FLUXUS ANTOLÓGIA


Robert Filliou

Tervek és elvek*


Az Örök Hálózat bemutatja…

Az Örök Hálózat bemutatja Robert Filliout. Készítettem egy bélyegzőt, amelyen a következő szöveg állt: „Az Örök Hálózat bemutatja…” (The Eternal Network Presents…) George Brecht is rendszeresen használja, szívesen használjuk, valahányszor csak kiállításunk van, vagy bármilyen módon megnyilvánulunk, úgyhogy nem az a lényeg, hogy éppen hol vagyunk, hanem az, hogy mindketten csupán részei, egy-egy tagja vagyunk az Örök Hálózatnak. Az első bélyegzőmet 1961-ben készítettem, amikor az az ötletem támadt, hogy saját galériát nyitok, és meg is nyitottam a Galerie Légitime-et a sapkámban. A bélyegzőn ez a szöveg olvasható: „Galerie Légitime…” A couvre chef(s) d’oeuvre(s) kifejezésnek franciául kettős jelentése van. Jelentheti azt is, hogy ’mesterművet fed’, azaz fejfedő, de azt is, hogy ’remekműveket takar’. Szóval a sapkámban – amely hasonló volt ahhoz, amit most láthatnak rajtam –, a fejemre húzott sapkám belsejében apró művek voltak – akkoriban korlátozott méretű, illetve mumifikált dolgokat készítettem. Azután séta közben, Párizs utcáin sétálva, időről időre odaléptem valakihez, és megszólítottam. „Uram/hölgyem, érdekli önt a művészet?” Ha az illető igennel válaszolt, akkor így folytattam: „Nos, nekem van egy galériám.” Ha az illető némi érdeklődést mutatott, akkor azt mondtam: „Tessék, itt van.” És a művek ott voltak a sapkám belsejében. Alig voltak nagyobbak egy szőlőszemnél. Azután pedig megtekintettük a műveket.
 
A Galerie Légitime

Szóval a Galerie Légitime-mel könnyűszerrel járkálhattam az utcán, lakóházakba és más épületekbe is betérhettem vele, és sok minden történt a Galerie Légitime-mel. Németországban például elhagytam az egyik változatát, egész Frankfurtot bejártam, hogy a nyomára bukkanjak. Egy másik alkalommal ellopták a galériámat. Az egyik legérdekesebb eset 1962-ben történt a galériával, amikor az amerikai komponista, Benjamin Patterson munkáiból rendeztem kiállítást. Apró, gyufaskatulyába helyezett műveket készített: a gyufaskatulyák a sapkám belsejében voltak, és bejelentettük, hogy egy adott napon hol lehet megtalálni minket. George Maciunas nyomtatta ki a programot durva csomagolópapírra. Térképet is csatolt hozzá. Hajnali háromkor indultunk a Les Halles-tól, és éjfélkor végeztünk a tizennegyedik kerületi Coupole-ban. Nagyon pontosak voltunk. A programon feltüntettük, hogy ekkor és ekkor ebben és ebben a kávéházban fogunk tartózkodni, és valóban ott voltunk a jelzett időpontban. Tizenegykor Gertrude Stein sírjánál kellett lennünk. Emlékszem a sírásó reakciójára, amikor megkérdeztük tőle, hol található a sír. „Milyen Gertrude? – Gertrude Stein! – válaszoltuk. Mire ő ezt mondta: – Tudják, annyi itt a nép, fogalmam sincs, hol fekszik, akit maguk keresnek.” Miután megvacsoráztunk a Coupole-ban (ez egy kis kávéház), kijelentettük, hogy szívesen együtt vacsoráznánk bárkivel, aki hajlandó meghívni minket; azután elmentünk egy másik helyre, ahol Fluxus Előzetes címmel tartottak műsort. George Brecht, Benjamin Patterson, Bob Watts, Cage és La Monte Young darabjait adták elő. Az egyiknek ez volt a címe: Le Voyage de la Galerie Légitime [1] (A Galerie Légitime utazása); Benjamin ugyanis egy magnót dugott a táskájába, és rögzítette az emberekkel folytatott beszélgetéseinket: sajnos a szalag elveszett. A Galerie egyik utolsó produkciójára az Aszociális Egyedek Fesztiválján (Festival of Misfits) került sor, 1962-ben; Londonban természetesen keménykalapot használtam. A résztvevők – Ben Vautier, Emmett Williams, Robin Page, Addi Köpcke, Daniel Spoerri, Metzger és jómagam – egy-egy apró művet tettek a kalapba, majd bejelentettem, hogy a mirelitkiállítás ezennel megnyílt. Merthogy egy mélyhűtőbe dugtam a Galerie Légitime-et. A kiállításnak 1962. október 22-étől 1972. október 22-éig kellett tartania.

A Galerie Légitime-et akkor dobtam ki (nevet), amikor 1965-ben Párizsból Villefranche-ba költöztem, hogy George Brechttel közösen megnyissam a La Cédille Qui Sourit-t. [2] De Robin Page, a kalap tervezője segítségével mégis „fel tudtam olvasztani” 1972-ben a „mélyhűtött” kiállítást. A munkákat az Aszociális Egyedek Fesztiváljával kapcsolatos információkkal, valamint a Galerie Légitime történetével helyettesítettem. Azt hiszem, az utolsó produkcióra 1968-ban került sor, amikor egy papírcsákóvá hajtogatható posztert készítettem, amelyen a Galerie Légitime új, autonóm fiókszervezeteinek a nevei szerepeltek – jelezve, hogy mindenki saját galériát nyithat.

