Emmett Williams
Az Ábécé-szimfónia*
Ez egy olyan szimfónia, amellyel kibetűzheted a „love” szót, ha elszívsz egy szivart, megfújsz egy kutyasípot, négykézlábra ereszkedve csokoládés piskótát falsz a padlóról, és elfuvolázol egy kis dalocskát. Legalábbis így történt az 1962-es londoni ősbemutatón.
Ugyanabban az évben, Párizsban, egy játékkürtöt fújtam meg, a közönségre bámultam egy kivájt almán keresztül, széthasítottam egy ruhadarabot, és megettem egy terhes nőt modellező egyetemi szemléltetőeszközből előhúzott keménytojást.
Szimfónia? Nos, Daniel Spoerri a fenti címmel hirdette meg a londoni Institute of Contemporary Artsban tartandó bemutatómat. Mivel egyetlen szimfóniám sem volt, munkához láttam, és írtam egyet.
(Ne feledjük, hogy a fluxust a kezdeti időszakban „nagyon új zeneként” reklámozták. Sok fluxus-beltag valóban komponista vagy hangszeres zenész volt, mások viszont képzőművészettel vagy költészettel foglalkoztak. Henry Martin, a neves kritikus, aki egy hegy tetején él az olasz Alpokban, érdekes dologra hívta fel a figyelmemet egy nemrég írott levelében. Bill Wilson egy ízben megkérdezte Nam June Paiktől, hogy miért nevezi magát minden japán és koreai művész zenésznek. Paik a következőt válaszolta: „Azért, mert New Yorkban túl sok a festő.”)
Az Ábécé-szimfóniában huszonhat tárgy helyettesíti az angol ábécé huszonhat betűjét. A tárgyak ábécérendben vannak elhelyezve a színpadon, és minden tárgy mellett utasítás található, hogy mit kell csinálnia vele az előadónak. A karmester betűt húz egy dobozból. Kimondja a betűt – legyen például „E” –, az előadó a színpadon sorakozó tárgyakhoz lép, kiválasztja az „E”-tárgyat, és végrehajtja az utasítást.
A tárgyak és az akciók előadásról előadásra változtak. Tokióban az „E” annyi volt, mint felállítani egy kottatartót, ráfújni, és újra összecsukni. New Yorkban Alison Knowles kifestette a szemhéját, én Koppenhágában megkötöztem magam egy hosszú lánc segítségével.
Az Ábécé-szimfónia volt a legnépszerűbb darabom a fluxus kezdeti korszakában.
* * * * *
Néhány – vagy inkább jó néhány – évvel ezelőtt, 1976-ban, Jan Herman egy pár nehezen megválaszolható kérdést tett fel nekem a szimfóniával kapcsolatban. Íme a bevezető rész Jan hosszú interjújából. (A teljes szöveg a West Coast Poetry Review-ban jelent meg, 1977-ben.)
JH Beszéljünk először is a költőről. Egyetértesz azzal, hogy költő vagy?
EW Igen, némi megszorítással. Annak, ami az „először” után jön, aggodalommal nézek elébe.
JH Vannak verseid, amelyeket fogalmi művészeti, illetve minimalista művészeti produktumoknak tekintenek, és a munkáidból született élő előadások egy része a szó legtágabb értelmében sem nevezhető „vers-felolvasásnak”.
EW A magam idejében kiváló mixer voltam. Helytálltam egy területrendező brigád vezetőjeként is. Ügyesen bánok az erdőben a favágó szekercével. Igen, elsősorban költőnek nevezném magamat, de a költészet nem a foglalkozásom, hanem sokkal inkább az, ami foglalkoztat. Bármin is ügyködöm, mindig költészetet művelek, vagy legalábbis akarok művelni. A költészet mindenbe beleszól, amit csinálok.
JH Ez elég szívfájdítóan hangzik.
