Irmeline Lebeer
Művészet = BEN
Interjú Ben Vautier-vel
az amszterdami Stedelijk Museumban
tartott retrospektív kiállítása után*
Irmeline Lebeer Ben, te már csináltál zenét, színházat, filmet, verset, elméleti írásokat, gesztusokat, tárgyakat, nem is szólva a társulatodról, a boltodról, a galériádról és az újságodról. Mindezt egyszerre, vagy egymás után?
Ben Vautier Én nem zenét vagy színházat csináltam – én alapvetően újdonságot csináltam. Ha öltözködésben is tudtam volna valami újat csinálni, megcsináltam volna. Mindig azt kerestem, mi újat csinálhatok.
Úgyhogy amikor költőkkel jöttem össze, azt mondtam nekik: figyeljetek csak, mutatok én nektek valamit – és költészetet csináltam.
Vagy a színház: emlékszem, volt Nizzában egy társulat, és sokat beszéltek a színházról. Erre tüstént meg akartam mutatni, hogy többet tudok, újabbat tudok náluk – és színházat csináltam.
IL Nem volt ebben mindenekelőtt valami spontán önkifejezési szükséglet?
BV De igen. Minden az önkifejezési szükségletemből fakadt, merthogy én már egészen kiskoromban versenyben voltam, exhibicionista voltam. Az osztályban raccsoltam, amit a többiek kigúnyoltak. Akkor döntöttem úgy, hogy inkább leszek nevetséges mint szokványos. Legrégibb emlékem, hogy egy csonttal a nyakamban járok fel-alá. Fel akartam magamra hívni a figyelmet.
Aztán lett egy lokálom. Volt egy együttesem, Ben bandája. És aztán módszeresen kezdtem keresni azt, ami új. Egy könyvesboltban is dolgoztam, ahol átlapoztam a művészeti könyveket. Ha valami sokkolt, az volt a jó.
Akkor dolgoztam ki sokkelméletemet (azt hiszem, 15–16 éves lehettem): ami jó, annak sokkolnia kell. A sokk a személyiség, a stílus, az alkotás szinonimája lett, mert olyasvalamire utalt, ami azelőtt nem volt. Ha valakit sokkolni tudtam, ha elképeszthettem, akkor valamit adtam neki. Vehetjük úgy, hogy ez volt az újról való elméletem alapja. Igen, talán a zenét kivéve, sosem csináltam másként művészetet, csakis ezen az alapon. És a művészettörténetben is azt kerestem, ami egybevágott az én módszeremmel. Duchamp sokk volt, ő volt a legnagyobb sokk, úgyhogy az én emberem volt. Yves Klein megcsinálta a maga kékjét, ami valami egészen új volt, úgyhogy ő is az enyém volt; John Cage azt mondta: minden zene; hát automatikusan az enyém lett ő is.
IL És mi a te újdonságod? Hogy látod, mi eredetit hoztál te a művészettörténetben?
BV Az én újdonságaimnak több korszaka volt. Először (1960 és 1962 között) voltak a kisajátítások. Ez egyszerű volt: az számított újnak, amit más még nem csinált. Listát készítettem azokról a dolgokról, amiket már megcsináltak, aztán elővettem a szótárt, és sorra vettem, mit nem csinált még senki. Rábukkantam a „csirke” szóra: szignálte már valaki csirkéket? Nem? Akkor csirkéket szignáltam. Rúgás. Alkotott már valaki rúgást? Nem? Akkor „Ben” aláírású rúgásokat osztogattam.
Harc volt ez, de a játékszabályokat nem én találtam ki. Marcel Duchamp „minden művészet”-éből kiindulva mindent felhasználhattam, úgyhogy a lehető legtöbb dolgot kellett kisajátítanom. Ez volt a kisajátítás-játék, vagy ha akarod, a szuper kisajátítás. Birtokba kellett vennem a dolgokat, még mielőtt mások birtokba vennék őket.
Akkoriban, Nizzában futó ismeretségben voltam Kleinnel és Armannal. Minthogy Klein a magáénak mondhatta a kék színt, a levegőt, az ürességet, nekem ezeknél az abszolútumoknál abszolútabbakat kellett találnom. Egyik nap megjelentem és azt mondtam Yves-nek: no jó, tiéd a monokróm, tiéd a tűz, de nekem még egy ennél is jelentősebb van a kezemben. Mi az? kérdezte, mire én: ez egy pingponglabda, és ebben a pingponglabdában benne van Isten. Te Istent még nem szignáltad, úgyhogy én most szignálom.
