Vilém Flusser Online

Vilém Flusser
A város: hullámvölgy a képözönben

Amikor ’városról’ beszélünk, meg kellene tanulnunk földrajzi fogalmak helyett topográfikusan gondolkodnunk, és a várost nem földrajzi pontnak, hanem egy tér görbületének látnunk. Ez nem éppen kényelmes kezdeményezés. Sőt ez az egyik legnehezebb „paradigmaváltás”. Már az sem ment könnyen, amikor kényszerítve éreztük magunkat, hogy a földrajzot ne egy sík, hanem egy gömb alakú felület leírásaként értsük. A déli földteke lakói a fejükön állnak? Most azonban még annál is jobban meg kell erőltetnünk a képzeletünket, mint akkor. Mindenesetre vannak hasonlataink, amelyek megkönnyítik ezt. Hozzászoktunk például, hogy a naprendszert földrajzi helyként lássuk, ahol néhány test egy nagyobb test körül kering. Így látjuk, mert így mutatták nekünk képeken, nem pedig azért, mert a saját szemünkkel érzékeltük valahol. De ma már másfajta képekkel is rendelkezünk. A naprendszert dróthálózatként, ’gravitációs mezőként’ is szemlélhetjük, és e hálózaton belül vannak zsákszerű kitüremkedések, amelyeket a drótok sűrűbben szőnek be. Az egyik ilyen zsákban ismerünk a Földre, már csak azért is, mert ebben a zsákban van egy kisebb zsák is, a Hold. A naprendszer egyik képe sem ábrázolás, hanem modell. A második kép mégis használhatóbbnak bizonyul a Mars-utazás céljaira. Látható rajta, hogy először ki kell másznunk a saját zsákunkból, azután figyelni kell, nehogy belepottyanjunk a Nap zsákjába, végül felfelé kell kapaszkodnunk, hogy beletaláljunk a Mars zsákjába. Ugyanez érvényes a város képeire. Ha az „új urbanitásról” beszélünk, jobban tesszük, ha görbületi képet képzelünk magunk elé.

A kép, amelyet a városról általában alkotunk, körülbelül így néz ki: házak, gazdasági magánterek vesznek körül egy vásárteret, amely politikailag nyitott, fölötte egy dombon áll egy templom, azaz egy elméleti szent tér. Törhetjük a fejünket azon, hogy e három tértípus hogyan kapcsolódik egymáshoz. A régiek úgy vélték, a gazdaságnak a politikát, a politikának pedig az elméletet kell szolgálnia, mert az elmélet bölcsességhez és megváltáshoz vezet. A város királyainak a filozófusoknak és az egyház doktorainak kellene lenniük. A reneszánsz kor forradalmár kézművesei úgy gondolták, a gazdaságnak és az elméletnek a politikát kell szolgálnia, mert a munkának köszönhetően a politika erősíti az emberek szabadságát és önmaguk megváltoztatásának képességét. Következésképpen a polgároknak kell lenniük a város királyainak. Ma sokan úgy látják, hogy a politikának és az elméletnek a gazdaságot kellene szolgálnia, mert a gazdaság az igények kielégítését eredményezi és boldogságot hoz. A város királyai legyenek a fogyasztók. Mindez a megszokott városkép három olvasatát jelenti.

Feledkezzünk el egyelőre a városkép-kritikából fakadó nyomtatvány- és vérözönről, amely máig sem apadt el. Nézzük meg magát a képet, amely modellként már nem használható. A három városi tér „Fuzzy set”-ként kapcsolódik egymásba. A nyilvános tér a kábeleknek (pl. televíziókábeleknek) köszönhetően behatol a magántérbe. A magántér a készülékeknek (pl. autóknak) köszönhetően behatol a nyilvános térbe. A városban nincs semmi valóban nyilvános, vagy privát. Az elméleti tér pedig mindkét másikba behatol, miközben annyira megváltozott, hogy nem is lehet ráismerni. Az „elmélet” szemléletességet jelent, és szent, mert kimagaslik az üzemszerű működésből. Hétvége, szabadság, nyugdíjazás és munkanélküliség lett belőle. Az elméleti tér immár nem a templomhoz és az iskolához kötődik, hanem a sportpályához, a diszkóhoz és a Club Mediterrané-hoz. E települések nyitottak az egykori gazdasági és politikai tartalmak előtt. A három különböző térből álló hagyományos városképet nyugodtan elfelejthetjük. Csak történelmi referenciaként használható.

