Mail Art Chro No Logy

Ulises Carrión: Személyes világok vagy kulturális stratégiák?
A Művészbélyegek és érvénytelenítő bélyegzők kiállítás bemutatása

Carrión, Ulises: Personal Worlds or Cultural Strategies? Introduction to the Artists’ Postage Stamps and Cancellation Stamps Exhibition, in: Artists’ Postage Stamps and Cancellation Stamps Exhibition, Stempelplaats, Amsterdam, 1979 (Ed. by: Ulises Carrión)


Stempelplaats bélyegző (részlet a kiadványból)

A kiállítás anyaga mintegy 150 művész munkáiból tevődik össze – 25 országból érkeztek a beküldött anyagok. A felhasznált érvénytelenítő bélyegzők grafikáit kifejezetten erre az alkalomra tervezték meghívott művészek; ezeket a bélyegzőgumi terveket az amszterdami Posthumus Rubber Stamp Factory kivitelezte. A bélyegeket kevés kivétellel az Other Books and So archívumából válogattuk. Ezek között találunk ténylegesen borítékra ragasztott és gyakran a posta által érvénytelenített (azaz felülbélyegzett) darabokat is, de postatiszta bélyegíveket is, változó bélyegszámmal (pontosabb adatokat lásd a résztvevők listájánál).

Szeretném az elején tisztázni, hogy a kiállítás tervezése során véletlenül sem értékes miniatűrök, ritkaságok összegyűjtésére törekedtem. Sajnos azért szükséges ez a kijelentés, mert a közönség és a kritika nagy része hajlik arra, hogy tévesen ítélje meg a küldeményművészeti munkákat és kiállításokat: általában a plasztikus minőséget várják el és valamiféle vizuális gyönyörűséget kérnek számon. Mivel a küldeményművészeti munkák nagy része természeténél fogva kerüli az ilyen törekvéseket, e közönség és kritika úgy tekint a küldeményművészetre, mint néhány jó művész tolerálható melléktevékenységére, vagy mint rengeteg rossz művész tömegének együttes fedőnevére.

Ahogyan azt már más alkalommal is elmondtam, a küldeményművészet eltolja a fókuszt a hagyományosan „művészetnek” nevezett felfogásról a „kultúra” koncepciójának szélesebb spektruma felé. Ez a hangsúlyeltolódás teszi a küldeményművészetet valóban kortárssá. A „személyes világokkal” ellentétben a küldeményművészet kulturális stratégiákat hangsúlyoz.

Ez a radikális eltolódás számos elméleti és gyakorlati kérdés felmerüléséhez járul hozzá. Ezek közül a legkézenfekvőbb a következő: hol húzódik a határ a művész munkája és annak valóságos szervezése és terjesztése között? Ahogyan az általában történik, erre a kérdésre is csak maga a művész válaszolhat. Inkább ő, mint a teoretikusok, történészek és bürokraták. Amikor egy művész azzal van elfoglalva, hogy kiválassza, valójában honnan akar kiindulni, honnan nézvést akarja behatárolni a horizontját, joga van a szervezési és terjesztési feladatokat is bevonni az adott munka szerves részei közé. Az így kialakított stratégiát a végső munka alapvető alkotó komponensévé teszi.


Flavio Pons bélyegzője (részlet a kiadványból)

Eddig a pillanatig egyetlen műkritikus sem tett komoly kísérletet arra, hogy az ilyen jellegű művek elemeit meghatározza és pontosan leírja. Hogyan hatnak egymásra? Hogyan működnek egyben, egészként, befejezett műtárgyként? Ehelyett más művészeti praxisokból kölcsönzött elméleteket használnak a küldeményművészet leírásához, melyek vagy túl sokat, vagy túl keveset mondanak el. Az egyik leglátványosabb ilyen alkalmatlanságot egy küldeményművészeti munka többszörös szerzőségének meghatározásakor lehet tetten érni. Egy ilyen projektben, amely 150 munkát tartalmaz, én csak annak az egynek lennék az alkotója, amelyiken szerepel az aláírásom?

Semmi közöm a többi 149-hez? Ahogy korábban is említettem, ez nem egy miniatúragyűjtemény. Mind a 150 darab az összetett műtárgy egy elemének tekintendő; ez a komplex mű pedig sokkal többet foglal magába, mint amit a közönség a falakon lát.

