően minden teóriával játszhatom.

És immáron a megfelelő gomb megnyomásával akár eseményt, akár elméletet, minden jelenidejű dolgot a jövőbe tudok vetíteni, és a jövőt is jelenidejűvé tudom tenni. A terminálomban levő mesterséges intelligencia programjában valószínűségszámítás is van; ez Auschwitzot át tudja helyezni a 30. évszázadba, és Freudot is jövő idejűvé tudja tenni az összes neki rejtve maradt modellben. Mindezeket a lehetőségeket jelenidejűvé lehet tenni a képernyőmön. És ha a megfelelő gombot megnyomom, magam is hatással lehetek erre a jövőre a saját információsbitjeim hozzáfűzésével. Mert hiszen nincs már olyan jövő, amelyben minden jelenidejűvé változnék. Ami egyszer jövő volt, most jelenidejű játéklehetőség.

Minden információ azon nyomban az enyém lehet. A megfelelő gomb megnyomásával a reimsi székesegyházat összemontírozhatom a Lincoln Center épületével, és szintézisükkel új információt hozhatok létre. Vagy a jézusi példázatokat lefordíthatom képekre és összeegyeztethetem őket Bach kantátáival. Egyszóval az egész univerzum gigantikus játékmezőként ott van a terminálomon.

De bármilyen érdekes lehet is egy ilyen játszadozás, ez csak peremtünete a magam belakta univerzumnak. Ugyanis a megfelelő gombnyomással felfoghatom és megláthatom az addig soha fel nem fogottat, valamint megláthatom és felfoghatom a soha addig nem látottat. A terminálom mögött levő mesterséges intelligencia ugyanis arra van programozva, hogy szemléletessé tegye a fogalmakat, például a fraktális egyenleteket vagy a dialektikus materializmus fogalmait. És ugyanígy képes elképzeléseket fogalmakra bontani, például egy teniszjátszmát dinamikai egyenletekre vagy a Bororo-indiánok egyik mítoszát logikai propozíciókra. Képernyőmön megjeleníthetek "lehetetlen" jelenségeket is, mint például a jobb kéznek a bal kézzel való elfedését vagy a Möbiusz-szalagon való haladást. És játszhatom mindezzel a soha nem volt, valószínűtlen lehetőséggel, és ezzel kibővíthetem univerzumomat.

Noha mámorít ez az alkotó aktus, a láthatatlannak láthatóvá, a hallhatatlannak hallhatóvá tétele, mégsem nyomultam univerzumom magjáig. Mert tudom, hogy terminálom és a belőle áramló szálak mögött mások vannak. Tudom ezt, mert ha a megfelelő gombokat megnyomom, akkor megjelennek a terminálomon mások üzenetei, képi formában megjelenő körlevelek, melyek a többi között nekem vannak címezve. És ha akarom, a megfelelő gomb megnyomásával magam is felvillanthatom képernyőmön egy másik beképező képét - ha akarom, és ha akarja. És ha akarja, ő is felvillanthatja a terminálján a tőlem származó képet - ha akarja, és ha akarom. Tudunk egymásról, és dialogikusan egyesülünk. És a "mi" itt elméletileg azt jelenti: minden ember.

Játékom eme kölcsönös felismerés és elismerés által egészen sajátos jellegre tesz szert a képekkel, mégpedig egy társasjáték jellegét, amelyben minden képváltoztatásom válasz egy nekem feltett kérdésre, és egyidejűleg mindenki máshoz intézett felhívás, hogy tovább változtatva és új kérdésként megfogalmazva juttassák hozzám vissza. Ebben a felelősségteljes játékban nem a látnivaló konkrét, hanem az, hogy kitől jön és kihez megy ez a látnivaló. Ha képekkel játszom, akkor nem a mivoltom, hanem az együttlétem kedvéért játszom.