EW Tudod, nagyon romantikusan viszonyulok ehhez a dologhoz. Nem látom praktikus okát, miért kellene verset írni vagy képzőművészettel foglalkozni. És mégis ezt teszem, tehát csak van valami okom rá. Van egy elég kísérteties versem, ami erről a belső nyugtalanságról szól: mintha csecsemősírást hallanál, nem tudod, honnan, és senki más nem hallja a sírást, de neked muszáj benézned minden szobába, át kell kutatnod a mezőket és az erdőket – és sohasem találsz rá a hang forrására. Ellenállhatatlan erővel hajt előre valami, s közben fogalmad sincs, hová tartasz. A vers, a festmény a kutatás mellékterméke csupán. Tudom, melodramatikusan hangzik, amit mondok. De szembe kell nézni vele, hogy olyan ez, mint egy átok. Erato átka. Mit szólsz, milyen jó cím!
JH Ha már szóba hoztad, beszélgessünk egy kicsit a szerelmi költészet múzsájáról. A (mai?) szerelmi költészet kilencvenkilenc százaléka teljesen olvashatatlan, hiteltelennek hat. A te szerelmes verseid azonban mások. Vegyük például az Ábécé-szimfóniát, amelyet 1962-ben adtál elő először Londonban. A vers úgy jött létre, hogy az ábécé huszonhat betűjét huszonhat tárggyal és tevékenységgel helyettesítetted. A dokumentáció szerint – és most a Válogatott rövid versekhez írott jegyzeteidből idézek – „… a londoni előadáson a »love«-ot úgy betűzhette ki az ember, hogy elszívott egy szivart, megfújt egy kutyasípot, négykézlábra ereszkedve, mint egy kiskutya, csokoládés piskótát falt a padlóról, és elfuvolázott egy kis dalocskát.”
EW Olvasd csak tovább. A darmstadti előadáson egy kilyukasztott papírlapon keresztül a közönségre bámultam, szivarral kínáltam egy lányt, tojást húztam elő egy makett-vaginából, és kendőt helyeztem a szememre. S a többi, s a többi. A vers épp olyan személytelen, mint az ábécé betűi, amelyeket huszonhat tárggyal és tevékenységgel helyettesítettem. Ha egy tárgyakból és tevékenységekből álló ábécét használsz a „love” vagy bármi más kibetűzésére, olyan kombinációkhoz jutsz, amelyek messze túl vannak a logika és a józan ész határain. A véletlen nagy kerítő.
JH De a versed szatíra is. Túl komolyan veszik az emberek a szerelmet.
EW Talán mert zavarba ejti őket. Azért veszik annyira komolyan, mert nem képesek szabadon szeretni. De az Ábécé-szimfónia nem erről szól. Egyáltalában nem.
JH Kíváncsi vagyok, miért versnek hívod, miért nem happeningnek.
EW Szimfóniának hívom, de természetesen vers. Egy olyan vers, amely lelép a papírlapról.
JH A közvetítőeszköz továbbra is a nyelv. Nem szeretnék definíciókba bonyolódni…
EW Én sem.
JH… de beszélgessünk még egy kicsit erről az ötletről, hogy egy szimbólumsorozatot egy másik szimbólumsorrá alakítasz.
EW Egész életemben ezt csináltam! Mi másért írna verset az ember?
JH Ha jól értem, pont erről szól a síró csecsemős melodramoletted.
EW Nem viccnek szántam. Emlékszem, valaki egyszer megkérdezte Diter Rottól – a londoni Gallery Haywardban történt, Diter nagy retrospektív kiállításán, és egy hölgy volt a kérdező –, hogy miért festett olyan „borzasztó” képeket. A válasz körülbelül így hangzott: „Nem tudom, miért, de néha azt kívánom, bárcsak ne festettem volna.”
JH És te ellenállhatatlan kényszert érzel, hogy képeket is fess. Miért készít egy költő képeket?
EW Hadd válaszoljak a kérdésedre azzal, amit Kandinszkij mondott annak idején a költeményeiről, hogy amikor verset ír, egyszerűen csak eszközt vált, mert ugyanaz az erő készteti írni és festeni. Mindenesetre az utóbbi időben tanításból, valamint litográfiák és nyomatok eladásából élek. A két litográfiasorozatom többé-kevésbé festőinek és tematikusnak mondható. Fogalmam sincs, miért készítettem őket, de azt tudom, hogy mindkét sorozat, s néhány újabb rajzom is tulajdonképpen fordítás: az ötvenes években írott permutációs költeményeimet jellemző problémákat és eljárásokat fordítják le egy másik médium nyelvére. A litográfiák nézője számára rejtve marad az összefüggés, ha én magam nem hívom fel rá a figyelmet, és nem magyarázom el részletesen a dolgot. De ha a versek nincsenek, akkor a litográfiák sem születtek volna meg.