IL Sokat szignáltál belőle?
BV Nem, nem túl sokat. Sosem csináltam teljes osztályozásokat, mint Arman. Ebből talán egy tucatot. Aztán szignáltam a halált, a misztériumot, a hiányt, a kiegyensúlyozatlanságot, a mindent, a semmit, az életet, a lyukakat…
IL A lyukakból egész sorozat volt Amszterdamban: hordozható lyukak, Ben „Minden”-ének lyukai stb.
BV A lyukkal nagyon szerettem foglalkozni, mert nagyon fontosnak tűnt számomra. Gyerekkoromban egy törökországi strandon egy kútba estem, és nem tudtam kijönni belőle, és szorongásomban és klausztrofóbiámban az eget néztem a lyukon át, amelyen keresztül a kútba estem, és ez a lyuk nagyon fontos volt, mert csak ezen keresztül juthattam ki. Talán gyerekesnek tűnik, vagy freudinak. 1962–1963-ban öreg házak falába vágtam lyukakat, aztán ráírtam, hogy „szeretem ezt a lyukat”, és lefényképeztem.
IL Nem gondolod, hogy azok a dolgok izgatnak a legjobban, amelyeket valójában lehetetlen birtokba venni?
BV Mindig szerettem az abszolútumot. A dolgok ellenkezőjét. A helyzetek megfordítását. A hiány elbűvöl, a doboz misztériuma megragad, mert a jelen-nem-léttel függ össze. Műalkotás-hiányokat alkottam: a műalkotás hiánya = műalkotás. Hogyan mutassuk meg egy műalkotás hiányát? Elrejtjük. És hogy ne kelljen az elrejtésből újabb műalkotást csinálnom, vettem egy dobozt, amire ráírtam – mert ami számít, az a felirat –: „Ebben a dobozban egy műalkotás van, amelynek értéke a hiányában áll. Amint megismerjük, elveszíti minden esztétikai értékét.”
Egy másik abszolútum: az üveg. Még mindig azon morfondíroztam: hogyan győzhetném le Kleint – ő volt az ellenfelem, akkoriban harcolnom kellett, ez nyilvánvaló volt. Kleiné volt a monokróm. De van valami, ami több az monokrómnál: az áttetszőség. Akkor aztán szignáltam az ablaküvegeket, lenn az alsó sarkukon.
Aztán tovább töprengtem. A halál – a halál nagyon fontos. Ha meghalsz, az tiszta helyzet. Ez az abszolút műalkotás, világos, tiszta. Szignáltam a halált.
IL Szignáltál embereket is?
BV Igen. Akkoriban izgatott a hasonlóság kérdése is. Voltak művészek, akik arcképeket festettek. Én viszont úgy gondoltam, hogy a leghívebb arckép, amelyet könnyű megcsinálni és könnyű megvásárolni, amit mindenki megszerezhet és a falára akaszthat egy XV. vagy XVI. Lajos stílusú keretben – az a tükör. Akkor csináltam meg Az Ön arcképe című munkát, a tükröt.
Aztán arra gondoltam: az emberek szobrokat akarnak. De hát mi a legegyszerűbb szobor? A legtisztább? Amelyik még mozog is? Az ember. Ahelyett, hogy órákat töltenénk a márvány faragásával, amelyik amúgy is eltörik, milliószámra járkálnak körülöttünk emberek. Fogok egyet, szignálom, és megkönnyítem a magam életét. Így hát élő szobrokat vásároltam. 1959-ben valaki eladta nekem a fejét, 1961-ben pedig az egész testét. Enyém az elsőbbség Manzonival szemben.
IL Innen csak egy lépés volt saját magadat kiállítani mint élő szobrot, a Nézzetek rám, ez elég-ben.
BV A Nézzetek rám, ez elég az egyik első ego-gesztusom. Nagyon fontos, de egészen más mondanivalója van. Az élő szobor az ember szoborként való birtokba vétele. A Nézzetek rám, ez elég-ben azonban egy másik probléma merül fel, amelyről még nem beszéltünk, és ez a nagyravágyás. Ez összefügg az agresszivitással, és szubjektív igazságaim közé tartozik. A művészet a nagyravágyás egyik formája.