Mindez fénysebességgel történik. Ez egyfelől azt jelenti, hogy minden, ami feltűnik, ugyanolyan sebességgel el is tűnik, másfelől pedig azt, hogy az egész egy múlhatatlan emlékezetből bukkan fel, és benne is tűnik ismét el. A fénysebességnek köszönhetően minden idő (múlt, jelen, jövő) a képernyőn való fellobbanásának időpontjába, a "most" pontjába sűrűsödik össze. De ez egyúttal azt is jelenti, hogy bárhol legyen is, minden ember azonnal nálam van, és hogy én is azonnal bárhol ott lehetek a világban. A fénysebességnek köszönhetően minden tér (a valóság, a lehetőség és a lehetetlen) a képernyő felületére, az "itt" pontjába sűrűsödik össze. Minden itt van és most van, és mindent meg tudok változtatni itt és most. És mindenki más nálam van itt és most. Univerzumom tér és idő nélküli konkrét pontja a mindenki mással való alkotó együttlétnek.

Amit itt most szavakba próbáltam foglalni, az egy lázasan tevékeny és egyszersmind szenvedélyes hangulat, olyasmi, mint a szintézise mindama hangulatoknak, amelyek együtt rezegnek a művészi és tudományos tevékenységben, a politikai elkötelezettségben, a forradalmi tömegtüntetésekben, a sakkozásban és rulettjátékban, a börzében és az erotikus álmokban. Persze olyan hangulat ez, amely nem növekszik és csökken, mint az orgazmus esetében, hanem az orgiasztikus tetőpontot éltehossziglan, megszakítás nélkül megőrzi. Mert ez a hangulat nem testi, hanem cerebrális. Megszakítatlan cerebrális orgazmus: ebben a formában fogják a képek a telematikus társadalmat szabályozni.

Bevallom, most, hogy a felmerülő univerzumból ismét a felszínre jövök, iszonyodom. Hála istennek, ezt már többet nem fogom átélni. De tudom: ezt az iszonyatot le lehet küzdeni. Ez az emlősállat-ember archaikus iszonyodása, mely mindahányszor rátör, amikor megtesz egy lépést az emlősállati meghatározottságból a cerebrális lénnyé válás irányába. Ha sikerül leküzdenem iszonyomat, akkor rájövök, mi rémített meg annyira, ez pedig a képek uralma alatti "tiszta esztétikum". A képekből ki fog válni minden etika, ontológia és episztemológia, és értelmetlen lesz azt kérdezni, hogy jók-e vagy gonoszak, eredetiek-e vagy mesterségesek, igazak-e vagy hamisak, pláne azt, hogy mit jelentenek. Csak azt lehet már kérdezni, mit élek át a láttukon ("aistheton" = élmény). És az élményekben, a "tiszta esztétikumban" érvényét veszti az akció és a passió, a cselekvés és a lesz, ahogy lesz: a tűrés közötti különbség, mert az átélés egyszersmind aktív és szenvedélyes. Az élményeket a tett és az elviselés közötti "kibernetikus visszacsatolás" jellemzi, és ez a visszacsatolás a metódusa a képek uralmának.

A modern nyelvekben éles különbség van az aktív és a passzív formák között. A "birkákat legeltetek" és "a birkák általam legeltetnek" két szemközti pólusból világítja meg ugyanazt a szituációt, a "birkák legeltetnek engem" pedig olyan szituációt jelent, amelyben az első szituációhoz képest fordítva viselkednek a faktorok. Ám a régi indogermán és sémi nyelvekben vannak olyan formák (például a görögben az aorisztosz*), amelyeket nagyjából a következő kifejezéssel lehet lefordítani: "van magamnak és a birkáknak legelésünk". Úgy képzelem, hogy a telematikus társadalmat e szerint a metódus szerint fogják vezérelni a képek, és a felmerülő új tudatban az aktívum és passzívum közti megkülönböztetés meg fog szűnni a funkcionális propozíciók javára.