JH Úgy értsem, hogy a korábbi művek szisztematikus felhasználásával – azaz a belőlük kiolvasott szisztéma segítségével – új műveket készítettél? Micsoda precíz visszacsatolás!
EW Attól tartok, nem ilyen egyszerű a dolog. Jobb, ha most azonnal tisztázunk valamit. Költőnek tekintem magam, nagy K-val, minden megszorítás nélkül. Nem konkrét költőnek, nem vizuális költőnek, nem verbivokális hogyishívjáknak, hanem egyszerűen csak Költőnek. De olyan költőnek, aki a hagyományostól eltérő módon fejezi ki magát a nyelv segítségével, akinek a számára a nyelv nyersanyag. Az én módszereimnek több köze van a zeneszerző, a festő vagy a szobrász módszereihez, mint ahhoz, ahogyan a legtöbb kortárs költő dolgozik. Szonettet is tudok írni, és meglehetősen sok többé-kevésbé hagyományos versem van, de ami igazán érdekel, az valami más. Otthonosabban mozgok a Jegyesekhez[1] hasonló „programozott” könyvek szűkös világában. A szűkösség talán nem a helyes szó. Arra célzok, amit Paul Valéry mondott, hogy a legnagyobb szabadság a legnagyobb szigorúságból ered. Nem szeretek locsogni a verseimben. Eleget locsogok egész nap. Nem vagyok sem naplóíró, sem politikus, sem hisztérikus, sem analitikus, sem puszta rögzítőeszköz. A költő szerző, alkotó, és én ezt szó szerint veszem…
1962. London
Institute of Contemporary Arts
Az előadás időpontja: október 24.
Az Ábécé-szimfóniát Londonban találtam ki, 1962-ben. Ekkor zajlott Victor Musgrave-nek a Grosvenor Square melletti North Audley Streeten lévő galériájában az Aszociális Egyedek Fesztiválja (Festival of Misfits).
A fesztiválmeghívót olvasva meglepődve értesültem róla, hogy egy másik, a kiállításhoz kapcsolódó eseményre is sor fog kerülni: a művészek bemutatóestet tartanak a Dover Street-i Institute of Contemporary Artsban. Ennél jobban csak akkor lepődtem meg, amikor a program leírásához értem, amely a következőképpen festett:
Robert Filliou 53 kilogrammos költeménye
Emmet Williams Ábécé-szimfóniája
Benjamin Patterson Papír-darabja és Tojás Triumfusa
Daniel Spoerri Csináld Magad Korálja
Ábécé-szimfónia? Ilyesmiről mégcsak nem is hallottam – nemhogy én magam írtam volna egyet. Londonba érkezve azután kiderült, hogy a szimfóniát Daniel „rendelte meg” néhány tollvonással, amikor a meghívót és a programtervezetet szövegezte. (Köszönöm, Daniel, jó ötlet volt.)
Londoni szimfóniának is nevezhettem volna, mert London utcáin csavarogva komponáltam meg. Abból indultam ki, hogy a kompozíciónak huszonhat elemből kell állnia. Hangokból? Tevékenységekből? Tételekből? Egy ideig csak sétáltam és tűnődtem, majd egy hét leforgása alatt megvásároltam, megtaláltam, kölcsönbe vettem és kieszeltem a huszonhat tárgyat és tevékenységet. Sikerült a kitűzött időpontra elkészülnöm a szimfóniával. Dicket kértem fel karmesternek. (Dick Alison Knowles, valamint George Maciunas, a fluxus kiötlője társaságában repült Londonba – látni akarták a kiállítást, és éreztetni akarták a fluxus jelenlétét. Sikerült nekik.) Dick betűket húzott egy dobozból, és hangosan megnevezte őket, mire én végrehajtottam a megfelelő tevékenységet a színpadon sorakozó tárgyakkal. Így vált az Ábécé-szimfónia fluxus-repertoárdarabbá.