Egy nap színdarabot kértek tőlem, mire én azt mondtam magamban: mi az, amiért én egy színdarabot csinálnék? Hogy nézzenek. Nahát, ezért kár egy darabbal kínlódni, nézhetnek közvetlenül is engem. Ezért aztán két óra hosszat közszemlére bocsátottam magam egy „Nézzetek rám, ez elég” feliratú táblával.
IL A színpadon?
BV Első alkalommal az utcán. Van egy 1963-as film is erről az akcióról. A Maciunassal rendezett Fluxus-koncertek idején vettem magamnak egy palatáblát, erre írtam, hogy „Nézzetek rám, ez elég”, és az emberek körém gyűltek és néztek.
Ennek a kompozíciónak az egyik változata a Közönség. 1965-ben játszottam Párizsban, Lebel Festival de la Libre Expressionján. Mindenki 5 frankot fizetett, hogy láthassa a darabot, én pedig a színpadon ültem egy jó nagy fotelban és néztem az embereket. Cédulákat osztottak szét közöttük, amelyeken az állt, hogy „Ben 4 óra hosszat itt marad és titeket néz. Ti is nézhetitek Bent, de hagyjátok békén.” Voltak testőreim is. Az emberek majd megpukkadtak mérgükben.
IL És ott maradtak négy óra hosszat?
BV Igen. Elmentek sörért, táncoltak, zajongtak… megpróbálták mindenféleképpen elfoglalni magukat. Szórakoztató volt. Egyesek megpróbáltak szóra bírni, mások paradicsommal dobáltak – dühösek voltak, hogy 5 frankot fizettek azért, hogy négy óra hosszat engem bámuljanak.
IL De hát te voltál a látvány vagy ők?
BV A Közönségben én néztem az embereket. Érezniük kellett, hogy ők az én darabom. Azt akartam, hogy érezzék a bőrüket. Mint amikor valakit mereven nézel egy ponton, és az azt gondolja, hogy a fene, biztos valami piszok van ott, és elkezdi dörzsölni magát. Ezt akartam elérni, hogy rájöjjenek: ők estek csapdába.
IL A közönséget hoztad abba a helyzetbe, amelyben magad voltál, amikor a „Nézzetek rám…” táblával ültél a széken.
BV Pontosan. Ez volt az egyik változat. A másik az Asztal. A színen egy nagy asztal volt megterítve, ott volt Arman, ott volt Farhi, voltunk vagy egy tucatnyian, nagy zabálást csaptunk, ettünk-ittunk két óra hosszat.
Szerintem két új dolog van a színházban. Az egyik a közönség részvétele a cselekményben – mindenki erről beszél az avantgárd színházban, de mindig elhibázzák. A másik, fontosabb újdonság, amely közvetve Brechttől és Cage-től származik: a valóságot mutatni, nem pedig egy fikciót. A hagyományos színházban úgy tesz az ember, mintha vietkong lenne, mintha éhes lenne, mintha szerelmes lenne. De Brecht, Cage és én mellőzzük az illúziót, és a tiszta valóságot nyújtjuk. Nem csak úgy teszünk, mintha ennénk: mi tényleg eszünk. Így valódi cselekményekkel szembesítettem a közönséget. Néha veszélyesekkel és látványosakkal is. Kinyitok egy ketrecet a színpadon és patkányokat engedek szabadon. Csavargókat és bolondokat gyűjtök be az utcán és beviszem őket a színházba. Megszervezek egy valódi házasságtörést a színpadon, kinyitom az ajtót és betessékelem a férjet.
IL De itt már nagyon messze vagy a kiindulási ponttól, a Nézzetek rám, ez elégtől.
BV Igen. Ott még a nagyravágyás volt a problémám. Azután a részvétel lett a probléma: a közönség, amely önmagát nézi. A harmadik stádiumban pedig a drámai, vagy kevésbé drámai, de mindenképpen valós helyzet előállítása a színpadon.
IL Az élet művészet: újabb tetszetős abszolútum? A kisajátítási játék folytatása?
BV Az élet művészet, ez nagyon szép dolog. Daniel Spoerri ragasztóval fixálta az életet. Ő egyike volt az új realizmus képviselőinek, akik annyira hatottak rám. Én azt gondoltam, nem kell odaragasztani, hagyni kell az életet szabadon folyni, és így szignálni, mint műalkotást. Duchamp is rögzítette az életet, talapzatra állította. Én az egyik első élet-művemet a Galerie Zuniniban rendeztem meg: alagutat nyitottam a galéria egyik ajtajától a házmesterlakáshoz. A címe az volt: „Jöjjenek megnézni Ben műalkotását”, és aki végigment az alagúton, a végén szemtől szembe állt a házmesterrel, akik ott ült és éppen evett. Meg akartam mutatni az életet. Ha kiejted az élet szót, az szép, abszolút, tiszta, világos dolog.
