Vilém Flusser Online

BESZÉLGETÉS
VILÉM FLUSSERREL

Az alábbi beszélgetésre, Klaus Nüchtern és Vilém Flusser között, 1990. október 6-án került sor Grazban. Az alkalmat az adta, hogy a steirischer herbst 90 elnevezésű rendezvény nyitóelőadását Vilém Flusser tartotta. Miután az interjú megjelent a Falter című lapban, Flusser így nyilatkozott: "Ez az első interjú, ami engem igazán visszaad".

Flusser úr, tegyük fel, hogy a teremben, ahol ön az imént előadását megtartotta, egyetlen ember sem volt, csupán egy videokamera, amely mindent felvett. Tegyük fel továbbá, hogy ön ezután elhagyta a termet, az emberek százai pedig betódultak, s nyomban visszajátszották nekik a felvételt. Az esemény élő voltától eltekintve, vajon mi lett volna a közönség szempontjából a különbség?

Esetemben a különbség nem lett volna nagy. Mihelyt elkezdem előadásomat, nyomban megfeledkezem róla, hogy valaki is ott van, s teljes mértékben magára a témára koncentrálok. Korábban zavart a közönség. Csak akkor tudok igazán jól előadni, ha maximum húsz ember van jelen.

A steirischer herbst mottója így hangzik: "auf, davon. Für eine nomadologie der neunziger Jahre (A kilencvenes évek nomadológiája felé). Számomra az egész kissé gyanús, mert úgy hangzik, mintha megint új jelszót akarnának kitalálni, ami állítólag a korszellemre utal. Vagy úgy találja, hogy ez a téma tényleg a levegőben van?

Engem rövid idő leforgása alatt két különböző rendezvényre hívtak meg, melyek témája nagyon hasonló volt. Arra gondoltam, hogy ez nem lehet véletlen, hiszen a két rendezvény szervezői biztos nem tudtak egymásról. Mindkét meghívást elfogadtam, gondolván, hogy így két legyet ütök egy csapásra. Miközben az előadásaimra készültem, megtudtam, hogy a New York-i Artforum, amelynek munkatársa vagyok, egy sátor-projekttel, tehát a hordozható és összehajtható architektúra történetével foglalkozik. Ezen kívül tartottam egy előadást valamelyik karlsruhei egyetemen, ahol a bőrépítészetre játszottak rá, arra, hogy a házat az embernek a hátán kellene hordania, tehát hogy az értelmes ház hordozható. Így hát a szálak számomra három vagy négy oldalról is a nomadizmushoz vezettek. A téma tehát nyilvánvalóan a levegőben van.

Önnek viszont már van egy stabil háza...

Engem egyszer már kiűztek a hazámból, máskor meg önként vándoroltam ki, úgyhogy mostani jelmondatom így hangzik: A man is not a tree (Az ember nem fa).

Évente hány napot tölt otthon?

Fél évet.

El tudná képzelni az életét mobil házban?

Sokat gondolkodtam erről. Mindig is szerettem volna egy lakókocsit.

Említette, hogy az úgynevezett posztmodern építészetben vannak bizonyos utalások a nomád létmódra. Mire célzott konkrétan, milyen épületekre, miféle architektúrára?