Az intézetbeli est volt az egyik legelső fluxus-gála. De nem nevezték fluxusnak. 1962-ben a fluxus még annyira új jelenségnek számított a művészeti világban, hogy az Aszociális Egyedek Fesztiváljának látogatóin kívül nagyon kevesen hallhattak róla Londonban. Még csak egy hónap telt el azóta, hogy az első Festum Fluxorum lezajlott Wiesbadenben. Az aszociálisok közül csak Ben Patterson és jómagam voltunk igazolt, Wiesbadent is megjárt fluxus-művészek.
De a lényeg az, hogy mégis a fluxusnak nevezett új mennyiség nyert itt csatát – micsoda tündökletes nap volt, amikor Maciunas földet ért Londonban! Öt újabb aszociálist – név szerint Robert Filliout, Addi Köpckét, Robin Page-t, Daniel Spoerrit és Ben Vautier-t – toborzott abba a hátsógárdába (ó, hogy gyűlölte George az avantgárdot!), amellyel harcba indult a fluxus számára mindennél szentebb ügyéért.
* * * * *
És kik voltak azok az aszociálisok? Íme a lista az ismertetőjegyeinkkel – ilyennek látott minket Filliou és Spoerri:
Robert Filliou, a félszemű, semmirekellő hugenotta
Addi Köpcke, a hivatásos forradalmár Némethonból
Gustav Metzger, a zsidó menekült
Robin Page, a yukoni favágó
Benjamin Patterson, az élve elfogott néger
Daniel Spoerri, a román kalandor
Per Olof Ultvedt, a vörösképű erőművész Svédországból
Ben Vautier, Isten zsibárusa
Emmet Williams, a lengyel, akinek elefántmemóriája van
Az aszociálisok minden olyan emberi lényre kiterjesztették a fesztivál-meghívást, aki az alábbi kategóriák valamelyikébe tartozik:
Ha túl sikeres, és nosztalgiával gondol a régi szép napokra,
ha nincs sikere, és azt reméli, hogy a siker kopogtat egyszer az ajtaján,
ha túl szép, és idegesítőnek találja, hogy a férfiak leszólítják az utcán,
ha csúnya, hölgyem, és szép szeretne lenni,
ha túl mélyen alszik éjszaka, és úgy érzi, hogy ez merő időpocsékolás,
ha álmatlansággal küzd, és annyi az ideje, mint a tenger,
ha van foga, de nincs betevője,
ha van betevője, de nincs foga,
ha a gyengébb nemhez tartozik, és azt kívánja, bárcsak az erősebbhez tartozna,
ha szerelmes, és szenved miatta,
ha untatja, hogy szeretik,
ha gazdag, és a szegények egyszerű örömeire vágyik,
ha szegény, és a Dolce Vita után sóvárog,
ha fél a haláltól, vagy értelmetlennek érzi az életét,
ha hisz a mennyországban vagy a pokolban,
ha elégedett a bőrszínével, vagy szeretné, ha másmilyen volna,
ha hisz magában és elégedett azzal, ami csinál, vagy nem hisz magában, és maga sem tudja, mit miért tesz,
akkor jöjjön el és tekintse meg
AZ ASZOCIÁLIS EGYEDEK FESZTIVÁLJÁT,
amelynek létrehozói néha jól alszanak, máskor nem; néha éhesek, máskor túltápláltak; néha fiatalnak, gazdagnak és jóképűnek érzik magukat, máskor öregnek, csúnyának és szegénynek; néha hisznek magukban, máskor nem, néha művészek, máskor nem.
A mi zenénk nem zene, a költeményeink nem költemények, a képeink nem képek, de
a zenénk talán elmegy költészetnek,
a költeményeink talán elmennek festészetnek,
a festményeink talán elmennek… valaminek,
valaminek, ami megengedi, hogy szabadon szárnyaljon a képzeletünk.
Próbálja ki ön is
AZ ASZOCIÁLIS EGYEDEK FESZTIVÁLJÁT
* * * * *
Íme a londoni fesztiválon előadott tevékenységek listája, abban a sorrendben, ahogyan a betűket kihúzták a dobozból. (Néhány utasítás-kártya elveszett, ezeket olyan tevékenységekkel pótoltam, amelyekről úgy gondolom, hogy valóban sor kerülhetett volna rájuk, és a szimfónia későbbi előadásain tényleg végrehajtottam őket.)
