FLUXUS ANTOLÓGIA


La Monte Young

Az 1960-as előadás*


Szerzői jegyzet: Az előadást 1960 nyarán vetettem papírra. Első ízben a kaliforniai Kenfieldben hangzott el, Ann Halprin táncszemináriumán, ahol 1960 nyarán kortárszenei tanfolyamot tartottam Terry Riley-vel; az esemény alkalmából Hegedűtrióm (Trio for Strings) magnófelvételét is lejátszottam. Másodízben a Társadalmi Kutatások Új Iskolájának Richard Maxfield-féle elektronikus zenei szemináriumán olvastam fel a szöveget, Richard West 88th Street-i lakásában, azon az 1960 őszén tartott összejövetelen, amelyen a Vers székekre, asztalokra és padokra (Poem for Chairs, Tables and Benches, etc.) című kompozíciómnak a Rober Dunn által készített, a Látomás zongorahangzatára épülő magnóváltozata is elhangzott.
Az előadás egységekből áll – lásd alább. Eredetileg minden egység külön lapra, vagy több, egymáshoz kapcsolt lapra volt gépelve. A felolvasható lapok számát és sorrendjét illetően nincs semmiféle megkötés. Az előadás hossza és a részek sorrendje a véletlentől függ, ezért minden alkalommal új összefüggések és értelmezési lehetőségek keletkeznek. Nyomtatásban három egység jelent meg először, a Kulchur 1963/10-es nyári számában. Az alább olvasható szöveg az összes részt tartalmazza, abban a sorrendben, ahogy a TDR [Tulane Drama Review] 1965-ös happening-különszámában szerepeltek.
Az 1960-as 9. kompozícióm (Composition 1960 # 9) egy papírlapra húzott egyenes vonal. Előadásra szántam, de előadási utasítást nem mellékeltem hozzá. Azon az estén, amikor megismerkedtem Jackson Mac Low-val, elmentünk a lakásomra, ahol felolvasta néhány versét. Távozás előtt arra bíztatott minket, hogy mi is látogassuk meg őt, és le akarta rajzolni egy darab papírra, hogyan juthatunk el hozzá a legegyszerűbben. Véletlenül pont az 1960-as 9. kompozíciómat kapta fel az asztalról. „Írhatok erre? – kérdezte. – Nem, arra ne írjál – válaszoltam. – Egy darabom van rajta. – Miféle darabod? Ez csak egy vonal.”

*     *     *

Dennis Johnson a Los Angeles-i Lavina No. 1 (Avalanche # 1) szervezése közben levélben tájékoztatott a koncert várható programjáról. Utolsó műsorszámnak saját, Lárma (Din) című művét szánta. A Lárma előadói (remélhetőleg legalább negyven személy) a műsor kezdete előtt a közönség soraiba vegyülnek. A kompozíciót sötétben kell előadni. Az előadóknak különféle zajokat kell kelteniük, hol szólóban, hol kisebb csoportokban, hol valamennyiüknek közösen. A zaj lehet kiabálás, tapsolás, sikítás, szövegelés (bármiről), (tetszőleges tárgyú) sugdolódzás, lábdobogás, csoszogás, illetve mindezek kombinációja. A szólóhangok többsége egyedi, nehezen leírható hangzás. A hangok némelyike két-három percig is szólhat, és gyakran hosszú szünetet kell tartani közöttük. A közönséget természetesen nem tájékoztatják róla, hogy az előadók a soraikban foglalnak helyet. Mint már említettem, ez a darab zárta a programot. „Amikor a taps-darab (és vele a koncert) véget ér – írta Dennis (ekkor még nem Lármának nevezte a művét) –, a jelenlévők vagy maguktól szétszélednek, vagy az örökkévalóságig ülhetnek a sötét és néma teremben, mert sem a fények felgyújtásával, sem más módon nem jelezzük, hogy ideje távozniuk.” A Lavina No. 1 újszerű, és intenzív élményt nyújtó előadás volt. A Lárma pazarul sikerült. Amikor véget ért, kiosontunk a teremből, és kíváncsian vártuk, mikor távozik a közönség. A bejáratnál osztogatott program mondatai közül csak néhányat lehetett rendesen kibetűzni, az egyik végigfutott a szórólapon: „A koncert három óra hosszú, A koncert három óra hosszú, a koncert há.” Még legalább fél óra volt hátra. Vártuk, mi történik. Lassacskán a közönség maradéka is elszállingózott. A legvégén a University of California egyetemi újságjának két feldühödött kritikusa lépett oda hozzánk, és megkérdezte, akarunke mondani valamit a koncertről, mielőtt keresztre feszítenének minket az újság hétfői számában. Matatni kezdtem a zsebemben, és előhúztam egy papírlapot. A Lárma előadási utasításait tartalmazta. „Igen – mondtam –, egy pillanat. – Azzal olvasni kezdtem: – Lábcsoszogás 260 lábra. – Ez minden? – kérdezték. – Igen – feleltem, mire elmentek. Valaki megkérdezte: – Ti a Zenhez tartoztok? – Dennis ezt válaszolta: – Nem, de a Zen hozzánk tartozik.”