Nem akarok itt olyan banális modellekre hivatkozni, mint például a felfújható és könnyedén összeszerelhető csarnok vagy a Buckminster Fuller-féle sarokszeglet-szerkezet és hasonlók, hanem más példát szeretnék felhozni. A ház nem csak információk felvételére, tárolására és továbbítására képes, hanem most már információk processzálására is. Attól a pillanattól, amikor a ház intelligenssé válik, tehát adatok processzálásának színhelye, a térbeli rögzítettség akadály. A ház mobilizálódásának első jelei már mutatkoznak. Háromféle modell áll rendelkezésre: az esernyő - máris elkezdtek ernyőszerű épületeket csinálni; a vitorla - ház a szélben; és ami mindkettőt egyesíti - a sátor. S tényleg, ha körülnéz, egyre több sátorszerű épületet lát.
Kiderült, hogy a ház nem nyújt védelmet a betöréssel szemben. Akármilyen zárat szerel fel, az mindig nyitható lesz. Nem létezik olyan kód, amit ne lehetne dekódolni. Mihelyt megrendül a zárakba és kulcsokba vetett bizalom, a bezártság önnön ellentétébe fordul át. Fogollyá válunk. Az ember észreveszi, hogy a ház börtön. Sao Pauloban megfigyelhető, hogy egész negyedek vannak különválasztva és ezeket őrzik. A polgári negyed lakói foglyok. Mindinkább bebizonyosodik, hogy a ház nem nyújt védelmet a nyilvános szférával szemben, épp ellenkezőleg, a házlakó bennülő, vagyis fogoly. A sátor legalább annyira megvéd bennünket az esőtől, mint amennyire a ház. De mint tudja, a veszélyt nem az eső és a tigrisek jelentik, hanem a kormányhivatalnokok. A kérdés az, hogy a ház mennyire véd meg a kormányhivatalnokoktól, a kormánytól, a még megmaradt nyilvános tértől. Ha az ember menekül, egy könnyen összerakható sátor alkalmasabb lakhely. Mi az államtól menekülünk. A határok azért szűnnek meg, mert az állam mint olyan korlátozza az emberek szabadságát. A nomadizmus anarchia. Kérem, ne feledkezzen meg róla: a határok azért szűnnek meg, hogy a mozgásszabadság, és a személyek, a javak valamint a gondolatok cseréje fellendüljön. Európa azért érdekes, mert egyes államai eltűnnek.
A harmadik világban az embereknek nem a kincstárakat kell védelmezniük, ez inkább a nyugati országok szempontja. A harmadik világban még táboroznak.

Igen, ott még táboroznak, de nem menekülnek...

...a rendőrség ellen védekeznek, ami ugyanaz. A harmadik világban, amennyire én az ottani helyzetet ismerem, nem a kincstár, hanem a rendőrség jelent veszélyt. Egy favelában - ami valójában nem sátrakból, hanem bádogkunyhókból áll, mégis inkább sátorvárosnak nevezhető - a rendőrök soha nem mennek ki párosával az utcára. Ez egyfajta res privata.

A nomadizmust ön az imént anarchiaként határozta meg. A politikai spektrumban hol helyezné el önmagát?

Először is azt szeretném mondani, hogy minden alapállás - mert egy alapállás - hibás. Ez lényeges pont: egészen biztos vagyok benne, hogy a gondolkodó ember feladata különféle alapállások felhalmozása, hogy az alapállások sokasága álljon rendelkezésére. A fotográfia iránt azért érdeklődöm, mert a fényképezőgép az első apparátus, ami úgy van felépítve, hogy az embernek nézőpontok között kelljen ugrándoznia. Nem siklania! Meggyőződésem, hogy a nomadizmus is mindenekelőtt futkározás nézőpontról nézőpontra. Ami a politikát illeti, a marxizmusból való termékeny kiábrándulásomat, ami 1936-ban, a moszkvai perek idején következett be, sohasem tudtam igazán kiheverni. Ez azt hiszem magától értetődő: aki ifjúkorában nem marxista, az szívtelen, aki pedig felnőtt fejjel az, annak nincs esze. Ez régi dolog. Lehetséges, hogy az ideológia kihalófélben van, de a politika mint államigazgatás még úgy-ahogy éldegél. Figyelje meg a politikusokat. Nincsenek tudatában, hogy már nem rendelkeznek hatalommal, hanem mint valamiféle marionettfigurákat rángatják őket. Amikor azt mondjuk, hogy az emberek gazdaságilag vagy technológiailag manipuláltak, akkor tudnunk kell, hogy a háttérben nem valamiféle mögöttes hatalmak állnak, hanem személytelenné vált interszubjektív kapcsolatok. Ha megfigyeli a politikusok viselkedését a kamerák előtt, biztos lehet benne, hogy ezek az emberek - kevés kivételtől eltekintve - azt hiszik, ők döntenek.