X Felállítottam egy Japánban gyártott papírkarácsonyfát, amelynek a négy ágsora úgy nyílt szét, mint egy esernyő.
Z Egy kormos parafadugóval nullát rajzoltam a koponyámra.
F Felhúztam egy műhalat, és egy lavór vízbe helyeztem.
J Konfettit szórtam a levegőbe.
B Nyúlós műanyagból hatalmas buborékokat fújtam.
H A fejembe nyomtam Addi Köpcke levetett sapkáját – vele a való életben is gyakran csereberéltünk fejrevalókat.
N Bekötöttem a szemem azzal a kendővel, amelyet néhány évvel később is használtunk Robert Filliouval a Természetfeletti érzékcsalódások című előadáson.
V Csokoládés piskótát, vagy valami más csokoládés süteményt faltam négykézláb, mint egy kutya, a padlóról.
O Megfújtam egy „néma kutyasípot” (ez volt a bolti megjelölése), és megkérdeztem a közönséget, hallottake valamit. Azt válaszolták, igen, mire lehordtam őket a sárga földig.
A Almát hámoztam egy régi, kurblis szerkentyű segítségével, amelyet Jean Tinguelytől kaptam ajándékba. Az almát a szerkentyű villájára kellett szúrni, hogy a forgó kések elérjék. De az is lehet, hogy a villa forgott.
I Levelet írtam, már nem emlékszem, kinek.
K Papírzsebkendőbe fújtam az orrom.
E Bambuszfuvolán egy kis dallamot játszottam.
W Belemártottam a fejem egy lavór vízbe.
D Egy terhes nőt modellező egyetemi szemléltetőeszközből keménytojást húztam elő, széttörtem a fejemen, és megettem. A kartonból készült tárgy egymásra helyezett lapokból állt, amelyeket aprólékos anatómiai ábrák díszítettek (azaz díszítenek, mert ez a kellék, szemben a többivel, még ma is a birtokomban van), s ha az ember úgy forgatta őket, mint egy könyv lapjait, nyomon követhette a petesejt méhen belüli fokozatos fejlődését. A tárgyat Max Ernst adta Wesley Strombecknek, aki később nekem ajándékozta. Kissé foltos, mert egy alkalommal tévedésből nyers tojást húztam elő belőle, és törtem szét a fejemen, a partitúrában szereplő keménytojás helyett.
R A pulóveremre tűztem egy celluloidcédulát, amelyet a Covent Garden-i piacon kaptam egy barátságos körteárustól. A cédulán olvasható felirat büszkén hirdeti: ÉRETT VILMOSKÖRTE – ínyenceknek.
T A falra ragasztottam a lejárt követelések behajtására szolgáló legújabb angliai agyszüleményt, egy címkét, amelyen az „Előre is köszönjük” felirat olvasható.
L Elszívtam egy szivart.
U Átkúsztam egy szék alatt.
S Zsákot húztam a fejemre, és körbebotorkáltam a színpadon.
Q Felolvastam a Ladies’ Oracle című viktoriánus klasszikusból.
P Egy üveg pezsgőt öntöttem a nadrágom has alatti részébe.
M Fából faragott maszkot erősítettem az arcomra. A Svájcban készült művészeti alkotást Daniel Spoerri adta kölcsön.
Y Széttéptem egy ruhát, és Y-t formáltam a csíkokból.
C Egy hosszú lánccal foglalatoskodtam, amelyet a Harrodsnál vásároltam. Közben felidéztem, milyen hosszú ideig kellett várnom, hogy a dologtalan áruházi eladók befejezzék magántermészetű beszélgetésüket, és megmondhassam az egyiküknek, hogy milyen hosszú ideje várakozom. Ekkor hallottam életemben először a következő, jellegzetesen brit kifejezést: „Kisebb gondom is nagyobb annál!”
G Kilyukasztottam egy levelezőlapot, s a lyukon átkukucskálva megszámoltam a nézőket.
Fordította Koppány Márton
[*] Williams, Emmett: The Alphabet Symphony. In My Life in Flux – and Vice Versa. Edition Hansjörg Mayer, Stuttgart–London, 1991. 58–64.
[1] Sweethearts, 1966. Williams erotikus vesciklusa.