ALLAN KAPROW

ASSEMBLAGE, ENVIRONMENTEK & HAPPENINGEK


ELŐSZÓ - MŰVÉSZET ÉS ÉPÍTÉSZET - A KÉPMEZŐ A FESTÉSZETBEN - AZ ÚJ FORMÁK, ANYAGOK ÉS MAGATARTÁSFORMÁK (1) (2) - AZ ESEMÉNY (1) (2) - UTÓSZÓ


UTÓSZÓ

Allan Kaprow 1927-ben született Atlantic Cityben (New Jersey állam, USA). 1945-1949 között a New York Universityn építészetet, 1947-1948-ban Hans Hofmann-nál festészetet, 1950-1952 között a Columbia Universityn Meyer Schapirónál művészettörténetet, 1956-1958 között a New School of Social Researchön tanító John Cage osztályában komponálni tanult. Művészetfelfogására jelentős hatással volt John Dewey amerikai filozófus, akinek az Art as Experience (Művészet mint tapasztalat, 1934) című könyvében kifejtett művészetelmélete számos művész és művészeti irányzat (elsősorban az absztrakt expresszionizmus) elméleti kiindulópontjául szolgált. Dewey a műalkotás helyett a készítésekor és befogadásakor szerzett élményre, tapasztalatra helyezte a hangsúlyt, amely intenzív, egységes és megszakítatlan. Az 50-es évek első felében absztrakt expresszionista képeket festő és későbbi tevékenységét is a festészetből, elsősorban Jackson Pollock örökségéből levezető Kaprow első önálló kiállítása 1953-ban volt (Hansa Gallery, New York). 1956-ban ugyanitt kollázsokat állított ki, melyeket a kiállítóteremben felfüggesztett vászonba vágott lyukakon keresztül lehetett megszemlélni. Ekkor már John Cage-nél tanult, akinek 1952-ben, a Black Mountain College-ben (Észak-Karolina), számos művész közreműködésével megtartott előadását az „első happeningnek” is nevezik, s akitől újabb ösztönzést kapott a Dewey-féle művészetfelfogás továbbgondolására. Dewey alapgondolata, hogy az esztétikai élmény gyökere a mindennapi tapasztalat, kiegészült Cage komponálásmódjával, amely az előadás „körülményeit”, a „külső” hangokat a zenemű részévé tette és véletlen műveletek alkalmazásával minimálisra csökkentette az alkotó szerepét a mű létrejöttében, valamint Cage zen buddhizmuson alapuló művészetfelfogásával, amelynek végső konzekvenciája, hogy bármi lehet zene és bárki művész.

Kaprow 1959-ben tartotta meg első happeningjét 18 happening 6 részben címmel (Reuben Gallery, New York), amelyet igen sok követett, tőle és más amerikai és európai művészektől.

A happening kifejezés Kaprow-tól ered, s e műfajnak az elméletét is ő írta meg. Több mint hatvanra tehető publikációinak száma, melyekből egy válogatást a közelmúltban tett közzé Jeff Kelley (Essays on the Blurring of Art and Life, University of California Press, 1993). Legjelentősebb írása a happeningről, annak eredetéről, céljairól és technikájáról 1966-ban látott napvilágot Assemblage, Environments & Happenings címmel, amelyet a Harry N. Abrams kiadó adott ki New Yorkban. A könyv maga – a benne megjelenő tanulmánnyal, képanyagának szisztematikus elrendezésével, valamint egy-egy amerikai, japán, európai, és kelet-európai (Milan Knízak) művész akcióinak leírásával – ma már könyvritkaság. A 341 oldalas könyvből jelen füzetben csupán a 146-208. oldalon található elemző szöveget tesszük közzé, amely az 1945 utáni művészet elméletének egyik alapvető írása, amelynek frazeológiájával, gondolatmenetével gyakran találkozhatunk művészettörténeti feldolgozásokban is, s ahogy Kaprow írta 1958-ban Pollockról: „ma már tananyag az újítása”.

A harmincéves késéssel történő publikálás Magyarországon nem ritkaság, még ha a könyv az is. Bár időközben a Kaprow által képviselt művészetfelfogást a posztmodern ideológia egyértelműen a múlthoz rendelte (vagy bekebelezte?), reméljük, hogy az „élettől elszakadt” művészettel radikálisan szembeforduló és egyben hagyománykereső/teremtő, valamint az esztétikai és a mindennapi tapasztalatot szét nem választó művészetet könyörtelen vizuális logikával megteremtő, és az adódó dilemma (a művészet vége avagy minden művészet) feloldhatatlanságát következetesen vállaló magatartás ma sem csak ritkaság vagy nosztalgia:

„Mikor (Kaprow) először fogott az íráshoz, a televízió még nem formálta át személyes tereinket testetlen pszeudo-közlátványosságok szférájává, a kommunikációs technológia még nagyjából egy ipari infrastruktúrához kötődött, nem volt kérdés a források kimerülése vagy az üvegházhatás, a kompjúterek legfeljebb, ha kezdetlegesek voltak, az emberek még filmhíradókat néztek a helyi színházakban, a feminizmus a húszas évek színvonalán állt, még nem jártunk az űrben (még az oroszok sem), az autók acél sárhányóval, nem pedig biztonsági övvel voltak ellátva” – írja Jeff Kelley az ötvenes évek első feléről, illetve közepéről. Ha ez előtt a háttér előtt nézzük, akkor még inkább kitűnik, hogy a happening már történeti kategória.

Magyarországon ebből az időszakból Erdély Miklós pénz-akciója jut eszünkbe, amelyet az 1956-os forradalom napjaiban szervezett meg. Tíz évvel később, 1966-ban tartották meg az első magyarországi happeninget, amely Altorjay Gábor és Szentjóby Tamás nevéhez fűződik. A hatvanas években hazánkban a „happening” szó néha indulat-, illetve szitokszóként fordult elő, és mind a mai napig alkalmas arra, hogy a köznyelvben töltelékszó szerepet töltsön be, vagy egyes, több embert megmozgató „bulik” szinonimájaként használják, jobb esetben a „performance” kifejezés helyett, amely utóbbi egy későbbi időszak terméke, és még nem történeti kategória.

Magyarországon a Kaprow-féle elméleti tisztázás elmaradt. Erdély Miklósnak és Altorjay Gábornak a hatvanas években írt ezirányú kezdeményei kéziratban maradtak. Kaprow-tól eddig magyarul csupán egy rövid nyilatkozat jelent meg A neoavantgarde című antológiában (Gondolat, 1981). Az itt közzétett fordítás az Artpool Művészetkutató Központban folyó kutatások (fluxus, performance, Erdély Miklós munkássága stb.) keretében készült, kapcsolódik az e témakörben már megjelentetett füzetekhez.

Szőke Annamária, 1998