De mivel restek vagyunk gondolkodni és a képzeletünk is szegényes, ragaszkodunk a régi képekhez. Mérgesek vagyunk, ha el akarják venni tőlünk a privát terünket, a politikai elkötelezettségünket, a szentbe (különösen a tudományos elméletekbe) vetett hitünket, és más városképet javasolnak helyette. Ez lenne az „új urbanitás”, amelyben nem ismerünk megszokott otthonunkra, haladó politikai véleményünkre, alsó- és felsőfokú iskoláinkra? Ám ha nem vagyunk képesek megerőltetni a képzeletünket, a helyzet még rosszabb lesz. Bosszantó, de nincs menedék, meg kell barátkoznunk a görbületszerű városkép gondolatával.

Személyiségek vagyunk, akik a városban találkoznak. A régi városkép ezen az emberképen alapult. Ez az emberkép használhatatlanná vált. Minden osztható, nem létezik individuum. Nemcsak az atomok bonthatóak részecskékre, minden mentális tényező is ugyanígy tetszés szerint felbontható, a cselekvések „aktomokra”, a döntések „decidemákra”, az észlelések „ingerekre”, az elképzelések „pixelekre”. A kérdés, hogy mindeközben végül találunk-e valami oszthatatlant, metafizikus jellegű. Az ember nem tekinthető többé individuumnak, ellenkezőleg, részek sűrű eloszlásának látszik: kiszámítható. Az én olyan csomópont, ahol különböző mezők keresztezik egymást, gazdasági, pszichikai és kulturális mezők. Az én nem mag, hanem tál. Összetartja a részeket, „tartalmazza” őket. Maszk. Ebből következik, hogy a város nem lehet olyan hely, ahol az individuumok találkoznak, inkább a mezők olyan mintázata, ahol maszkok osztódnak ki. Az én nem azért megy a városba, hogy másokkal találkozzék, ellenkezőleg: a városban keletkezik a Másik másikjaként. A város maszkkölcsönző-modellje lehetővé teszi, hogy képet alkossunk a várostörténetről. Az első városok kevés maszkot bocsátottak lakóik rendelkezésére, a varázslóét, a harcosét és a homoszexuálisét, és mindenkinek ezek mögött a maszkok mögött kellett táncolnia. A legkésőbbi városok számtalan maszkot kínálnak, és megengedik, hogy tánc közben egyiket a másikra vegyük, például az adófizetőét az apáéra. Ez politikai (városi) haladás. Az új maszkok mögött azonban ugyanaz rejlik, mint a régiek mögött, az osztható részek sokasága. E városkép első pillantásra zavarba ejtő. Úgy néz ki, mint egy indián falu, míg a régi olyan volt, mint Athén vagy Jeruzsálem. Ráadásul az indiánok, ha nem táncolnak, porrá hullnak, csupa kvárkra, ingerre, aktomra. Az indiánoknak, ha megkérdezték volna őket, valószínűleg nem lett volna ez ellen kifogásuk. Mi azonban ragaszkodunk az önazonosságunkhoz („lelkünkhöz”, „szellemünkhöz”), akkor is, ha az ehhez szükséges gyógyszereket nem találjuk vagy elveszítettük. A kapcsolatok hálózataként elgondolt új emberképet nehezünkre esik elfogadni, és ezért azt a városképet is, amely ezen az antropológián nyugszik. És mégis hozzá kell szoknunk. Interszubjektív kapcsolatok hálózataként kell magunkat elképzelnünk. A hálózat szálai valójában csatornák, amelyeken információk, azaz képzetek, érzések, szándékok vagy ismeretek áramolnak. A szálak átmenetileg összecsomozódnak és megalkotják azt, amit „emberi szubjektumnak” nevezünk. A szálak összessége teszi ki a konkrét életvilágot, a csomók pedig konkrét extrapolációk benne. Ez nyomban kiderül, amint kicsomózzuk őket. Nincsen magjuk, olyanok, mint a hagyma. Másként fogalmazva: az én absztrakt, elgondolt pont, amelyet héjként konkrét kapcsolatok fednek. Az én az, aminek azt mondják, te. Egy ilyen emberkép nem csupán a pszichoanalízisnek és a létanalízisnek köszönhetően került belátható közelségbe, hanem sok más terület topológiai képének is megfelel, például az ökológiáénak - az organizmusok az ökoszisztéma csomósodásai -, a molekuláris biológiáénak - a fenotípusok a genetikus információk csomósodásai -, vagy a magfizikáénak - a testek az erőterek csomósodásai -. Ha kitartunk az interszubjektív kapcsolatmezők képénél - a „mi konkrét, az „én” és a „te” ebből a konkrétumból levezetett absztrakció -, akkor kirajzolódnak az új városkép körvonalai: az interszubjektív kapcsolatok a háló különböző helyein eltérő sűrűségűek. Minél sűrűbbek, annál „konkrétabbak”. Ezek a sűrű helyek hullámvölgyeket képeznek a mezőn, amelyet úgy kell elképzelnünk, mintha rezegne. Ezeken a sűrű helyeken a csomók közelebb csúsznak egymáshoz, kölcsönösen „aktualizálják” egymást. Az ilyen hullámvölgyekben az interszubjektív kapcsolatokban rejlő lehetőségek „aktuálisabbá” válnak. A hullámvölgyek a vonzzák a mező velük érintkező részeit (bevonják őket gravitációs terükbe), újabb és újabb interszubjektív kapcsolatokat vonnak be onnan. Minden hullám kiindulásul szolgál az interszubjektív virtualitások megvalósulásához. Az ilyen hullámvölgyeket „városoknak” nevezzük.