Itt egy másik bélyegző, a következő felirat látható rajta: „Mind. [3] Bizalmas üzenet, szeretettel Robert Fillioutól.” Levelezéshez használtam, és levelezőlapot is készítettem ugyanezzel az üzenettel. Düsseldorfban kint volt a lakásom ajtaján, úgy értem, oda volt pecsételve az „Eszme” szó. A ház lakói Herr Mindnak hívtak, azt hitték, az a nevem. Tíz évvel később felmerült bennem, hogy az ajtó túloldalára talán szintén pecsételhetnék valamit: „Never Mind.” [4]

A Galerie Légitime, amellett, hogy couvre chez d’œuvre-ként működött, azaz műveket fedett, amelyek közül maga az agy volt a legfontosabb, egy teljes programot hordozott a nevében. Úgy gondoltam akkoriban, hogy legitim módon járok el, ha a nagybecsű művészetet leviszem az utca szintjére, továbbá, hogy minden legitim, amit a művész a megélhetése érdekében csinál. Jó okom volt ilyeneket állítani, mert bizony nehéz időket éltünk – s ha már itt tartok, szeretném felolvasni az Aszociális Egyedek Fesztiválja alkalmából szétküldött meghívónk szövegét. Így szól:

Ha túl sikeres, és nosztalgiával gondol a régi szép napokra,
ha nincs sikere, és azt reméli, hogy a siker kopogtat egyszer az ajtaján,
ha túl szép, és idegesítőnek találja, hogy a férfiak leszólítják az utcán,
ha csúnya, hölgyem, és szép szeretne lenni,
ha túl mélyen alszik éjszaka, és úgy érzi, hogy ez merő időpocsékolás,
ha álmatlansággal küzd, és annyi az ideje, mint a tenger,
ha van foga, de nincs betevője,
ha van betevője, de nincs foga,
ha a gyengébb nemhez tartozik, és azt kívánja, bárcsak az erősebbhez tartozna,
ha szerelmes, és szenved miatta,
ha untatja, hogy szeretik,
ha gazdag, és a szegények egyszerű örömeire vágyik,
ha szegény, és a Dolce Vita után sóvárog,
ha fél a haláltól, vagy értelmetlennek érzi az életét,
ha hisz a mennyországban vagy a pokolban,
ha elégedett a bőrszínével, vagy szeretné, ha másmilyen volna,
ha hisz magában és elégedett azzal, ami csinál, vagy nem hisz magában, és maga sem tudja, mit miért tesz,

akkor jöjjön el és tekintse meg
AZ ASZOCIÁLIS EGYEDEK FESZTIVÁLJÁT,

amelynek létrehozói néha jól alszanak, máskor nem; néha éhesek, máskor túltápláltak; néha fiatalnak, gazdagnak és jóképűnek érzik magukat, máskor öregnek, csúnyának és szegénynek; néha hisznek magukban, máskor nem, néha művészek, máskor nem.

A mi zenénk nem zene, a költeményeink nem költemények, a képeink nem képek, de

a zenénk talán elmegy költészetnek,
a költeményeink talán elmennek festészetnek,
a festményeink talán elmennek… valaminek,
valaminek, ami megengedi, hogy szabadon szárnyaljon a képzeletünk.

Próbálja ki ön is
AZ ASZOCIÁLIS EGYEDEK FESZTIVÁLJÁT

La Cédille qui Sourit

Amikor Villefranche-ban Brechttel hozzáfogtunk a La Cédille qui Sourit-nak nevezett dologhoz, bélyegzőt is készítettünk. A bélyegző elveszett, viszont született egy könyv, amely a Games at the Cédilla or the Cédilla Takes Off (Játékok a Cédillában, avagy a Cédilla felrepül)[5] címet viselte. A Cédille aprócska létesítmény volt egy Nizza melletti halászfaluban: Marianne, Donna [Brewer], George és én működtettük. Az volt a mondásunk, hogy ami már fel van találva, vagy még nincs feltalálva, azt a Cédille qui Sourit mind feltalálja. Úgy tekintettünk rá, mint a folyamatos teremtés egyik központjára (1965-öt írtunk ekkor). Gyűjtöttük a külvilágból érkező híradásokat, beszámolókat, velünk volt néhány fluxus-kiadvány, valamint a Spoerri által szerkesztett MAT néhány száma. Több programot is elindítottunk. Az egyik a következő címen futott: „Adalékok az ajándékozás művészetéhez.” 1966 karácsonyán arra kértünk néhány embert, hogy próbáljon úgy viszonyulni a műveihez, mint ajándékozni való dolgokhoz (nem pedig úgy, mint leendő múzeumi tárgyakhoz). Úgy ötven-hatvan művész küldte el a munkáit – mindannyian apró, olcsón előállítható műveket készítettünk, csupa olyasmit, ami elment volna karácsonyi ajándéknak is. Amellett, hogy írtunk egy könyvet, és jól szórakoztunk, még annyi történt, hogy létrehoztuk a villefranche-i nem-iskolát. A villefranche-i nem-iskola sohasem volt több egy cégjelzésnél, amely a legkülönbözőbb hasznos és haszontalan célokra szolgált. De ez a cégjelzés – amelyhez mind a mai napig ragaszkodom – egy egész programot takart, és a program – az információk és tapasztalatok kötetlen cseréje – még mindig zajlik. Nincsenek tanulók és tanárok. Mindenki érvényes hallgatói és beszélői jogosítvánnyal rendelkezik. Javaslattal fordultunk Villefranche polgármesteréhez, hogy a falucska hatalmas citadelláját alakítsuk át igazi nem-iskolává. Egy csomó embert meghívtunk volna, hogy legyenek „bennlakó barátaink”… Mire 1968 elérkezett, már három éve éltünk Villefranche-ban. Addigra egy vasunk sem maradt, de azt hiszem, a Cédille bérét – ami havi harminc dollár volt – ki tudtuk fizetni.