Az f(x,y) függvényt** például így lehet interpretálni: "A kamera és a fotográfus fotográfiafüggvények." Javaslom, hogy azt a kérdést: "hogyan fogják uralni a képek a telematikus társadalmat?" csakis a következőképpen szabadjon megválaszolni: "A képek és a társadalom a beképezés függvényei". Ahogyan már az imént mondtam, ebben az adekvát megfogalmazásban az a "szörnyű", hogy általa minden politikai kategória meghiúsul. A felszínre jövő funkcionális, kibernetikus tudati síkon minden történelmi, politikai gondolkodást, kezdve a zsidó-keresztény gondolkodással a marxizmuson túlmenően el fognak hagyni, mint a telematikus szituációhoz méltatlant. Mert ott már nem lehet majd megkülönböztetni az akciót a passiótól, a kormányzót a kormányzott-tól, az uralkodókat az alattvalóktól. Ott minden a többi függvény függvénye, és az "uralom" tehát ezeknek a függvényeknek az egymásrahatásuk. Itt megint csak modellként szolgálhat nekünk az agy: az agyban minden sejt kibernetikus összjátéka uralkodik, és az összes sejt között lezajló folyamatok. Így ural bennünket az agyunk, és így uralkodunk mi is rajta.

Hogy a helyzetet egzisztenciálisan megvilágítsam, le akarom cserélni az "agy"-modellt "hangyaboly"-modellre, mert a hangyabolyt úgy is lehet tekinteni, mint hangyaagyakból levő, mozaikszerűen összetett szuperagyat. Minthogy a rovarok nem tudják elérni az emlősök nagyságát (periodikusan le kell dobniuk kitinpáncéljukat a növekedéskor, és páncél nélküli állapotukban összeroppantaná őket a nehézkedési erő, ha akkorák lennének, mint egy emlős), nekik, mint a hangyáknak, szuperagyat kell alkotniuk, hogy az emberi aggyal összehasonlítható nagyságú agy méretét elérjék. E modellnek megfelelően a telematikus társadalom olyan struktúra, amelyben az emberi agyak a hangyabolyban működő hangyák agyáéhoz hasonló kibernetikus módon viselkednek. Az egyik a másikért funkcionál (az "együttlétért"), és éppen a funkcionálás uralkodik.

De a hangyametaforának (bármennyire szeretik is némely kultúrakritikusok) megvannak a határai. Mert a telematikus társadalomnak, és ebben eltér a hangyabolytól, nincs "odakintje", amelynek függvényében esetleg funkcionálni tudhatna. Ez kozmikus, univerzális, és ezért magába fordult társadalom. A képek neki nem "külső", hanem "belső" szekréciói. Benne egy kozmikus szuperagy "tiszta viszonyai", agyrémei, álmai mennek végbe. "Tiszta esztétikum". A művészet a politika helyébe lépett, avagy: a művészet átveszi a hatalmat.

Az egésznek cerebrális jellege van, cerebrális orgazmus-jellege. Ahogyan a hangyáknak mindenük az agyukra és az antennáikra összpontosul, és testük többi része csak afféle bélnyúlvány, a telematikussá vált embernek mindene az agyára és az ujjhegyeire összpontosul. És minthogy minden cerebrális, ezért mindig új információkra és mindig új kalandokra irányuló, soha ki nem elégülő mohóság jellemzi. A cerebrális kíváncsiság kielégíthetetlen. És a cerebrális orgazmus, minthogy ez már csak alig testi, soha sem lankadhat. Ezt kell most közelebbről megvizsgálni.

-----------
Jegyzetek

* A görög nyelv egyik eszköze az elbeszélő múlt kifejezésére. Az eredeti szövegből sem derül ki, hogy ennek mi köze a szövegbeli példamondathoz, minthogy az ott is jelenidőben van.

** Így szerepel a német szövegben, de megjegyzem, hogy ez hagyományosan és logikusan így van jelölve: az y = f(x) függvény, vagy pedig így: f(x,y)=0.