Az interszubjektív lehetőségek megvalósulását elősegítő attraktív helyként elgondolt város új képe azonban még kiegészítésre szorul. Az interszubjektív hálót más hálókkal összeszőve képzeljük el. Az interszubjektív háló csomóit, vagyis az ént, egyszersmind számtalan más háló részeként is látnunk kell, mint például a központi idegrendszert a neurofiziológiai háló részeként. Az én élőlényként a ökológiai háló része, anyagi testként az elektromágneses és a gravitációs tér objektuma. A reményt, hogy mindezeket a kapcsolatmezőket egyetlen egyre egyszerűsíthetjük, egyfajta általános mezőelméletet kidolgozva, egyelőre fel kell adnunk. Ezért az új városkép (az „új urbanitás”) nem túl áttekinthető modell, inkább fraktálszerűen néz ki. Együtt kell élnünk a formalizált káosszal.

Amennyiben rendelkezünk a szükséges képzelőerővel, hogy e városképet magunk előtt lássuk, feltűnő az „anyagtalansága”. Nem ismerünk fel benne se házakat, se tereket, se templomokat, csak drótok sűrű hálózatát, kábelek összevisszaságát. Egy kölni séta segíthet abban, hogy e képet valamivel anyagszerűbben lássuk. Heine még úgy vélte, hogy Köln szent dómjával a Rajna szent folyamában tükröződik, nekünk azonban a viszonyok mezejében kell tükröztetnünk. Elsőként azok az elárusító helyek tűnnek fel, ahol az önazonosításhoz szükséges maszkokat lehet beszerezni. Ezek által identifikáljuk magunkat, ruhaként, egy pár cipőként, főzőedényként. Az ember akkor válik azzá, ami, amikor táncolni kezd ebben a ruhában, ebben a főzőedényben. Kölnt ilyen elárusító helyek alkotják. Mindenütt ilyen maszkokat kínálnak. Az ember egy tévékép maszkjában (amely által és amelyben azonosítja magát), egy párttagéban, egy akadémiai címében, egy családi kapcsolatéban, egy művészeti irányéban vagy egy filozófiai nézetében táncol. Köln az interszubjektív kapcsolatmezők olyan hullámvölgyének bizonyul, ahol e kapcsolatokat maszkokban gyűjtik össze, hogy a bennük rejlő lehetőségeket megvalósítsák. Köln lakói nem kölni maszkokban táncoló, szétszórt pontok seregét alkotják. A kölni házak, terek és a dóm felületi jelenségek, elhasznált, materializálódott maszkok, archeológiai konyhai hulladékok.