Ennek ellenére szerintem ez az intenciómentes játék, a folyamatok önnön dinamikája mégiscsak azok kezére játszik, akik amúgy is fönt vannak.

Én nem azt mondtam, hogy intenciómentes, hanem hogy személytelen. Azt hiszem, ha megfigyel egy kapitalistát, teljesen világossá válik, hogy nem ő birtokolja a gyárat, hanem a gyár őt. Habár döntésekkel találkozhatunk, ezek funkcionálisak, s nem érdek vezérli őket. Az utóbbi most már nem létezik. De ennek kifejtése messzire vezetne. Ezt a szempontot A technikai képek univerzuma című könyvemben próbáltam kissé részletesebben kidolgozni.
Ami a politikai nézetemre vonatkozó kérdését illeti - hogy ne alapállást mondjak -, mint említettem, a politikusok nincsenek tudatában annak, hogy fölöttük döntenek. Figyelje meg Mitterand-t: a vállán cipelt felelősség súlya alatt majdnem összeomlik. Ilyen mesés politikus ő. De az ilyesmire nem a nevetés az egyetlen válasz. Az állam oly régóta beígért hanyatlása - vagy ahogy Marx mondta: elhalása - előtt nekem azért természetesen volna egy megoldásom, ami az én igazgatási ideálom. Mégpedig a konfuciánus mandarin-adminisztráció, amelynek keretében a döntéshozóknak újból és újból le kellett vizsgázniuk.
   
Természetesen felvetődik a kérdés, hogy kik legyenek a vizsgáztatók, akik ellenőrzik a kompetenciát. Nem vezet ez végtelen regresszushoz?

Nem, végtelen regresszushoz nem, hanem nemzedékihez.

Gondolja, hogy a kritériumokat minden nemzedék újra rögzíti?

Igen, minden nemzedék. Ez tény, nem pedig utópia. Az úgynevezett szabad választásokat én botrányosnak tartom, mert a szabadság abból áll, hogy a felelősséget másokra ruházzák át. Méghozzá a nép előtt ismeretlen kritériumok alapján. Azt hiszem, a reprezentatív demokrácia az egyik legnyomorúságosabb adminisztratív forma, úgyhogy habár nem tudom, kinek van igaza, azt tudom, hogy kinek nincs: a többségnek.

Holnap lesznek Ausztriában a szabad demokratikus választások. Ha ön osztrák lenne, elmenne egyáltalán szavazni?

Nem. Életemben kétszer választottam, s mindkét esetben megbántam.

Mikor és kit?

Utoljára 1962-ben Brazíliában. Azokra szavaztam, akik azután katonai diktatúrát vezettek be.

Akkor tehát ön is a többség oldalán állt?

Remélhetőleg nem. Azt hiszem, sohasem rokonszenveztem bárkivel is, aki győzhetett - ilyesmit nem tudok elképzelni.

Ez engem Goucho Marxra emlékeztet, aki ezt mondta: "Sohasem lépnék be olyan klubba, amely a tagjai közé fogadna".

Pontosan. Valaki egyszer felkért, hogy alapítsak pártot. Meg is tettem. Mi ketten voltunk a tagság. Úgy hívtuk, hogy centralisztikus extremisták pártja. A párt eszméje engem félelemmel tölt el. Ellenben meggyőződésem, hogy a kompetenciák átmetszése és hierarchiája serkentheti az átmenetet - mondjuk így - a politikairól az interszubjektív társadalmi forma felé.

Az interszubjektív társadalomban tehát, így tekintve, a legnagyobb politikai egység az individuum?

Azt hiszem, individuum egyáltalán nem létezik, csupán csomópontok, s úgy vélem, minden kötődésnek megvan a maga kompetenciája. Amikor sakkozom, része vagyok a sakkjátékosok hálózatának, ahol pontosan meghatározott kompetenciám van, s ennek semmi köze ahhoz, hogy épp ön az ellenfelem. Ilyen vonatkozásban megint csak egy másfajta kompetenciáról van szó.