Az Örök Hálózat

Így aztán csináltunk egy plakátot, az állt rajta, hogy mindig voltak, akik pénzt kerestek, és voltak, akik tönkrementek, s mi az utóbbiak közé tartozunk, s ezért a Cédille qui Sourit-nak „új lapot kell nyitnia”. Ezzel arra céloztunk [nevet], hogy bezárjuk a boltot. A plakát egyúttal arról is hírt adott, hogy 1968-ban – mint kiderült, épp a kellő időben – létrejött az Örök Hálózat. A hálózat működtetéséhez kanadai művészcsoportok nyújtották a legnagyobb segítséget: a Calgaryban tevékenykedő W. O. R. K. S., a vancouveri Image Bank és a torontói General Idea. Szóval, megvolt az új bélyegző. 1973-ban úgy döntöttem, hogy Kanadába látogatok, mert találkozni akartam az előbb említett művészcsoportokkal. Ennek az utazásnak lett a terméke Az Örök Hálózat Kutatása (Research of the Eternal Network), amelyet az „ADA (Akcióban az avantgárd)” (Action of the Avant-Garde) című berlini csoportos kiállításon mutattak be, Vostell, Kaprow, Merz és mások munkáival együtt. Semmi kétségem aziránt, hogy az Örök Hálózat mozgásba lendítéséhez ezek a kanadai művészek adták a kezdőlökést – mára már persze világméretű hálózatról beszélhetünk. Igen, úgy alkothatunk csak valamit, úgy lehetünk csak igazán kreatívak, ha nem kérjük ki a média és a művészeti hatalmasságok tanácsát, nem törődünk a véleményükkel, nem figyelünk rájuk. Természetesen mint mesterségünk gyakorlói mi is folytatunk élelmiszercserét, és mi is üzleti kapcsolatba lépünk az intézményekkel, ha a szükség úgy kívánja. A már említett Kutatás egy több részből álló program volt. Egyik részét azok a Vermontban rögzített telefonbeszélgetések (lásd Voicespondence) alkották, amelyeket kanadai és amerikai személyekkel folytattam. A magnófelvételeket írott anyagok egészítették ki – ezek dokumentálták kanadai tapasztalataimat. Az egyik asztalra például kitettem néhány FILE-magazint, a látogatók szabadon böngészhették őket, és ha elő akartak fizetni a kiadványra, nem volt más dolguk, mint hogy felírják a nevüket az asztalra. A neveket – több száz gyűlt össze belőlük – kis papírcetlikre másoltam, és Marcelline lányom egy kalapból húzta ki annak a százegy látogatónak a nevét, akik a kiállításon való részvételemért kapott honoráriumom terhére ingyen előfizetést nyertek. Szintén a program részét képezte a 2. számú telepatikus zene (Telepathic Music No. 2). Azért a 2. számú, mert az 1. számú partitúrája mindössze egy szóból állt: telepátia.

A partitúra:

2. számú TELEPATIKUS ZENE
Az Örök Hálózat következő tagjainak ajánlom (de nem csak nekik): Véhicule, Montreal; General Idea, Toronto; W. O. R. K. S., Calgary; Image Bank, Vancouver.

CSENDBEN KONCENTRÁLVA
          KÜLDJ FELEMELT KEZEDDEL
          ÜDVÖZLETET
                    IDŐSZERENCSÉT
                    FÉRFISZERENCSÉT
                    NŐSZERENCSÉT
AZ ÖRÖK HÁLÓZAT
          MINDEN EGYES TAGJÁNAK
          SZERTE A VILÁGON

Tartam: a másodperc töredéke naponta vagy éjjelente, vagy naponta és éjjelente (minden nap és minden éjjel).

Megjegyzés az előadáshoz: Nincs szükség bizonyítékra, hogy az üdvözlet célba ért, illetve hatásos volt. Elég, ha tudod magadról, és a többiekről is sejted, hogy a Telepatikus Zene előadói vagytok.

Robert Filliounak Az Örök Hálózat Kutatása részeként tett javaslata, ADA-Aktionen der Avantgarde Berlin 1973.

Még valamit csináltam a kiállításra, szintén egy javaslat volt, azonos azzal, amit a Nova Scotia-i Képzőművészeti Főiskola hallgatóinak tettem (Halifaxben, ahol Emmett Williams tanít). Azt akartam illusztrálni, hogy tulajdonképpen mire is gondolok, amikor a „hálózat” szót használom. Egy ismert matematikustól hallottam, hogy az 1912-ben elhunyt Poincaré volt az utolsó olyan kutatómatematikus, aki kora teljes matematikatudományát át tudta tekinteni. Manapság több ezer oldalnyi információt kellene feldolgoznia annak, aki mindennel tisztában szeretne lenni – ez viszont egész egyszerűen lehetetlen. Helyettesítsük – folytattam – a matematikát a művészettel, a matematikusokat pedig a művészekkel, és természetesen ugyanazt kapjuk eredményül: egyetlen művész sem tudhatja pontosan, hogy mi zajlik éppen a világban. Még arról a sok-sok csodálatos dologról sem lehet teljes képe egyikünknek sem, amely itt, ebben az archívumban található, s ez a példa jól szemlélteti, hogyan is működik a hálózat. De ha senki sem tudja megmondani, mi zajlik körülöttünk, akkor az avantgárd idejétmúlt fogalom, és ezért helyesebb, ha a művészek úgy tekintenek magukra, mint az örök hálózat tagjaira. Az eredeti álomszerű valami, amit George-dzsal közösen írtunk, a következőképpen festett:

Mindig van valaki, aki alszik, és valaki, aki ébren van,
valaki, aki alva álmodik, és valaki, aki ébren álmodik,
valaki, aki eszik, és valaki, aki éhes,
valaki, aki harcol, és valaki, aki szeret,
valaki, aki pénzt keres, és valaki, aki pénztelen,
valaki, aki utazik, és valaki, aki nem moccan,
valaki, aki segít, és valaki, aki akadályoz,
valaki, aki boldog, és valaki, aki szenved,
valaki, aki közömbös,
valaki, aki belevág, és valaki, aki abbahagyja,
csak a hálózat örök – a hálózat örökké tart.