A küldeményművészetben ezek a láthatatlan alkotóelemek  nem maradnak rejtve a művész lelkének mélyén. Ezek az alkotóelemek olyan helyzeti adottságok, melyeket a külső (mind fizikai, mind társadalmi) világ kényszerít rá a művészre, ezeket fogja ő bizonyos módon strukturálni.

Így a művész maga is kifejezi saját szubjektivitását, de csak miután kilépett önmagából, hogy a világban tevékenykedjen. Minden küldeményművészeti projekt a szervező művész kísérlete arra, hogy koherensen rendezze az alábbiakat: egyfelől kaotikus eszméket, érzéseket, tapasztalatokat, tárgyakat, továbbá gépeket, távolságokat, postai szabályozásokat, időbeli bizonytalanságokat és legfőképpen a többi művésztől származó küldeményművészeti munkákat. Azzal, hogy az egyszerű elemeket beépíti összetett művébe, megfosztja azokat eredeti identitásuktól. Olyan szerepeket oszt rájuk, mint a személyes világa bármely másik, szintén fontos elemére.

Méret, szín, dimenzió, szám, sokszorosítási technika, darabszám, másolatszám, elhelyezés, anyag, felhasználás, perforáció, ismétlés, körvonal, kép, kombináció, vágás, változtatás, kontextus, sorozat, támogatás, befejezettség, használhatóság, töredezettség, ritmus, utánzás, hasonlóság, eredet: ezeket az elemeket lehet észrevenni minden egyes kiállított munkán. De a kiállítás összességében sokkal több és komplexebb érdekességet kínál. Ha a kiállítást egy egésznek tekintjük, akkor minden egyes elemének azonos az értéke, azonos a jelentése.

Az embereket nem lehet megakadályozni abban, hogy saját döntési képességeik szerint járjanak el, de ettől függetlenül ezt a képességet rossz irányban is fel lehet használni. A postai bélyegek és bélyegzőnyomatok gyűjteményének esetében a közönség hajlana arra, hogy a látványos, professzionálisan kivitelezett, lehetőleg színes munkákat csodálja. Ez a részrehajló beállítottság nem megfelelő egy ilyen kiállítás esetében. Mintha azért tetszene valakinek egy absztrakt festmény, mert emlékezteti egy tárgyra! Az átgondoltabb megközelítés már azzal foglalkozik, hogy a forma és a funkció közt van-e feszültség? Például, meddig mehet el valaki, hogy olyan postai bélyeget és érvénytelenítő bélyegzőt csináljon, amelyek továbbra se tűnjenek valódinak, de hatásosan működjenek igaziként? Ellenkező esetben mit kezdünk olyan munkákkal, amelyek formai szempontból postai bélyegnek vagy érvénytelenítő bélyegzőnek számítanak, de nem erre a használatra készültek?

Ez az elemzés, bármilyen érdekesnek tűnik is, csak részleges, ideiglenes érvényességre tarthat számot, hiszen csak az egész küldeményművészeti projektből tetszőlegesen kiragadott részleteket érint. Hogyan kezeljük ezt a helyzetet?

Egy küldeményművészeti projekt, mint ez is, 3 lépcsős folyamatból épül fel: 1) A művész meghirdeti a koncepcióját; 2) a résztvevő művészek válaszküldeménnyel reagálnak a felhívásra; 3) a válaszküldemények kiállítás formájában mutatkoznak be a közönség előtt.

A felhívás önmagában értékelhetetlen, hiszen olyasmit kínál, ami még nem történt meg. Jóllehet elengedhetetlen kelléke a mű-együttes valódi megszületésének. A válaszok érvényesítik a felhívást. Önmagukban ezeknek sincs értéke, csak mint a felhívásra érkezett reakciók értelmezhetőek. Ennélfogva a felhívás és a válaszok kölcsönös, dialektikus függésben állnak egymással. A válaszok foglalják magukba a felhívás által mozgásba hozott erőket: ezekben sejlik fel a szépség! Minden egyes válasz szépsége annak válasz mivoltában rejlik. Minél tökéletesebben ad választ a kérésre, annál több szépséget testesít meg.