IL Az imént a te „szubjektív igazságaidról” beszéltél. Melyek ezek?
BV Ez a második korszakom, amely a kisajátításokat követte. 1962-ben szignáltam az igazságokat. Először az objektív igazságokat, ezek abszolútum voltuk miatt érdekeltek. Egy meg egy az kettő: ez egy igazság – szignáltam mint műalkotást. Azután behatoltam a szubjektív igazságok területére.
Meghívtak egy csoportos kiállításra, és azt gondoltam: kiállítok egy képet, de mit is fogok kiállítani mint képet? A kép igazságát fogom kiállítani – ahelyett, hogy egy x formát festenék, egy absztrakt formát, amely a személyiségemet reprezentálja. Mivel ez a „személyiség” csak mentség az énem számára, amiért mutogatni akarja magát, hát elhagyom a mentegetőzést, és az énemet a lehető legegyszerűbben viszem képre, azaz felírom rá, hogy „azt akarom, hogy nézzetek”, „a dicsőséget akarom”, „féltékeny vagyok a többi művészre” – kimondom, miért csinálom egyáltalán a feliratokat. A kép szubjektív igazságát mutatom meg.
IL A költészetben is valami hasonlót csináltál, nem? „A költészet – mindent kimondani”, „Ez a vers akkor jó, ha igaz”…
BV Igen, van ebben önkritika, megalománia, álom (de éber álom – az igazi álmok nem érdekelnek), vágy, Ben bandája, Ben te hülye vagy, mindezek a versek, amelyeket írtam, régtől fogva mindmáig a művészettel való problémáim, kétségeim, minden.
Nem szójáték-versek, anagrammák, ellene vagyok az ilyesminek. Én a verseimben az igazságot mondom el, de úgy, hogy az olvasó azt gondolhassa: igen, valahogy én is így vagyok ezzel. Olyan költészet ez, aminek nincs más esztétikai formája, mint hogy az igazságot mondja el.
Bizonyos értelemben kapcsolódik ez a képekre írt igazságokhoz. De vannak bennük képek is, foszlányok: jön egy lány az utcán, szép lába van – és kimondom az igazságot: szeretném átölelni. A képek igazságai a versekből erednek, onnan szűrődnek le.
IL Ez alapjában véve akció?
BV Nem, mert nagyon alaposan megdolgozom vele. Lehet, hogy meglepő, de egy vershez 30–40 piszkozatot is írok. Hogy természetesen hasson. Ez tehát áltermészetesség.
IL Néha fellépsz a pódiumra és kimondod az igazságot…
BV Igen, néha ez történik. És néha nem ez történik. Néha nem több viccnél, de néha becsukom a szemem, fellépek a pódiumra és kimondom az igazságot. És tudom, vannak, akik meghallják az igazságot (sokan nem értik), és azt mondják: Ben adott nekünk félórányi igazságot. Mintha valami kézzelfoghatót adtam volna nekik.
Mert bármilyen kérdést feltehetnek, kész vagyok válaszolni, kész vagyok MINDENT kimondani. És ők megérzik az igazságot, hazamennek és azt mondják: láttam egy művet, amit úgy neveznek, az igazság, és éreztem. Éreztem az igazságot.
IL Sok bátorság kell ehhez…
BV Nem, de nekem nagyon fontos volt, mert amikor megpróbáltam kimondani minden okát, miért festek, mindenkit, akire féltékeny vagyok, elkezdtem érdeklődni az alkotás szubjektív indítékai iránt. Rájöttem, hogy a művészet nem más, mint az agresszivitás egy formája, hogy az újdonság-játék a kisajátítás szintjén sehová sem vezet, hogy túl kell lépni Duchamp „minden művészet”-én. Hogy a művészetet megváltoztathassam, magamat kell megváltoztatnom, meg kell ölnöm magam, nem-egoistává lennem, fel kell számolnom az énemet.
IL Nem-agresszív művésszé akarsz válni, hogy így csinálj valami újat a művészetben?
BV Pontosan. A többi művésszel szembeni agresszivitás révén akarok nem-agresszívvé válni.