Úgyhogy én a hálózatot – a hálózat egyik tagjaként – egy közös erőfeszítés eredményének tartom; európai, észak-amerikai, ázsiai, ausztráliai, új-zélandi művészek közös erőfeszítése testesül meg benne. Afrikában is, vagy például Jemenben, ahonnan szintén kaptam már küldeményt, valamennyien a hálózat tagjaiként gyakoroljuk művészetünket, s az avantgárd helyére lépett hálózat oly módon működik, hogy nincs többé központja a művészeti világnak. Mint Terry Reid megjegyezte, senki sem mondhatja meg nekünk, hogy hol van a hely – a dolgok ott történnek, ahol vagyunk, s noha időnként szükségét érezhetjük, hogy találkozzunk egymással, vagy hogy információkat gyűjtsünk bizonyos helyeken, a hálózat önműködően dolgozik. De helyesebb, ha az egész művészeti hálózatot egy tágabb hálózat részének tekintjük, s belátjuk, hogy a művészeti tevékenység csupán egyik eleme az emberi hálózatnak – sőt én valamennyi útitársunkat számításba venném, a többi állatfajt és a növényeket is. Ez a világ/föld-élmény ennek a tágabb hálózatnak a része [spirál formákat rajzol a kezeivel], amelybe beléphetsz és amelyből kiléphetsz, de annyi bizonyos, hogy sokunk munkájában játszanak fontos szerepet ezek a fogalmak és elképzelések. Azért hangsúlyozom a „munka” kifejezést, mert a hangsúly a gyakorlaton van: mi olyan emberek vagyunk, akik aszerint cselekszenek, amit mondanak.

Folytonos teremtés

Engem mindenekelőtt a Folytonos teremtés (Permanent Creation) érdekel. Gyakorlatilag bármelyik munkámból kiindulhatok, ha körül akarom írni a fogalmat. Íme a bélyegző, a végső változat, amelyen a következő szöveg olvasható: Folytonos teremtés – az Ekvivalenciaelv: Jól megcsinált, Rosszul megcsinált, Meg nem csinált.

Vagyis azt mondom, hogy a Folytonos teremtésben a Jól megcsinált, a Rosszul megcsinált és a Meg nem csinált mű ekvivalens egymással. Régóta foglalkoztat a Folytonos teremtés, és szívesebben használom ezt a kifejezést, mint azt a szót, hogy művészet, mert számomra a művészet mindenekelőtt kreativitás. Úgy szoktam fogalmazni, hogy az antiművészet szétszórja az alkotófolyamat eredményeit, a nem-művész pedig anélkül kreatív, hogy törődne vele, mi történik a munkáival. Mindenesetre hamar arra a felismerésre jutottam, hogy az alkotás szükségképpen folyamatosságot jelent, s ezért a Folytonos teremtés ideáját és ideálját kell gyakorlattá fejlesztenem. Az egyik első munka, ahol a Folytonos teremtés fogalmával dolgoztam, a Poipoidrom (Poïpoïdrome) volt, vagyis a Folytonos Teremtés Központja, amelyet festő, építész és városépítész barátommal, Joachim Pfeiferrel gondoltunk ki 1963-ban, Párizsban. Egy alkalmas épületről van szó – később még beszélek róla. A Cédille qui Sourit-t is egy ilyen központként gondoltuk el. Az Ekvivalenciaelv fogalmi eszközével számos művemben élek – számos művem illusztrálja, hogy mit értek rajta. Az első mű egy dobozba helyezett zokni volt. Piros zoknit tettem egy sárga dobozba, az arányok és a színek rögtön megfelelőek voltak – azt a címet adtam neki, hogy Jól megcsinált. Még egyszer elkészítettem a művet, az arányok ezúttal nem stimmeltek, a színek ütötték egymást – ez volt a Rosszul megcsinált. Elkészítettem harmadszor is – ezúttal csak egy fogalom volt: piros zokni sárga dobozban. Azután a három munkát együtt Jól megcsináltnak minősítettem – hiszen épp eleget bajlódtam velük. Majd még egyszer újraalkottam őket Rosszul megcsináltként, és még egyszer Meg nem csináltként. Azután a három háromtagú sorozatot a korábbihoz hasonló megfontolásból Jól megcsináltnak minősítettem, és még egyszer újraalkottam mint Rosszul megcsináltat és még egyszer mint Meg nem csináltat. Az első munkát folytató, fából készült sorozat ötödik eleménél le kellett állnom, mert a haladvány már tizenkét méter hosszú volt. Kiszámítottam, hogy ha elmennék a századik elemig, a sorozat kiterjedése tíz fényévre terjedne. Minden bemutatón elmondtam, hogy ez a mű az Univerzum folytonos teremtését illusztrálja. És a kiállításnak a következő címet adtam: Kiállítás a harmadik szemért. Ha egyszer tézisként mondtam ki, hogy az Ekvivalenciaelv – Jól megcsinált, Rosszul megcsinált, Meg nem csinált – minden képződményre, minden gondolatra, minden eszmére, így természetesen a Folytonos teremtés eszméjére is érvényes, akkor bizonyítékkal is nekem kellett szolgálnom: aszerint kellett cselekednem, amit javasoltam. Az Ekvivalenciaelv az Univerzum folytonos teremtését illusztrálja? – nos, rendben, akkor lássuk, mi jön ki ebből a teremtési folyamatból.