*     *     *

Egy este Diane[1] a következő megjegyzést tette: „A pillangós darabnak talán akkor kellene elkezdődnie, amikor berepül egy pillangó az előadóterembe.”

*     *     *

Gyakran mondogatják, hogy egy műalkotással szemben a fő követelmény nem az, hogy új, hanem hogy jó legyen. De ha a jót azzal azonosítjuk, amit szeretünk – és mivel műalkotásokról beszélünk, minden más definíciót haszontalannak vélek –, majd kijelentjük, hogy minket a jó dolgok érdekelnek, akkor érzésem szerint mindig ugyanazok a dolgok fognak érdekelni bennünket (azok, amelyeket már amúgy is szeretünk). Engem nem a jó érdekel. Engem az új érdekel – akár jót hoz, akár rosszat.

*     *     *

Diane szerint a déli egyetemi koncertek rendezvénysorozatának igazgatója nyilván azért ellenezte, hogy harmadik kortárszenei koncertünkön bemutassam az 1960-as 5. kompozíciómat, mert nem tartotta zenének. Ez az a kompozíció, amelyben szabadon engednek egy – vagy akárhány – pillangót a hangversenyteremben. Mit gondol, kérdeztem Diane-t, vajon az 5. kompozíció kevésbé tekinthető zenének, mint az 1960-as 2. kompozíció, amely abból áll, hogy tüzet rakok a közönség előtt? „Igen, kevésbé – felelte –, mert a tűz-darabban legalább hangokat is hallunk.” Mire azt mondtam, hogy a pillangó is kelt hangokat, s nemcsak a szárnya verdesésével, hanem a testműködésével is, úgyhogy ha nem mi akarjuk előírni, milyen erősek vagy gyengék legyenek azok a hangok, amelyek bebocsátást nyerhetnek a zene birodalmába, akkor a pillangó-darabot éppúgy zenének kell tekintenünk, mint a tűz-darabot. Diane erre azt válaszolta, hogy a hangoknak legalábbis hallhatónak kellene lenniük. Mire azt mondtam, hogy az emberek rendszerint természetesnek veszik, hogy minden értük van a világon, de tőlem idegen ez a mentalitás. Én egyáltalán nem tartom fontosnak, tettem hozzá, hogy bárki vagy bármi hallja a hangokat, épp elég, ha a hangok léteznek. Amikor jelen előadás írásakor ehhez a történethez érkeztem, még valami az eszembe jutott: „Ha túl szélsőségesnek tűnik az álláspontom, akkor válaszolj a kérdésemre: vajon a hangoknak is képesnek kellene lenniük rá, hogy meghallják az embereket?”

*     *     *

Amikor elküldtem néhány barátomnak az 1960-as 2–5. kompozíciókat, nagyon különböző visszajelzéseket kaptam – de volt egy dolog, amiben egyetértettek. Szinte valamennyiüknek tetszett az 5. kompozíció, amely mindössze abból áll, hogy egy – vagy akárhány – pillangót szabadon engedek az előadóteremben. Diane szerint ez egy roppant szeretetre méltó darab, és szinte képtelenség, hogy ne fogadja valaki tetszéssel. Én mindenesetre eldöntöttem magamban, hogy a következő adandó alkalommal vagy a tűz-darabot (a 2. kompozíciót, amelyben tüzet rakok a közönség előtt), vagy a pillangót-darabot fogom előadni. Így amikor esedékessé vált egy újabb déli kortárszenei koncert a Berkeley Egyetemen, jeleztem egy barátomnak, aki kapcsolatban állt az igazgatóval, hogy vagy a 2., vagy az 5. kompozíciót szeretném bemutatni. Másnap a barátom visszahívott, és elújságolta, hogy beszélt a rendezővel. A rendező kijelentette, hogy egyik darabról sem lehet szó. Megdöbbentem. Azt viszonylag könnyű volt megérteni, hogy a tűzrakással kapcsolatban aggodalmai vannak, de mi baja lehetett a pillangókkal? Nos, a 2. és az 5. kompozíciót kitiltották a koncertteremből; az 1960-as 4. kompozíciót adtuk elő helyettük.
Nem sokkal ezután Diane levelet kapott a New Yorkban tartózkodó Susantól. Susan levele a következő mondattal zárult: „Ma reggel láttam a parkban egy gyereket, aki rémülten menekült egy kis sárga pillangó elől.”