IL De számomra úgy tűnik, hogy agresszivitásod főként önmagad ellen fordul, hiszen öngyilkosságról beszélsz, önmagad elvetéséről, arról, hogy más akarsz lenni: ez valódi agresszió saját éneddel szemben.
BV Mert bezárt szobának érzem a saját énemet. Van, aki nem érzi bezártnak, vagy azt hiszi, egy csomó lehetőség van még a szobában, hogy át lehet festeni a falakat, megváltoztatni a formákat… De én börtönnek érzem a saját énemet. Szeretnék nem szignálni, és szignálok, szeretném nem mutogatni magam, és mutogatom magam. (Egyszer egy kiállításmegnyitón, ahol jelen akartam lenni, de nem akartam magam mutogatni, mert szégyelltem, hogy mutogatom magam, altatót vettem be, és végigaludtam a megnyitót.) Szóval a rácsok, amelyek bezárnak, ez az én énem, és teljesen normális, hogy ellenük támadok. És látom a többi művészek énjét is, ezért közvetve nekik is címzem az üzenetemet: „Az ént, az egót kell megváltoztatni, hogy a művészet megváltozzon.”
De lehet, hogy számukra ez nem probléma. George Brecht azt mondja nekem, tévedek. Azt mondja: azt hiszed, az egész világ féltékeny, noha talán nem az egész világ az. De ez attól is függ, milyen jelentést adunk a „féltékenység” szónak. Azt gondolom, az ember folyton versenyben áll egy erősebb féllel, mindig egy valódi vagy képzelt riválissal küszködik. Ha a művész valami újat alkot, máris másokhoz viszonyítja magát. Amikor másokhoz viszonyítja magát, az már az agresszivitás. Ezt az agresszivitást talán nem érzi féltékenységnek, pedig az.
Én nem mondom, hogy ez az agresszivitás rossz. Sokan azt mondják: Ben meg akarja változtatni a világot, mert az nincs jól megcsinálva. Pedig dehogy. Sőt, azt hiszem, talán katasztrofális lenne, ha valaki megváltoztatná az énünket, mert valami mozdulatlan világban találnánk magunkat, hiszen a nem-agresszív ember nem csinál semmi újat. De a változás elkerülhetetlen. Egyszerűen azért, mert az ember mozgó és változó állat. Hogy ezt éppen a művészet jelenti ki ma, az elég érdekes. De a politika is propagálja, más formában: új Kína, új ember…
IL Ha jól megnézzük, ellentmondó dolgokat akarsz: hogy te legyél a legnagyobb, újítasz, azáltal, hogy megörökíted a bezárt szobát, amelyet fel akarsz robbantani…
BV Pontosan. Azt látom, nem kell sztárnak lenni ahhoz, hogy sztár legyél. Igen, ez ellentmondás. A legnagyobb akarok lenni, hogy ne legyek nagy.
IL Tehát egyszerre akarod az énedet érvényesíteni és megtagadni?
BV Nem: azért akarom megtagadni, hogy érvényesítsem.
IL És hogyan?
BV Tegyük föl, hogy most két másodperc alatt tökéletesen sikerül megszüntetnem az énemet. Az énem megsemmisítését megelőző két másodperc alatt szeretném átélni énemnek azt a végtelen kielégülését, hogy sikerült megszüntetnem az énemet. Ez alatt a két másodperc alatt énem eléri célját.
Más célom nem lehet, hiszen be vagyok zárva a szobába. A szoba a lehetőségek szobája. A lehetőségek pedig kimerültek. Minden lehetőség kimerült ebben a szobában. Egyetlen lehetőségem maradt csak – és ez kötelességem is: megszüntetni az egómat. Ez egóm utolsó lehetősége.
Nem sikerül megszüntetni – de megpróbálom. Úgyhogy pillanatnyilag ez egy kissé ugyanaz a képmutatás, mint hogy: „Én, Ben vagyok a legnagyobb anonim művész.” Ez a csőd.
IL És mit teszel azért, hogy elérd a célodat?
BV Semmi nagyot. De teszek azért egyet s mást. Először is beszélek róla. Az ego-gyakorlatok semmit sem érnek. Az egyetlen gyakorlat az, hogy gondolok rá. És kimondom az igazságot. Ennyi. Megpróbálom kimondani az igazságot (nem mondom ki, mert igazság nincs, de ez egy másik probléma). Megpróbálok mindent kimondani, amiért festek, mindenkit, akire féltékeny vagyok, és úgy veszem észre, ha ezeket az igazságokat mind kimondom, megváltozik a művészethez való viszonyom.