Eredetkutatás

Az Ekvivalenciaelv kigondolása és az Univerzum folytonos teremtésére való alkalmazása közti időben egy másik dologba is belekezdtem, amit A zseniális köztársaság területének neveztem el. Az volt az elképzelésem, hogy saját területet hozok létre, és természetszerűleg mindenkinek azt javasoltam, hogy hozza létre a saját területét, s e területek lakossága, mint fogalmaztam, nem annyira a tehetsége, mint inkább a zsenialitása fejlesztésével lesz majd elfoglalva. Nagy szavak egy egyszerű elképzeléshez, amelyet meg akartam valósítani. Abból az ösztönös megérzésből indultam ki, hogy minden emberi lény géniusz, s ha túl sokat foglalkozunk tehetségünk fejlesztésével, könnyen elveszíthetjük ezt a – talán minden élőlénnyel közös – adottságunkat. Elvileg úgy gondolom, hogy mindenki tökéletes – de vajon felismerike az emberek, hogy tökéletesek? Így jutottam el a következő tézishez: mindenki tökéletes, én magam is az vagyok – egy nagy kérdőjellel. Mi lenne, gondoltam, ha tudományos alapokra helyezném a perfektológiát? Egy ideig perfektológiai kutatásokat folytattam, mert a Zseniális köztársasággal kapcsolatos egész elképzelésemben a kutatás fogalma játszotta a főszerepet. Tézisem szerint a kutatás nem azoknak a privilégiuma, akik tudnak – épp ellenkezőleg, azoknak a területe, akik nem tudnak. Valahányszor olyasmire irányítjuk a figyelmünket, amit nem tudunk – kutatást végzünk. Más szavakkal azt üzentem mindenkinek, hogy a saját területetek vagytok – nem kell magasabb autoritásokhoz fordulnotok, ha dönteni akartok valamiről. Ezután egy sereg kutatási tervezetet alkottam, s közülük az egyik volt az, amelyik a Jól megcsinált, Rosszul megcsinált, Meg nem csinált ekvivalenciájának elvét az Univerzum folytonos teremtésére alkalmazta. Ezt a tervezetet neveztem el Eredetkutatásnak. 1974-ben készültem el vele, majd természetesen ez is sorozattá vált, s azt hiszem, sikerült felfedeznem valamiféle kapcsolatot, összefüggést az asztronukleáris fizika (mármint annak az általam vásárolt ismeretterjesztő könyvekből megismerhető változata) és a Tao te king között. Szerintem ami ma történik, az abból az igényből fakad, hogy hidat verjünk a hagyomány és a tudomány között, és meggyőződésem, hogy a művészet, legalábbis a művészet gyakorlásának egy bizonyos módja, komoly segítséget nyújthat ehhez a vállalkozáshoz – én legalábbis erre használom a műveimet, erre használom a művészetet. S hogy értelmes vagy értelmetlen dolog jöne ki belőle, nem sokat számít: az Ekvivalenciaelv itt is érvényes. A művészet sebességének befejezésekor például arra jutottam, hogy talán nincs is más mondandóm, mint hogy az értelmetlenség az értelem sebessége.

Prebiológiai kutatások

Szóval az egyik kutatási program az Eredetkutatás volt. Egy másik, számomra meglehetősen fontos művészeti javaslatnak – ezeket a dolgokat mind művészeti javaslatoknak, indítványoknak, téziseknek hívom – a Prebiológiai kutatások címet adtam. A vászonból készült Eredetkutatás kilencven méter hosszú és három méter magas volt – a néző a mű részévé vált, miközben végigsétált mellette. Az Eredetkutatást annál a pontnál vagy időpillanatnál hagytam abba, ahol vagy amikor megjelenik a világban az elme, vagyis a tudatosság. Ezúttal viszont még jobban visszamentem az időben, egészen a prebiológiai, élet előtti stádiumig, és egy új fogalommal álltam elő, a prebiológiai géniusz fogalmával, amelyet a következőképpen határoztam meg:

A prebilógiai géniusz azoknak a feltételeknek az összessége, amelyek befolyásolták az atomtól a sejtig vezető utat. Általános elvnek tekintettem, hogy a géniusznak követői vannak. Kedvenc példáim a légy és az osztriga – de maradjunk a légynél. A légy, mint tudjuk, százötven millió éve létezik a jelenlegi formájában. Úgyhogy az első legyet, amivel az egész kezdődött, egy zseniális légynek képzelem el – aminek az elmúlt százötven millió év alatt számtalan követője volt. De miért ne létezhetett volna akkoriban egy másik légy, amelyik – nos, vegyük ezt a lehetőséget: amelyikbe beépült a DDT-rezisztencia; csakhogy neki nem voltak követői. Sok példát hozhatnék még, a szellemi élet területéről is. Úgy láttam, hogy az evolúció stratégiája – hiszen az evolúcióval foglalkoztam – a hiba kiküszöbölésére, a taktikája pedig a magány kiküszöbölésére irányul; mert tervezeteimnek, amelyek olyan, nemcsak a társadalomban, hanem a tágabb világban is ható tényezőkre reflektálnak, mint a Folytonos teremtés ekvivalenciaelve, az volt a céljuk, hogy kommunikáljak az emberekkel; mert egész életemben a barátaim éltettek, és a barátaimért dolgoztam. Számomra az az ideális társadalmi berendezkedés – s erre még visszatérek egy másik tervezetem, A költészeti gazdaságtan elvei kapcsán, amelyen idestova tizenöt éve dolgozom –, ahol minden emberi lény számára megadatik a boldog magány lehetősége. Amíg a világ olyan marad, amilyen ma, boldogtalan magány a sorsunk… A prebiológián keresztül egyre közelebb jutottam az aktuális problémáimhoz, az említett elvek és kutatási eredmények tulajdonképpen életem minden aspektusára és pillanatára érvényesek, arra is, amit most csinálok. És azt állítom, hogy amit most csinálok, az ugyanannyit ér, akár jól csinálom, akár rosszul, akár sehogyan sem.