*     *     *

Egy alkalommal, amikor épp Richard Maxfieldnél laktunk New Yorkban, arról vitatkoztunk Dennis Johnsonnal, hogy mekkora választási szabadsága marad a komponistának, ha a véletlenre és a meghatározatlanságra építi darabját. Abban elvileg egyetértettünk, hogy mindig maradnak olyan dolgok, amelyek között választania kell. Ha mást nem is, azt el kell döntenie, hogy milyen véletlen-módszert alkalmazzon, illetve hogy mit hagyjon meghatározatlanul. Nem sokkal New Yorkból való távozásunk után Dennis meglátogatott Los Angelesben. Magával hozta új kompozíciója, A második gép (The Second Machine) egy példányát is. Kortárszenei koncertet akartunk tartani a Berkeley Egyetemen, s műsortervünkben – Dennis műve mellett – a következő darabok szerepeltek: Cage-től a Képzeletbeli tájak No. 4. tizenkét rádióra (Imaginary Landscapes # 4 for Twelve Radios) (Dennis vezényletével), Richard Maxfieldtől a Köhögészene (Cough Music), valamint az én Látomásom (Vision). Alig lépett be Dennis a Berkeley-n lévő lakásomba, már mondta is a magáét: sokat gondolkozott azon, amiről New Yorkban beszélgettünk, és úgy véli, felfedezte a teljesen meghatározatlan zenét, amely semminemű beavatkozást sem igényel a zeneszerzőtől. „Nos, hogyan fest?” – kérdeztem. Letépett egy darab papírt, ráfirkantott valamit, és átnyújtotta. A papírfecnin a következő szöveg volt olvasható: „FIGYELJ!”

*     *     *

Nemrég készültem el az 1960-as 2–5. kompozícióimmal. Íme az 1960-as 2. kompozíció:
Rakj tüzet a közönség előtt. Lehetőleg fát használj, de a tűzgyújtáshoz, illetve a füst mérséklése céljából szükség esetén más tüzelőanyagot is igénybe vehetsz. Bármekkora tüzet rakhatsz, a lényeg, hogy ne idézze fel más tárgyak – gyertya, öngyújtó stb. – lángjának a képzetét. A fényeket leolthatod.
A tűzrakó(k) a tűz mellé ülhetnek, és nézhetik a tüzet, amíg a kompozíció tart. De ne a tűz és a közönség közé üljenek, mert akkor megfosztják a közönséget a tűz látványának élvezetétől.
A kompozíció tartama tetszőleges.
Ha az előadásról rádiófelvétel készül, a mikrofont a tűz közelébe lehet állítani.
Az 1960-as 5. kompozíció pedig a következőképpen fest:
Engedj szabadon egy (vagy akárhány) pillangót a hangversenyteremben.
Amikor vége a darabnak, ereszd ki a pillangót a teremből.
A darab lehet hosszabb vagy rövidebb, de ha korlátlan idő áll rendelkezésre,
nyisd ki az ajtókat és az ablakokat, mielőtt a pillangót szabadon engednéd.
A darab akkor ér véget, amikor a pillangó elrepül.
Az új darabjaimat lemásoltam, és elküldtem néhány barátomnak. Pár hét múlva levelet kaptam Dániából, Tony Conradtól. Azt írta, hogy nagyon tetszik neki a tűz-zene, úgy gondolja, igazán kellemes lehet hallgatni a tűz pattogását, s őbenne is felmerült már egyszer, hogy kezdhetne valamit ezekkel a hangokkal, de arra biztosan nem lett volna képes, hogy olyasmit írjon, mint a 2. kompozíció. Az 5. kompozíciót viszont nem érti. Válaszlevelemben ezt írtam: „Hát nem csodálatos hallani, amit látni szoktunk?”