Mire való az „új urbanitás”? Mi kivetni valót találunk Kölnön? Hogy az ott kínált maszkok nem dialógikusak, másképp készülnek, és hogy akkor is felteszik őket, ha sok közül lehetne választani. Az „új urbanitás” egy olyan „városterv” kísérlete, ahol a maszkok az interszubjektív kapcsolatokból dialógikusan merülnek föl, hogy aztán újra felszívódjanak e kapcsolatokban. Az új város olyan hely lenne, amelyben „mi” kölcsönösen „én”-ként és „te”-ként azonosítanánk egymást, ahol az „azonosság” és a „különbség” feltételei egymásnak. Ez nem csupán az eloszlás kérdése, hanem a kapcsolatoké is. Egy ilyen város az interszubjektív kapcsolatok optimálás eloszlását feltételezi: a „másikból” „társnak”, „szomszédnak” kellene lennie. És azt is feltételezi, hogy az interszubjektív kapcsolatok kábele kétirányú áramlást tesz lehetővé, nem úgy, mint a televíziónál, hanem valóságos hálózatként, felelősségteljesen, mint a telefonhálózat esetében. Ezek technikai kérdések, várostervezőknek és építészeknek kell őket megoldaniuk. Ôk nem csupán a szükséges szaktudással rendelkeznek, hanem elméleti „informatikai” ismeretekkel és eszközökkel is, mobiltelefonnal és mesterséges intelligenciával.

Bár mint minden forradalmat, az urbanisztikait is a technika határozza meg, de hatása más területekre is kiterjed. Feltételezi, hogy képesek vagyunk az egzisztenciális átállásra. Fel kell hagynunk azzal, hogy fel akarjuk ismerni magunkat és másokat, és meg kell próbálnunk elismerni másokat és magunkat bennük felismerni. Ki kell törnünk az én burkából, és meg kell kísérelnünk létrehozni a konkrét interszubjektivitás formáit. Szubjektumokból projektumokká kell válnunk. Az új város interszubjektív projektek kivetítése. Ez „utópikusan” hangzik, és szó szerint az is, hiszen az új város helye földrajzilag nem kijelölhető, mindenütt ott van, ahol emberek megnyílnak egymásnak. De éppen azért, mert mindez utópikusan hangzik, valószerű. Hiszen e viszonyokban gondolkodó világlátás és a belőle következő antropológia utópikus gondolkodást követel. Ehhez nem rendelkezünk régi modellekkel, újakat kell kitalálni.

Mindezt képekben beszélve mondtam el. Városképről, világképről, emberképről és maszkokról volt szó. A képekben való beszéd elkerülhetetlen. A világot és benne magunkat már nem tudjuk leírni. A diszkurzív nyelv és írás erre immár nem felel meg: minden kiszámított, a pontszerű bitek rajzása leírhatatlan. De kalkulálható. És az algoritmusok képekké kódolhatók át. Tehát bár a világ és benne mi leírhatatlanná váltunk, de mindez kiszámítható és ezáltal újra elképzelhető. Ahhoz, hogy a világot valóban el tudjuk képzelni, új, számításokon nyugvó képzelőerőt kell mozgósítanunk magunkban. Ehhez megvannak a szükséges eszközeink. Ez az előadás az algoritmusok szintetikus képének nyelvi átkódolására tett kísérlet volt. A jelenlegi inteszubjektív kapcsolatok egyre inkább ilyen képekben lesznek szemlélhetők. Észlelésünk, képzeletünk, érzéseink, szándékaink, ismereteink és döntéseink mindinkább ilyen képek formáját fogják ölteni. Ezáltal minden teremtő diszciplína - a tudomány és a politika - művészeti formává válik. Ez az előadás szűkös kísérlet volt arra, hogy a politikát (az „új urbanitást”) művészeti formaként műveljük.


Pannonhalmi Szemle, 2004 (XII) 2/19–23. fordította Schein Gábor



[Vilém Flusser] [on line publikációk] [Artpool] [kereső]