A művészet sebessége

Ahhoz, amit A művészet sebességének hívok, a prebiológián, az evolúció problémáján keresztül jutottam el. Ez nyitott dolog, egy folyamatban lévő kutatás, idáig jutottam – és idáig senki sem segített a kutatásaimban. Többnyire így működnek a művészeti javaslatok – ha mi nem dolgozunk rajtuk, más biztosan nem fog helyettünk. Szóval egyre személyesebbé vált az egész, és kigondoltam valamit, amit A művészet sebességének neveztem el. Azt javasoltam, hogy tekintsük a művészetet az élet és a fikció függvényének, ahol a fikció a nullához tart. Ha pedig a művészet függvény, akkor talán megkaphatom valahogy a függvény első deriváltját, és egy függvény első deriváltja matematikai értelemben nem más, mint a sebesség. Úgyhogy amikor Marianne [Filliou] vagy Marcelline [Filliou] vagy Bruce [Filliou] tudni akarta, miről van szó, a következő magyarázatot adtam nekik: ha nincs fikció, akkor a művészet azonos az élettel; sokan próbáltak már így tekinteni a művészetre, s eljutni ehhez az állapothoz; csakhogy mindig előadók vagyunk. Amit most csinálok, az, noha élet is, egyúttal előadás. A fikció olyan elem, amelytől sohasem szabadulhatunk meg, és amely vagy pozitív, vagy negatív. Pozitív, mint a plusz jel, mint a… Ó, mi művészek olyan elemeket vezetünk be, amelyek nincsenek összhangban a kinti világ szubjektív és objektív feltételeivel – a szív vágyakozik. De van negatív fikció is: amikor például másfél órában akarjuk összefoglalni egy személy vagy egy nemzet életét, vagy amikor ezen a szalagon akarjuk összefoglalni mindazt, amit sok-sok éven át csináltam. (Nevet.)

Azután összeismerkedtem egy matematikussal, egy iskolai tanárral. Megkérdeztem, nem tudnae segíteni nekem ebben a függvényügyben, és munkához láttunk. Nyomban felhívta rá a figyelmemet, hogy a függvényemben a művészet az idő függvénye – és az élet is az idő függvénye. Nos, rendben, miért ne helyettesíthetnénk a művészetet az élettel; miért ne mondhatnánk, hogy az élet a valóság és a fikció függvénye, ahol a fikció a nullához tart. Mivel akármit mondunk a valóságról, az fikció. Mielőtt Einstein megírta volna a fizikáját, nem olyannak láttuk a világot, mint ma, és még kevésbé láttuk olyannak Kopernikusz előtt. Kedvenc hasonlatommal szólva: nem a postagalamb nyilvánította gömbölyűnek a földet, hanem a pápa.

Ez a gondolatsor már egy másik nagy témámhoz, a Beépült és a Ráépült ellentétpárjához vezet, de előbb még szeretném befejezni, amit A művészet sebességéről mondtam.

Szóval megpróbáltunk egy olyan görbét alkotni ezzel a matematikatanárral, amelyből kiderül, hogy amit a világról gondolunk, az idők folyamán kihat arra, amit a világról mondunk, és viszont. Mielőtt még a munka végére jutottunk volna, azt javasoltam neki, hogy helyettesítsük az életet az univerzummal, s jelentsük ki, hogy az univerzum az üresség és a fikció függvénye, ahol a fikció a nullához tart. Ezen a ponton szűnt meg az együttműködésünk (egy kávéházban találkoztunk hetente egyszer, tanítás után).

Épp ezen a nyáron (1977-ben) tártam a tervezetet egy matematikus barátom, Edwige Regenwetter elé. Edwige a Párizsi Egyetemen tanít matematikát. Megmutattam neki, mire jutottunk, s ő azt a következtetést vonta le az egészből, hogy A művészet sebessége matematikai szempontból értelmetlen, A művészet sebessége a szó matematikai értelmében nem létezik. Jó, mondtam, de akkor mi A művészet sebessége? Ezzel arra céloztam, hogy a művész számára az is jelentéssel bír, ha egy fogalom semmit sem jelent. Egyetértett velem, hogy A művészet sebessége című művészeti javaslatra háromféleképpen tekinthetünk. Tekinthetjük először is egy költői formulának, mint például Marianne, aki azt mondja, hogy ő beéri ennyivel: a művészet az élet és a fikció függvénye, ahol a fikció a nullához tart. Edwige szerint ez matematikailag értelmetlen, s ha lehet, még értelmetlenebbé válik, amikor univerzumról és ürességről (vákuumról) beszélek. Az utolsó függvény, amelyhez végül elérkeztem, azt mondta ki, hogy Üresség plusz háromszor Fikció egyenlő Üresség. Nos, talán a fikcióra is érvényes az Ekvivalenciaelv. Jól megcsinált, rosszul megcsinált, meg nem csinált fikció. Akárhogy is, mindig létezik egy ezoterikus út is – ismertük fel a matematikussal. A költői, az ezoterikus és a matematikai változat. Intuitív alapon arra a következtetésre jutottam, hogy a tudat nem az univerzum középpontja, s talán azért nem az, amiért a buddhista hagyomány sem tartja annak. A fő vagy egyetlen dolog, amit szeretnék megosztani az emberekkel, a Folytonos teremtés élménye. Sokféle megközelítésben foglalkoztam már vele, volt, hogy a Folytonos teremtés titkáról beszéltem. Tézisem szerint a Folytonos teremtés relatív titka – íme, egy újabb megközelítésmód – a következő: bármit csinálsz, csinálj valami mást, bármit gondolsz, gondolj valami mást; ez előadásnak egész mulatságos lehet. A Folytonos teremtés abszolút titka pedig – ahogyan a New York-i Café au Go Góban tartott 1965-ös előadásomon neveztem – a Filliou-ideál, az abszolút titok, amelyet a szotó-zen hagyományból merítettem: nem választani, nem akarni, éber állapotban nyugodtan ülni, semmit sem csinálni. Más alkalmakkor a Folytonos teremtést „játékként gyakorolt munkának” és „gondolkodásként gyakorolt művészetnek” neveztem, mivel önmagamat „gondolatjátékosnak”, a művészetet pedig élelmiszercserének tekintem.