*     *     *

Egy másik levél is érkezett, Terry Jenningstől: „A macska élete delelőjére jutott. A farka néha az eget veri (csak az alját, az ágak alatt). Sokat heverészik.”

*     *     *

Hosszú idő után megint hírt kaptam Dennis Johnsonról. Terry Riley írta San Franciscóból: „Tudod, mi újság? Itt van Dennis. Szilveszter napján állított be… Tegnap elmentünk Ann Halprinékhez és Dennis csinált egy pár heccet, például letusolt Ann zuhanyozójában, és Ann kislányai kibiceltek neki, meg átment a szomszédhoz, és kölcsönkért egy fej hagymát stb., stb.”

*     *     *

Minden szó, amit kimondok, a művészet hazugságát fokozza.

*     *     *

Egy alkalommal, amikor Richard Maxfield, Dennis Johnson és én Christian Wolffról beszélgettünk Richard New York-i lakásán, Dennis a következő megjegyzést tette a német zeneszerzőre: „Farkas – aranyozott ketrecben.”[2] Nemrégiben megint Wolffról beszélgettem Richarddal, arról, hogy milyen eredeti művész volt, s hogy mennyire a kora előtt járt. Richard ezt mondta: „Dennis talán inkább Johnra mondhatta volna, hogy ketrec – egy aranyozott farkas körül.”[3] Amikor elmeséltem Diane-nak a két történetet, ezt a megjegyzést fűzte hozzájuk: „Mind a ketten tévedtek. Dennisnek azt kellett volna mondania Wolffról, hogy aranyozott farkas ketrecben, Maxfieldnek pedig azt kellett volna mondania Johnról, hogy aranyozott ketrec egy farkas körül.” Mire Diane és én kitárgyaltuk a dolgot, rájöttem, voltaképp mindegy, hogy ki mit mondott, és mit kellett volna, hogy mondjon, mert ez az egész történetfüzér semmi egyébről nem szól, mint a homályosságról.

*     *     *

Sokszor fontos lehet, hogy meg merjük kérdezni: „Kicsoda John Cage?”

*     *     *

Amikor az első általam vezénylendő kortárszenei matinéra készülődtünk, megkértem Dennis Johnsont, hogy írjon valamit előadásra szánt művéről, A második gépről, mert az volt a tervem, hogy minden darabhoz kommentárt fűzök. Dennis a következőket írta: „Pörgesd meg háromszor a tűt. Ne izgasd magad, ha a földre esik. Nyugodtan csalhatsz, feltéve, hogy örömödre szolgál. Nem tudom, hány lehetőség adódhat, és nagy kérdés, érdekele egyáltalán. A partitúrák tűz- és vízállók. Játssz el minden oldalt, vagy ha ez fárasztó, játszd el az éleket, de engem ne zavarj a kérdéseiddel, mert régi partitúrákat égetek. Víz alatt is előadható.” És a végén aláírás: Dennis Johnson.

*     *     *

Tavaly egy alkalommal, amikor Los Angelesben tartózkodtam, összeverődtünk néhányan a nagymamám házában, hogy meghallgassuk Richard Maxfield elektronikus zenei kompozícióit, amelyek frissen érkeztek New Yorkból. Zenehallgatás közben a nagymamám, aki kicsit hajlamos összezavarni a dolgokat, a következő kérdéssel fordult Dennis Johnsonhoz, Maxfield kompozíciójára, a Sine Musicra[4] célozva: „Did you write this?[5] – Mire Dennis ezt felelte: – Ó, többször is.”

*     *     *

Amikor Karlheinz Stockhausen előadást tartott a Berkeley Egyetemen, említést tett néhány olyan művéről, amelyben a televízió is szerepet játszott. Azt mondta, hogy művei formájához az új médiumból, a televízióból merített inspirációt. Ezen a ponton az egyik hallgató ezt mondta a szomszédjának: „És én még azt hittem, hogy a zene az emberekért van.”

*     *     *

Az egyik kedvenc költőm Po Csü-ji; 772-től 846-ig élt.