Jó, de ön személy szerint mégiscsak a csomópontok története, s mint ilyen egyedülálló.

Számomra rendkívül kétséges, hogy a biológiain kívül van-e bármiféle értelme folyamatosságról beszélni, mondjuk köztem mint prágai gimnazista és köztem mint olyan személy között, aki most épp egy grazi olasz étteremben üldögél.

Ám amit ön a biológiai azonosság vagy azonosíthatóság vonatkozásában mondott, mégsem elhanyagolható.

Ez rendkívül vitatható, hiszen testem egyetlen sejtje sem azonos az akkorival.

Ha gyilkosságra, emberölésre vagy hasonlóra kerül sor, akkor mindenki gyorsan individuummá lesz vagy individuumként tapasztalja meg magát.

Ezen el kell töprengnem. (Szünet.) Amikor azt mondom, hogy nincs azonosság, akkor arra gondolok, hogy nem létezik minden pillanatban és mindenhol egy azonosság. Ha én most önt agyonütöm, akkor ezzel a lehetőségek egy sorozatát durván megszakítom. E lehetőségek sorozata most konkrétan megvan egy testben. Nem tudom, jó választ adtam-e önnek.

Éppen így gondolom, s ennyiben mindketten specifikusak vagyunk. S ez aztán rendkívül érdekes módon kapcsolódik a technikai lehetőségekhez, a technikai képekhez. Ezek ugyanis a várakozásokkal ellentétben, legalábbis amikor még nem teljesen szintetizálhatók, megőrzik és bizonyítják az ön individualitását. A videofelvétel segítségével igazolható, hogy ön 1990. október 6-án a steirischer herbst keretében előadást tartott.

Ez rendkívül bonyolult! Ha komolyan bele akar bocsátkozni, a dolog kibogozhatatlanul összetetté válik. Amennyiben kivonom magam abból a paraméterből, amit "önnek" nevez, az egész steirischer herbst valami egészen más lesz. Ez esetben talán nem is lennék itt. Ne provokálja ki, hogy olyasmit mondjak, amit nem kellene!
Nekem egy másik ellenvetésem van: miként lehetséges az, hogy feleségem Edith és énközöttem szoros a kapcsolat, míg Ön és én csupán laza kapcsolatot alkotunk? Ez nem merülhet ki mennyiségi tényezőkben, hanem itt valami minőségi dolognak is szerepet kell játszania, amit korábban "szerelemnek" vagy mit tudom én minek neveztek. Azt kell mondanom, hogy ez alkalmas megoldás. Nézze, az egészet a következőképpen tudnám megfogalmazni: ha a proxémiát is bevonja a játékba, és ha a hálózatot görbületnek képzeli el, akkor a görbület aljára a szorosan egymáshoz tapadó kötődések kerülnek, melyek mind tömörebbek lesznek. Végül az a benyomása, hogy anyaggal áll szemben. Egy gravitációs mezőben például a gravitációs kapcsolatok olyan sűrűvé válnak, hogy a földről mint tömegről, s nem mint energiaformáról beszélünk. Az emberi kapcsolatokat is ezzel analóg módon lehet legalábbis elképzelni. S így valamelyest a halál problémája is artikulálható. A saját halál, ha ilyesmiről egyáltalán beszélni lehet, nem jelent problémát. Amit nem lehet megélni, az nem is létezik. A probléma ezzel szemben a másik halála. Mi történik akkor, amikor valaki meghal? Ott, ahol eddig kötés volt, a szálak most egy ideig szabadon lógnak. Eloldódtak. Minél szorosabban kötődtünk valakihez, annál nagyobb a veszélye annak, hogy a keletkezett ürességbe belezuhanunk. Azt hiszem, ez a gyász élménye. A hozzánk nagyon közel állók, amikor a haláluk bekövetkezik, belerántanak bennünket a másik halálába. Belezuhanunk a semmibe. Nem arról van szó, hogy a másik halála - mivel már nem létezik - veszteség, hanem arról, hogy a világ értelmét veszti. Nincs értelme tiramisut enni, előadásokat tartani. Ezt értem én szubjektív etikán és új vallásosságon. Ön mondhatja, hogy ez a "szerelem", de így csak összemossa a dolgokat.