Beépült kontra Ráépült

Futólag említést tettem már egy másik tervezetemről, amelyet Beépült kontra Ráépültnek (Built-in versus Built-upon) neveztem el, s amely a zseniális köztársaság enyhén idiotisztikus ötletéhez kapcsolódik. Most erről szeretnék beszélni önöknek. Azt akartam érzékeltetni, hogy minden, ami működik, be van építve: ha körülnézünk az állat- és növényvilágban, ha a rovarok életét tanulmányozzuk, fellelhetjük náluk az összes fontosabb találmányunkat: ők már régen feltalálták mindet. A radart a denevér találta fel, a tenger mélyén élő egyik halfajta szájának belsejében egy „Coney Island” [6] található, és amikor kinyitja a száját, az apró halak beúsznak a „szigetre”. Minden, ami tökéletesen működik bennünk, belénk épült; bárcsak olyan jó fejem lenne, amilyen jó a gyomrom! De „ráépített” eszközöket is használunk: nem tudunk repülni – repülőgépeink vannak, feltaláltuk a tengeralattjárót, ez kell, meg az kell, nincs nyugtunk a problémáinktól. Ez persze rengeteg szorongást okoz – szerintem azért, mert nem beépült, hanem ráépült dolgokról van szó, s különösképpen az nem épült belénk, hogyan éljünk együtt másokkal és önmagunkkal. Zseniálisnak azt az emberi lényt javaslom – azaz javasoltam – nevezni, aki képes békében és harmóniában élni önmagával és a többiekkel. Ez a képesség csak rövid ideje alakult ki, és nagyon kevés példányba épült be közülünk – egész tudományágak épülnek a kérdéskör tanulmányozására, s a tudat kutatói kétségbe vonják, hogy a rossz trenden őszintén változtatni akarnánk. Mivel nem tudunk békében és harmóniában élni, ráépítünk; létrehozzuk a rendőrséget, létrehozzuk az államot, létrehozzuk a különféle intézményeket. A zseniális köztársaság területe e kutatások keretéül is szolgál. Marianne Flayoscban, dél-franciaországi lakhelyünkön, létrehozta Uborkaföldet, amely tulajdonképpen a Zseniális Köztársaság területéhez tartozik. Marianne tudja, hogy többet ér a cselekvés, mint a magyarázkodás. Hívják annak az emberek, aminek akarják. Itt, Uborkaföldön, arra törekszünk, hogy kombináltan alkalmazzuk az általam említett elemeket, főképp pedig arra, hogy összekapcsoljuk egymással a kétkezi munkát, az alkotást és az intellektuális tevékenységet, s így minden az Örök Hálózat részévé váljon. Marianne kecskéket tart és kecskesajtot készít; Uborkaföld az Örök Hálózat része.

A költészeti gazdaságtan elvei

Már utaltam rá, hogy valószínűleg A költészeti gazdaságtan elvei (The Principles of Poetical Economy) lesz a leghosszabb távú kutatási programom. Már jó tizenöt éve dolgozom rajta. A költészeti gazdaságtan elveit Fourier emlékének ajánlottam. Fourier egy 19. századi gondolkodó és utópista volt, aki akkor békítette össze Marxot Freuddal, amikor az előbbi még egy sort sem írt le, az utóbbi pedig meg sem született. Vagyis korát száz évvel megelőzve jutott el ahhoz a gondolathoz, amelyet ma már sokan az igazságosságot és szabadságot ötvöző, valóban új társadalom alapeszméjének tekintenek. Fourier előfutára volt a mai felszabadítási mozgalmaknak. Őtőle származik a mondás: „Amikor a férfi képzelete kimerült, ideje az asszonyokra és a gyermekekre bízni a világot.” Úgy gondolta, hogy rátalált a harmónia titkára. (Olvassa.) „Az állandó szabadság folytonos teremtéséért.” Pontosan, amikor Folytonos teremtésről beszéltem, az állandó szabadság folytonos teremtéséről beszéltem. A Zseniális Köztársaság Területe tulajdonképpen a gyermekek, a bennünk lakozó gyermek felszabadítását kívánja szolgálni. Ám miközben a nők felszabadításáért indított mozgalmat napjaink talán legfontosabb jelenségének tartom – mert több jint visz az univerzum következő ciklusának jangjába –, tudomásul kell vennem, hogy mindazon nők számára, akik kapcsolatban voltak vagy vannak velem, én is a probléma részét képezem. Túlhaladott fallokratikus locsogó vagyok, semmi kétség.

A költészeti gazdaságtan fentebb vázolt elveit egy másik tervezetemmel is szemléltettem, amely a következő címet viseli: Dessins sans Voir, Desseins sans Savoir – azaz: rajzok látás nélkül, tervek tudás nélkül. Sok társadalmi tervezetem van – az egyik legkorábbiban azt javasoltam, hogy a nemzetek cseréljék ki a háborús emlékműveiket Európa békéjének megőrzése érdekében –, de nem igazán tudom, hogyan valósítsam meg őket. Szóval a megvalósításuk még várat magára, viszont, amikor csukott szemmel készített rajzokkal illusztrálom az elképzeléseimet, a rajzok, épp spontaneitásuknak köszönhetően, valós képet adnak róluk.

És mindeközben a munkásokra gondolok, akik nélkül nincs költészet, és kutatom a lehetőségét annak, hogy a haszontalan költészetet valamilyen szempontból mégiscsak hasznossá tegyem a számukra. Másképpen fogalmazva: az kutatom, hogyan lehetne összebékíteni a gnózis boldogító fényességét a lehangoló gazdasági viszonyokkal. Hogyan lehetne a munkát gürcölésből játékká változtatni. Természetesen minden költészet, a gürcölés éppúgy, mint a játék – de hol marad az öröm? Hadd folytassam: minden élet önmagában hordozza a jutalmát. Úgyhogy ha azt akarjuk, hogy a munka is önmagában hordozza a jutalmát, akkor kiindulópontból végcéllá kell változtatnunk. „Semmit sem” ugyan csinálhatunk, de inaktívak nem lehetünk. Mert az életnek önmaga a műve. Rájöttem, hogy ez lesz A költészeti gazdaságtan első fejezete. És írni kezdtem: „Az első fejezetet a stúdiómban röpködő pillangónak ajánlom. Őt is, valamint ezt a fejezetet is Pierre-nek keresztelem. Tizenegy óra múlt öt perccel.” Elfelejtettem feljegyezni, melyik napon történt. A második fejezetnek a házamban élő gyík tiszteletére a „Jacob” nevet adtam.