Hajlott asztalra teszem a lantom,
nem győzöm dallal, nem bírom szóval,
selyem-idegbe tépázni fájna.
Szél tép a húrba: magától szólal.[6]


*     *     *

Bárcsak emlékeznék, mit mondott Terry Jennings az antarktiszi pókról. Akkor beszélt róla, amikor New Yorkban járt. Együtt vacsoráztunk, és kérdezgetni kezdtem, milyen állatok és növények élnek az Antarktiszon. Azt felelte, hogy a tudósok felfedeztek egy pókot, amelyik az év túlnyomó részét fagyott állapotban tölti. Mintha így fejezte volna ki magát: „Legalább tizenegy hónapot.” Amikor az idő felmelegszik, a pók felolvad és feléled – úgy egy hónapnyi időre. Azt is hozzátette, hogy a pók talán hosszú évekig elél. Ha jól emlékszem, szó szerint ezt mondta: „Talán száz vagy százhatvan évig is.”

*     *     *

Amikor arra kértem Diane-t, hogy jegyezze fel Dennis kijelentését, miszerint ő már sokszor megírta Maxfield Sine Musicját, Dennis ezt mondta: „Minek? Megismétlitek a koncertet?”

*     *     *

Anarchia

*     *     *

A korábbi zenék túlnyomó részével az a gond, hogy az ember rákényszerítette az akaratát a hangokra. Ha tényleg meg akarjuk ismerni a hangokat, akkor ahelyett, hogy arra kényszerítenénk őket, hogy a mi emberi igényeinket szolgálják, hagynunk kell, hogy azok legyenek, amik. Ha leigázzuk őket, és rájuk kényszerítjük az akaratunkat, haszontalanná válnak. Így semmit sem tanulhatunk tőlük, mert a saját elképzeléseinket fogják visszatükrözni. Ha azonban meghagyjuk őket annak, amik, és eredeti mivoltukban – vagyis önálló létezőként – próbáljuk megtapasztalni őket, akkor új tudás birtokába juthatunk. Annak idején, amikor Terry Riley és én először dolgoztunk együtt Ann Halprinnal, gyakran előfordult, hogy rögtönöztünk. Nagyon élveztük a dolgot. Emlékszem egy estére, amikor az egyik táncosnak legalább fél órájába telt, hogy a falon függeszkedve körbehaladjon a termen. Ezeken az estéken sok új hangot fedeztünk fel. Olyan hangokat, amelyeket még sohasem hallottunk. Az új hangokat természetesen új módon állítottuk elő, de érdeklődésünk olyan, már létező hangokra is kiterjedt, amelyekre korábban nem fordítottunk kellő figyelmet. Több mint egy órán át szóló hangokat is produkáltunk. Ha a hangok nagyon erősen szóltak, órákba telt, mire visszanyertem a normális hallásomat, és szinte ugyanolyan új élmény volt megint hallani, mint először találkozni az új hanggal. E rendkívül gyümölcsöző tapasztalatok tükrében érthetőbb talán, mire gondolok, amikor azt mondom, hogy szeretek a hang belsejébe kerülni. Ha a hangok nagyon hosszúak – és Halprinéknál gyakran keltettünk hosszan szóló hangokat –, akkor könnyebb beléjük férkőzni. Néha, amikor egy-egy hosszan szóló hangot produkáltam, megfigyeltem, hogy nem a hangot hallom egy adott irányból, hanem a táncosokat és a termet látom a hang belsejéből. Érezni kezdtem a hangok hullámzását, és felfogtam, hogy minden hangnak külön világa van, és ez a világ hasonló a miénkhez, amelyet mi is a saját testünkön keresztül, azaz a magunk módján érzékelünk. Felfogtam, hogy a hangok és a világ egyéb dolgai épp olyan fontosak, mint az emberi lények, és ha jobban át tudnánk adni magunkat nekik, úgy értem a hangoknak és más egyebeknek, akkor valami újat tanulhatnánk. Átadni magunkat azt jelenti, hogy mintegy a belsejükbe bújunk, így szerezve tapasztalatokat egy másik világról. Ez bonyolultan hangzik, de a gyakorlatban sokkal egyszerűbb. Persze ha semmit sem adunk magunkból a hangnak, ha nem fordulunk felé, hanem mindenáron a saját, emberi szempontunkat akarjuk érvényesíteni, akkor új élmények helyett csak azt kapjuk, amire az adott helyzetben számíthatunk. Ha viszont mi is adunk magunkból valamit a hangnak, és előítéletek nélkül közeledünk hozzá, ha belépünk a világába, akkor az élmény minden várakozásunkat felülmúlhatja, s csak rajtunk múlik, hol a határ. Amikor a hang világába lépünk, új világba érkezünk. Távozáskor arra számítunk, hogy a régi világunkba fogunk visszatérni. De amikor a hang elnémul, vagy eltávolodunk a forrásától, vagy egyszerűen csak kikerülünk a bűvköréből, azt tapasztaljuk, hogy a világ, amelybe visszatértünk, nem a régi, hanem egy új világ. E jelenségnek részben az a magyarázata, hogy a régi világot most már átszínezik a hangok világában szerzett élmények. Talán nem túl merész kijelentés, hogy aki egyszer új világba lépett – legyen szó hangról vagy bármi másról – az soha többé nem szakad el tőle. Korábbi világaink darabjait tehát magunkban hordozzuk, de ez nem akadálya annak, hogy új világokba hatoljunk. Sőt, ha újnak tudjuk látni a régi összetevők egy új kombinációját, akkor korábbi világaink magunkban hordozott darabjai az újakat erősítik, jóllehet korántsem szükségszerű, hogy e kombinációk az új világok lényegét alkossák.
Amikor elmondtam Richard Brautigannek, hogy szeretek a hangok belsejébe kerülni, azt mondta, nem igazán érti, mire célzok, mert ő nem társít képeket a hangokhoz, s úgy véli, ahhoz, hogy valaminek a belsejébe kerülhessünk, előbb el kell képzelnünk, hogyan néz ki az a valami. Azután megkérdezte: – Nem olyan ez, mint az egyedüllét? – De igen – feleltem.

