A művészet és az élet egysége


A művészet és az élet egysége a fluxizmus számára alapvetően fontos. A fluxus létrejöttekor a központi gondolat a művészet és az élet között húzódó határ eltörlése volt. Ez a nyelv illett a pop-art és a happeningek korszakához. A fluxus-kör alapítói megpróbálták feloldani azt, ami akkoriban a művészet és az élet dichotómiájának látszott. Ma már nyilvánvaló, hogy a fluxus hozzájárulása a művészethez éppen abban állt, hogy megmutatta, nincsenek eltörlendő határok.

Beuys pontosan megfogalmazta ezt abban a kijelentésben, hogy mindenki művész, bármilyen problematikus is ez. Másképpen úgy is mondhatnánk, hogy a művészet és az élet egy egységes referenciamező, egyetlen kontextus részei. Ha így fogalmazzuk meg, az szintén felvet bizonyos problémákat, de hát éppen az a fluxus célja, hogy érdekes problémák után járjon.

 

Intermédia


A fluxus legmegfelelőbb hordozóeszköze az intermédia. Dick Higgins eredeti megfogalmazásánál jobbat nem találhatunk. Dick híres 1966-os tanulmányában vezette be az „intermédia” fogalmát a modern világba. Ezzel központi fogalmat hozott létre: az olyan emberek művészeti formáját, akik szerint a művészet és az élet között nem szabad mesterséges határokat húzni. Ha nem lehet határ művészet és élet között, akkor művészi formák között még kevésbé vonhatunk határt. A történetírás, a vita, a hasznos különbségtétel érdekében utalhatunk különálló művészeti formákra, az intermédia jelentése azonban az, hogy a mi korunk olyan művészeti formákat igényel, amelyek számos médiumban gyökereznek, és új hibridekként jönnek létre.

Képzeljenek el egy olyan művészi formát, amely 10 százalékban zenéből, 25 százalékban építészetből, 12 százalékban rajzból, 18 százalékban cipőkészítésből, 30 százalékban festészetből és 5 százalékban szagokból áll. Milyen lenne? Hogy működne? Hogyan jelennének meg az egyes művek? Hogyan működnének? Olyan gondolatkísérlet ez, amely érdekes eredményekhez vezet. Az efféle játékok eredményei a legérdekesebb mai művek közé tartoznak.

 

Experimentalizmus


A fluxus tudományos módszerekkel közelített a művészethez. Jellemző jegyei az experimentalizmus, a kutatásirányultság és a bálványrombolás. Az experimentalizmus nem egyszerűen azt jelenti, hogy új dolgokkal próbálkozunk. Azt jelenti, hogy új dolgokkal próbálkozunk, és értékeljük az eredményt. A hasznos eredményekhez vezető kísérletek nem kísérletek többé, hanem eszközökké válnak, mint a penicillin a gyógyításban vagy az imaginárius számok a matematikában.

A kutatásirányultság nemcsak a kísérletezésre vonatkozik, hanem arra is, ahogyan a kutatást vezetik. A legtöbb művész, még azok is, akik experimentálisnak hiszik magukat, nagyon keveset tudnak arról, hogyan fejlődnek ki a gondolatok. A tudományban az együttműködés fogalma – a teoretikusok, a kísérletezők és a kutatók közös munkája az új módszerek és eredmények kidolgozásában – már jól bevált. A fluxus ezt a gondolatot a művészetre alkalmazta. A fluxus-művek közül jó néhány több egymással dialogizáló művész munkájának az eredménye. Nem a fluxus-művészek kezdték alkalmazni ezt a módszert, de a fluxus az első olyan művészeti mozgalom, amely ezt a munkamódszert megfelelőnek tekintette az éveken át tartó tevékenységek számára is, nem csak alkalmi próbálkozásként. A fluxus-művek jó részét ma is egy-egy művész hozza létre, de a legelső naptól fogva mindmáig találhat az ember fluxus-művészeket, akik közösen dolgoznak olyan projekteken, amelyek megvalósításához egyetlen tehetségnél többre van szükség.

A bálványrombolás szinte magától értetődő. Ha experimentális módszerekkel dolgozik az ember egy olyan területen, mint a művészet, amelyet megkötések és előítéletek vesznek körül, készen kell arra állnia, hogy áthágja a kulturális hagyomány szabályait.

[tovább]