Ön arról beszélt, hogy az individualitást vagy a szubjektumot többé nem szilárd identitásként, hanem kapcsolatokban kell elgondolni. Erre azt mondanám, hogy az identitás és az öntudat mindig is kapcsolatokhoz kötődött. Ami azt jelenti, hogy saját magamat mindig is a mások szemével érzékelem, mindig is hálózatban, szociális kapcsolatokban gondolom el. A szocialitás már önmagában kapcsolat, és az identitás olyan fogalom, amely a szocialitástól elválaszthatatlan..

Igen, de engem ennek az ellentéte sokkal jobban érdekel. Engem az önfeledtség izgat. Tudja, a keresztény hagyományban az önfeledtség áldozatnak számít. Az önfeledt ember megfeledkezik valami értékesről, átadja magát valami másnak, s ezzel áldozatot hoz - az ilyen ember szent. A hagyomány teljesen meghamisítja azt, amiről itt szó van. Azt hiszem, az önfeledtség olyasvalami, ami akkor jelentkezik, amikor izgalmas könyvet olvasok vagy krimit nézek a televízióban. Az önfeledtség az ideológia és az identitás feladása, behatolás egy relációba. Egyfajta unio mystica, de mentes attól a misztikus esztelenségtől, ami rendszerint hozzákapcsolódik. Igazából csak olyankor élünk, amikor önfeledtek vagyunk, nem pedig olyankor, amikor tudatában vagyunk önmagunknak.

Ami bennünket, mondjuk így, az elmebetegektől megkülönböztet, az mégiscsak az, hogy ebből a bizonyos önfeledtségből ismét képesek vagyunk kilépni, s jól tudjuk, hogy én most például épp Vilém Flusserrel készítek interjút, végzem a munkámat...

Nem tudom, az elmebetegség nem túl széles kategória-e, mivel rengeteg válfaja van. Létezik olyan elmebetegség is, amelyben az ember képtelen kiszabadulni a saját énjéből, mindent önmagára vonatkoztat. Én azok közé az emberek közé tartozom, akik úgy érzik, az idejüket vesztegetik, amikor saját magukon törik a fejüket. Sokkal érdekesebbnek tartom a körülöttem történő dolgokat. Nem vagyok introspektív.

Az ön hipotéziseinek bizonyos részei, legalábbis bizonyos sarkpontjai rokonságot mutatnak azzal, amit homályosan és felületesen posztmodern diskurzusnak lehetne nevezni, még akkor is, ha más-más elméleti megalapozottságról van szó. A szubjektum válságára és a történelem végét meghirdető tézisre célzok. Miként határozná meg saját pozícióját a posztmodern teoretikusokkal szemben?