De az én megszüntetése nem kis probléma. Az öngyilkosság megoldás lenne, de számomra nem megoldás, mert a halál nem érdekel…
IL Miért nem érdekel?
BV No igen, tulajdonképpen érdekel, de pillanatnyilag elvetem ezt a megoldást.
IL Gyakran szóba hozod más művészek és önmagad meggyilkolását.
BV Igen, úgy gondolom, a halál abszolút, tiszta műalkotás, amely sok dolog végére végérvényesen pontot tesz. Mindenesetre olyan mű, amely örökké tart az illető számára. Írtam is magamnak egy kis lapot: „Az egyetlen mű, amely utólag nem keserít el, amelyből nem ábrándulsz ki, az öngyilkosság.” Aki végrehajtja, megnyugodhat. Persze a dicsőség bizonyossága hiányzik… hiányzik az utólagos kielégülés.
IL Az előbb félbeszakítottalak…
BV Igen. Egyáltalán nem hiszek a zenben – talán nincs igazam… Annie gyakran mondja: sötét szemüveget hordasz, és azt hiszed, mindenki úgy lát mindenkit, mint te…
IL És nem látod lehetségesnek, hogy felvállald az énedet, a bezárt szobádat?
BV Nem lehet felvállalni. Nem mondhatom: egoista vagyok, az is maradok, köszönöm, viszlát – ez a helyzet elejtését, a játszma elvesztését jelenti. Mivel a saját rendszerem az, amin változtatni kell. A saját énem az én megváltoztatandó rendszerem. Ez az én harcmezőm. Nem vonulhatok vissza.
IL És nem épp ez lenne a változás, hogy felvállalod magad, mint egoistát? Ez már egy lépés lenne előre. Ahelyett, hogy folyton magad ellen harcolnál…
BV Csak azt mondhatom neked, remélem, hogy egyszer ez is eljön. Például holnap reggel. Megpróbálok egoista lenni. De nem megy… mert már az vagyok. Annyira az vagyok, annyira egoista vagyok, hogy nem is vagyok más… Ez a helyzet! Arra van szükségem, hogy egy másik helyzetet lássak. Hogy valaki megmutassa nekem, hogy más a szituáció. Hogy a bezárt szoba nem létezik, hogy nem vagyok egy undorító állat, hogy még nem zabáltam fel mindent… hogy van más. Ezt kellene megmutatnod.
IL Nem lesz könnyű… Melyek ezek az én-gyakorlatok, amelyekről beszélsz?
BV Sokféle van, a gesztusok például. Hogyan verjük fejünket a falba, míg csak nem vérzik. És vágyni is kell rá – nem mazochizmusból, hanem, ha akarod, szorongásból. Egyáltalán nem szeretem magam olyan nagyon. Amikor négy óra hosszat nézem magamat a tükörben, hogy megváltozzam, gyakran gondolom: „Ó, de szeretnék valaki más lenni! De szeretnék megváltozni… Bárcsak más lennék négy óra múlva, amikor felállok!” Ehelyett felállok és UGYANAZ vagyok…
IL És milyennek látod magad, ha másnak látod?
BV Nem tudom. De arról álmodozom, hogy más vagyok. Nem valaki más. Mert mindenkit olyannak látok, mint magamat. VALAMI más. Olyasmi, mint a kő, valami egészen más dolog. Csak nem ember. Tudatos, semmi egyéb, de legyek statikus – vagy legyek valami őrült, totális, fáradhatatlan mozgásban, vagy ilyesmi… De nem ember. Vagy legyek értelem… tiszta értelem. Vagy valami hasonló, valami tiszta dolog. Csak ne kelljen ezzel az ambícióval, ezzel a szorongással, ezzel a kielégületlenséggel élnem.
IL Tiszta tudatként létezni, akarat nélkül, konfliktusok nélkül…
BV Igen, konfliktusok nélkül. Pontosan, konfliktusok nélkül.
Fordította Sajó Tamás és Klaniczay Júlia
[*] Az interjú megjelent Art vivant, no. 42, 1973. szeptember. Újrakiadva: Ben Vautier, Textes théoriques, Tracts (1960–1974). Giancarlo Politi Editore, Milano, 1975. 66–73. Magyarul: Válogatás Ben Vautier írásaiból, i.m. 21–28.