De miért kér válaszokat másoktól a művész, ahelyett, hogy maga adna sok választ? Ezzel a gesztussal teljesen elutasítja az egyetlen válasz lehetőségét. A sokszoros válaszadás érvényessége utólag, a források sokaságában jelenik meg. Ebből a nézőpontból, nincs lezárt küldeményművészeti projekt. Hiszen minden emberi lény, még az is, akik sosem hallottak a konkrét projektről, végtelen számú lehetséges választ adhatnak a feltett kérdésre. És itt jelentkezik a küldeményművészeti projekt kulcsfontosságú momentuma: a válaszok közönség előtti bemutatása. A művésznek arról kell meggyőznie a közönségét, hogy őt nézik: a kiállítás minden egyes darabja, mindegyik, különböző forrásból érkezett, látszólag össze nem tartozó mű, a szervező művész énjének valós kivetülése. Ez az ő személyes világa, nem több és nem kevesebb! Pusztán lehetővé teszi a világa számára, hogy társadalmi valóságot nyerjen azáltal, hogy kiállítást rendez belőle, kulturális eseményt. Ezzel egy kulturális stratégia modelljét hozza létre.


Rabid Dog Attack bélyegzője (részlet a kiadványból)

Ha mindez így van, úgy tűnik anélkül érkeztem el egy fontos következtetéshez, hogy említést tettem volna a postáról. Ez elég furcsa egy küldeményművészettel foglalkozó szövegben, nem? A posta látja el a művészt terjesztő hálózattal, de ettől még nem határozza meg a művet. A posta nem eszenciális része a munkának, és bármelyik másik terjesztőrendszerrel helyettesíthető lenne. A posta pusztán azzal ragadja meg a művészek és a közönség figyelmét, hogy a többi médiumhoz képest szokatlan. A manapság a művészek által használt médiák közül ez valóban a legösszetettebb és a legkevésbé hagyományos. Első látásra a telefonhoz, vagy a televízióhoz viszonyítva a postarendszer lassúnak, bizonytalannak, komplikáltnak, idegesítőnek, haszontalannak és ellenőrízhetetlennek tűnhet. De ezek a tökéletelenségek adnak lehetőséget a játékra, a találékonyságra, a meglepetésre, mindazokra a jó tulajdonságokra, amelyekkel a küldeményművészek már kísérleteznek az utóbbi években. Ez természetes. Amikor egy új média (rádió, tévé) használata háttérbe szorít egy régit, mint a Posta-távíró-telefon szolgálat (PTT), akkor ez utóbbi megengedheti magának, hogy a szépség nevében kísérletezésre használják. A reneszánszban a festészet, mint tisztán művészi célzatú tevékenység (korábbi didaktikus funkciójától távolodva) csak a könyvnyomtatás feltalálását követően jelenhetett meg. A nyomtatás új médiuma sokkal inkább megfelelt az eszmék terjesztéséhez. A jelen multimediális invenciói és ezek elterjedése minden eddiginél inkább lehetővé teszi az olyan „monomédiumok”, mint a könyv, képeslap, levél stb. tisztán művészi célú használatát.

Ez a kísérleti fordulat cserébe viszont beindítja a használt médium kritikai analízisét és annak gyakorlati felújítását. Mindez korábban nem csak elképzelhetetlennek számított, de nem is volt megengedett, hiszen csak praktikus célokra használták a médiumot. A küldeményművészet esetében ez a folyamat még nem zárult le; nem láthatjuk előre, milyen irányt fog venni a folyamat és annak mely aspektusa fogja legközelebb magához vonzani a művészeket? Beazonosíthatunk azonban néhányat a támogató vagy formális elemek közül, amelyeket a küldeményművészek már átalakítottak, mint a boríték, levél, képeslap, gumibélyegző, bélyegzőnyomat, művészbélyeg. A jelenlegi kiállítás számtalan példát hoz az utóbbi kettőre. Minden egyes kiállított munka részletes tanulmányozására lenne szükség a küldeményművészet számára megfelelő ideológiai kontextusban.

Ulises Carrión
Other Books and So Archive
Amsterdam
1979.


Claudio Goulart bélyegzője (részlet a kiadványból)

Fordította: Kotun Viktor

Mail Art Chro No Logy

new projects | artpool | archive | center
| library | collections | search | contact