Először is tiltakozni szeretnék mind a "posztmodern", mind pedig a "diskurzus" szó használata ellen. Egy olyan gondolkodás feltételezéséről van szó, amely hálószerűen strukturált, s amelyben az elemek akkor is követik egymást, ha a diskurzus szétágazódik és szekvencia keletkezik. A saját gondolkodásomra tehát nem alkalmaznám a "diskurzus" elnevezést. Ellene vagyok a diskurzuselemző eljárásoknak.
Ami pedig a "posztmodernt" illeti, úgy vélem, az építészettől kölcsönzött kifejezéssel van dolgunk, amely ráadásul nem éppen sokatmondó. Viszont még mielőtt a "posthistoire" divatba jött volna, írtam egy könyvet Posthistoire címmel, s egyik újabb könyvem is a Nechgeschichten (Utótörténetek) címet viseli. De az utótörténelem fogalma nálam valami egészen másban gyökerezik, mint általában. 1945-ben feltettem magamnak a kérdést, hogy lehet-e még egyáltalán élni. Sokáig listát vezettem, amelyen az öngyilkosság mellett és ellen szóló érveket sorakoztattam fel. Nem lettem öngyilkos. De miután az ember arra az elhatározásra jut, hogy nem tud öngyilkos lenni, mert véletlenül nem volt ott Auschwitzban, felvetődik a kérdés, hogy miként lehet még egyáltalán bármit is tenni. A történelem a végéhez ért, Auschwitzot nem lehet felülmúlni. Mindennek vége volt. Ennélfogva minden megfontolás, minden tett, cselekedet és szenvedés utótörténelmivé lett. Ezzel én sokáig foglalkoztam. Az utótörténelem szó bennem volt, és arra gondoltam, hogy talán a történelemből ki lehet... - hogy is mondjam, félek a szótól, vannak szanszkrit szavak, pali-szavak, amelyek ezt kifejezik - ha németül mondja, az nem igazán jó. Röviden és tömören, két-három éven át effélékről gondolkodtam, s önmagam előtt is elszégyelltem magam. Arra jutottam, hogy mindez nem más, mint gimnasztika. A történelemből nem lehet gimnasztika útján kitörni. S akkor megpróbáltam az egészbe egy kicsit mélyebben és szélesebb körben belegondolni. Tagadhatatlan, hogy bizonyos francia és amerikai zsidók is ebbe az irányba sodródtak. Rokon kezdeményezések figyelhetők meg Hannah Arendtnél vagy Marcusenál, Derridánál vagy Levinasnál. ám az Auschwitz-tapasztalat nem exkluzív zsidó tapasztalat. Amikor legutóbb Grazban jártam, valaki a katasztrófaveszélyekről beszélt. Dühös lettem és azt mondtam neki, kérem szépen, mit akar ön, a katasztrófa már mögöttünk van, Auschwitz már mögöttünk van. Aztán magamhoz tértem és megjegyeztem: igen, én a történelmen kívül vagyok, de léteznek emberek, akik még benne vannak. Hirtelen tudatosult bennem, hogy azok az emberek, akik ott olyan hülyeségekről beszéltek mint Csernobil, meg hasonlók, még a történelemben élnek. Ez természetesen hülyeség. Mert nekem ott volt Treblinka. Azután már semmi sem történhet.

Az ön gondolkodása tehát szorosan összefügg a tapasztalataival.

Nem, inkább az interperszonalitásommal, hiszen sohasem voltam ott.

Vagy egy nemzedék tapasztalataival. Számomra ugyanis ez az egész másként merül fel.

Igen, igen. És az a tény, hogy zsidó vagyok. És hogy öreg zsidó vagyok. És hogy prágai zsidó vagyok. Ebben önnek igaza van.

Ám mégis vannak olyan katasztrófák, amelyek bekövetkezhetnek. Épp az, ami most...

Igen, természetesen, de tudja, én nem erre, hanem valami másra gondolok: ha ön az események folyamában úszik, akkor a katasztrófák bekövetkezhetnek. De ha kicsap belőle, akkor mi köze önnek mindehhez? Én az események folyamából kicsaptam. Ulysses, mint tudja, az Ulysses szó annyit jelent, hogy nem valaki, a valaki ellentéte.

Ön azt állítja, hogy bizonyos dolgok véget érnek. A történelem, de például a politika is.

Ez fontos része a történelemnek. Vége szakad mindannak, amit történeti kategóriának neveztünk. Vagy majdnem vége van, anélkül, hogy tudnánk róla. A filozófia, a tudomány, a politika és a művészet, mindezek a kategóriák már semmit sem képesek megragadni, ugyanakkor még nem kellene őket becsomagolni. Most élni viszont, ebben az Ulysseslandban, nagyszerű dolog. Minden, amit csinálunk, jó. Majd másoknak kell jönni, akik ezt jobban csinálják. Mi úttörők vagyunk. Minden hülyeség, amit csinálunk, jó. Ezt előttünk senki sem csinálta másként. Ezért kísérletezem én például meseírással. Mert előttem még senki sem írt mesét.