*     *     *

Régebben sokat társalogtam az újfajta étkezésről. Terry Riley mondta egyszer: „Meglátod, még a szakácsok is fel fognak lázadni. Bemegyünk a hamburgereshez és rendelünk valami harapnivalót. Pár perc múlva a szakács sót tesz elénk. Csak sót. Erre valamelyikünk megszólal: – Hogyan? Ez minden? – Mire a szakács ezt válaszolja: – Mi a gond, haver? Nem szereted a statikus kaját?”
John Cage Meghatározatlanság (Indeterminacy) című előadásában említést tesz egy koncertről, amelynek programfüzetében azt írta az egyik komponista, hogy érzése szerint túl sok szenvedés van a világban. A koncert után Cage gratulált a komponistának, de közölte vele, hogy a túl sok szenvedéssel kapcsolatos kijelentésével nem tud egyetérteni. A komponista kifakadt: „Tessék? Hát nem tartja elégnek?” Amire Cage azt felelte, hogy szerinte éppen ennyi kell.
Dennis Johnson írja egy később kelt levelében: „Gondolod, hogy túl sok rossz van a világban? John Cage úgy gondolja, hogy éppen ennyi kell. Én viszont úgy gondolom, hogy túl sok világ van a rosszban.” Valamivel később jutott csak eszembe, hogy ezt a témát Richard Huelsenbeck is megpendítette már. Berlini dadaista előadásai egyikén kijelentette, hogy a háború nem volt elég véres.
Azon a nyáron, amikor San Franciscóban éltem, Terry Jennigs ezt írta egyik levelében: „Láttál már fényképet az Antarktiszról? Nekem a kezembe került egy színes fényképalbum a tengerről, a jégről, a hegyekről és a sziklákról. Ilyen színű vizet és jeget nem láttam soha azelőtt. Ott lenn a kutatók, akik gyakran rejtett gleccserszakadékok felett táboroznak, örökké hallják sátraik alatt a jég zajlását, s a hangok nappal felerősödnek, éjszaka elcsitulnak.”

*     *     *

Egyszer kipróbáltam a nyers fehérrépát sok mustárral. Sokkal jobb volt, mint bármi, amit Beethoventől hallottam.

Fordította Koppány Márton


[*] Young, La Monte: Lecture, 1960. In Happenings and Other Arts. Szerk. Mariellen R. Sanford, Routledge, London–New York, 1995. 72–81.
[1] A költő Diane Wakoski.
[2] Wolf = ’farkas’. – A ford.
[3] John Cage; Cage = ’ketrec’, ’kalitka’. – A ford.
[4] 1. Szinusz-zene. 2. Zene nélkül. A sine az angolban ’szinusz’-t jelent, de az azonos alakú latin szó jelentése: ´nélkül´. – A ford.
[5] 1. Maga írta ezt? 2. Maga (is) megírta ezt? Dennis „félreérti” a kérdést, mint ahogy a darab címét is „félreértette”. – A ford.
[6] Weöres Sándor fordítása. – A ford.


1993 | Fluxus antológia | Fluxus/Young | Fluxus@Artpool / Fluxus könyvtár | Artpool | kereső