Azokra gondolok, akik dolgoznak – a dolgozó emberekre, és elönt az érzés, hogy amit csináltam, fabatkát sem ér. Az élet oly bonyolult, a munka olyan nehéz, a gazdasági viszonyok annyira lehangolóak és a költészet annyira hiábavaló, hogy az akarat néha megbénul. De találtam valamit Eckhart mester egyik könyvében (franciából fordítom): „Az akaratommal bármit tehetek, hordozhatom az egész emberiség súlyát, táplálhatom a szegényeket, temérdek munkát elvégezhetek, mindent megtehetek, ami tetszik. Ha a hatalmam hiányzik hozzá, de megvan az akaratom, Isten előtt mindezt megcselekedtem, és ezt senki egy pillanatra sem vonhatja kétségbe vagy vitathatja el tőlem.” Miután elolvastam e sorokat, szépen folytattam a munkámat. De tudomásul kell vennem, és tételként is kénytelen vagyok kimondani, hogy a költészet nem a madár, hanem a só, amit a mese szerint a madár farkára hintettek, hogy ne tudjon repülni. Holnapra talán mindannyian madarakká válunk?

Az árfolyam

Így jutottam el A valós árfolyam definíciójához. Az volt a tézisem, hogy kivétel nélkül mindannyian különbözünk a többiektől – hogy az egyetlen dolog, ami közös bennünk az, hogy különbözőek vagyunk. Valós árfolyam szerinti cserének a különbségeinken alapuló cserét javasoltam nevezni. Ahhoz, hogy a társadalom optimális állapotba jusson, arra van szükség, hogy a különbségek közti különbség nullává váljon. Más szóval arra van szükség, hogy a munkánkon keresztül egymásra hangolódjunk. Mint tudják, a Skóciában működő Ronald Laing, az antipszichiátria egyik alapítója, régóta foglalkozik a kettős agy, a kettős agykéreg elméletével; az agykérgünkön minden jel szerint két csomó található, s az egyik a legprimitívebb életviszonyokkal, az agresszivitással van összefüggésben. Ez a rendszer a darwini evolúciós elmélet szerint működik, célja a túlélés a létért folytatott küzdelemben. A másik csomó azokért a különféle elemekért felelős, amelyeket összességükben „civilizációnak” nevezhetünk. Valamennyien, életünk minden pillanatában azon igyekszünk, hogy összhangot teremtsünk a két agy között, s persze emiatt van annyi drogra szükség, ezért él drogon az egész társadalom. A mi kapitalista társadalmunkban, és talán a ma létező szocialista társadalmakban is, az alkohol az egyetlen elfogadott drog. (Ez egy külön ügy.) Az általam vizsgált probléma végső soron a munkamegosztásra vezethető vissza, úgy is mondhatnánk, hogy mindennek aszerint nagyobb vagy kisebb az értéke, hogy fokozza vagy mérsékli a munkamegosztást. A mi társadalmunkban így működnek a dolgok. A költészeti gazdaságtan elveiben azzal foglalkozom… amivel Marx első műve is birkózott: az értékelmélettel. Tudunke értékelméletet alkotni? Marxot természetesen társadalomtudósnak tekintik – lelkesedett Fourier-ért, nagyra becsülte, ugyanakkor azonban egy kissé hóbortos utópistának tartotta (s persze Fourier tényleg nagyon furcsa és hóbortos tud lenni), úgyhogy saját javaslattal állt elő, amelyet tudományos szocializmusnak nevezett el. Néha azt kívánom, bárcsak költő lett volna Marx, nem pedig filozófus, szociológus és közgazdász, mert ha költő lett volna, senki sem csinált volna vallást az elméletéből, s talán többet meríthettünk volna az írásaiból a társadalom valódi átalakításához. Komolyan gondolom, hogy vissza kell nyúlnunk az utópistákhoz, mert mára minden utópiává vált. Merő utópia azt hinni, hogy vita nélkül juthatunk e szalag végére.

Az, hogy a világ nem robban fel a következő öt percben, merő utópia. Az olyan könnyen, nagyon is könnyen elérhetőnek látszó dolgok, mint például a szocializmus és a demokrácia, utópiának tűnnek. A teljes felszabadulás utópiának tűnik. Ugyanakkor a nők és a gyermekek napjainkban végbemenő felszabadulása mégiscsak ebbe az irányba mutat.

Most be kell fejeznem: gondtalan utazást kívánok mindannyiunknak.

Fordította Koppány Márton


[*] A fenti szöveg egy 1977-ben készült hosszabb videofelvétel néhány részletének az átirata. A négyórás anyag megszerkesztett változata 45 perc hosszú, és a Porta Filliou címet viseli. Filliou szinte végig egy asztal mögött ült, amelyre gumibélyegzők voltak kirakva – a különféle terveihez kapcsolódó bélyegzők mintegy irányjelzőkként szolgáltak monológjához.

Filliou, Robert: The Propositions and Principes of Robert Filliou. In Robert Filliou. From Political to Poetical Economy. Morris and Helen Belkin Art Gallery, University of British Columbia, 1995. 75–87.

[1] A teljes cím: Le Voyage de la Galerie Légitime – Galerie Légitime Strip.

[2] Lásd erről a Nyman-féle Brecht-interjú 12. jegyzetét.

[3] Elme, tudat – az alább következő szójátékra való tekintettel meghagytam angolul. – A ford.

[4] Sebaj!, sose bánd! De szó szerinti értelemben ezt is jelentheti: Sosem Tudat. Filliou a szotó-zen művelője volt, és a „nem-tudat” a zen egyik központi „kategóriája”. – A ford.

[5] Games at the Cédilla or The Cédilla Takes Off. Something Else Press, N. Y., 1967.

[6] Brooklyni üdülőterület. – A ford.


1993 | Fluxus antológia | Fluxus@Artpool / Fluxus könyvtár | Artpool | kereső