Amikor az ember az ön írásait olvassa, az az érzése, hogy Ön határozatlanul ingadozik két pólus között: egyfelől euforikus örömmel fogadja, hogy mindent lehet, másfelől viszont határozottan fél attól, hogy például az új technológia, az úgynevezett kommunikációs technológia nem lesz dialogikus, hanem új hatalmi összefüggéseket teremt.

Azt állítja tehát, hogy írásaimból egyrészről az új iránti lelkesedés, másrészről az attól való félelem érződik. De hát épp ez az új jellemzője: rémületet kelt, ugyanakkor lelkesítő is. Amikor a régi elhal, az ember olyan helyzetbe kerül, amit egykor "enhusziaszmosznak" neveztek - a rémület állapotába: mintha az Isten máris a gyomorban lenne, mintha felfalták volna. Én ezt orfikusan szemlélem. A menádok széttépték a kost, Jézust darabokra szaggatták, részesültek a véréből és a húsából, lerészegedtek. S mégis józanok maradtak. Ez nem ellentmondás.

A bizonyosság, hogy minden létező értékes, és mégis megszűnik.

De ez nem ördögi.

Az ön elemzései bizonyos adottságokra épülnek, prognózisokat állítanak fel...

Én ezeket nem nevezném prognózisoknak.

Vagy szcenáriók...

Igen, projekciók, igen...

És az ön egyik leglátványosabb kijelentése szerint a kilencvenes években a kőkorszak végére kell számítani.

Remélem, közben az egészből a nevetést is kihallja, vagy nem?

Melyek azok az empirikusan is megragadható döntő változások, melyektől ön a kőkorszakból való kilépést várja?

Amit az őseidtől örököltél, azt tanuld meg, hogy magadénak mondhasd. A "tanulás" az érdekes, nem pedig a birtoklás. Azt hiszem, többé már nem a gazdaság képezi az alapot.

Mi lép a helyébe?

Semmi. Miért kell önnek ilyen stabilitásban gondolkodnia?

Nos, léteznek olyan koncepciók, melyek a történelmet civilizációs folyamatként vagy osztályharcként értelmezik, s ezekben a technikai képek döntő szerepet játszanak.

Technika! Nemcsak a képek, hanem a technika. Azt hiszem, a történelem nem más, mint technikatörténet. A technika pedig immateriális, mert nem tárgyakat teremt.

A hardware mégiscsak megmarad. Nem lehet, hogy csak software létezzen.

Igen, a test részint megmarad.

Ezért azt hiszem...

Nem, nem, kérem, ne radikalizáljon! Nem gondolom, hogy a hardware eltűnik. Csak azt gondolom, hogy nem lesz érdekünkben hardware-t birtokolni.

Aki software-rel akar foglalkozni, annak mégiscsak szüksége lesz...

Egy kevéske hardware-re szüksége lesz. De most már nem ez a legérdekesebb. Ma már nem igazán érdekes, hogy az embernek háza, autója, bankszámlája legyen, habár a bankszámla eléggé "soft". Ma már inkább az az érdekes, hogy valamit megélni, élvezni, megtanulni és megtenni. Legénykoromban ezt két apróság tette számomra világossá. Először is, egy gyáros azt mondta nekem, hogy az apja a jó üzletkötés érdekében golfozott. Én pedig azért kötök üzleteket, mondta, hogy golfozhassak. Ez eléggé revelatív volt számomra. A másik apróságra egy könyvben bukkantam rá, amely a szexuális magatartásformákkal foglalkozott és az ötvenes években jelent meg: korábban a szexuális magatartásformák egész serege arra szolgált, hogy segítségükkel az ember társadalmi karriert csináljon; manapság pedig számos olyan karrier van, amelynek az a célja, hogy az ember szexuális sikereket érhessen el.

[Vilém Flusser] [on line publikációk] [Artpool] [kereső]