Mail Art Chro No Logy

Lon Spiegalman: A Los Angeles-i küldeményművészet története (1978-tól 1983-ig)

Lon Spiegalman: A history of Los Angeles Mail Art (1978 through 1983), in: Mail Art Then and Now, The Flue, Vol. 4, No. 3-4 (special issue), 1984 Winter, pp. 29-31.


LON SPIEGELMAN. BORÍTÉK. 1983.

Életem elmúlt hat évében, mialatt Los Angelesben éltem, heti 40-60 órát foglalkoztam a küldeményművészettel, ennek ellenére a mai napig nem tudnám egyértelműen meghatározni miről is szól tulajdonképpen.

Ha körbenézek a küldeményművészeti odúmban (a gyáramban, ahogy Bern Porter nevezte ittjártakor), küldeményművész barátaim arcát látom, akiket az évek során megismertem. Szinte lehetetlen visszaemlékezni, milyen volt az életem, mielőtt ezek a rokonlelkek megérintettek.

Bárkiről írhatnék a 3-400 különböző küldeményművész közül, abból a 30 országból, ahonnan kapcsolatokat szereztem, de történeteik így is sokban hasonlítanának.

Azt hiszem, a küldeményművészet leglényegesebb alapvetése az, hogy olyan keretrendszert biztosít, amely lehetővé teszi nekünk, a világ távoli pontjain élő művészek számára, hogy alkotómunkát folytassunk és azon a művészeten dolgozzunk, amit a Jóisten ültetett a lelkünkbe, miközben fenntartjuk családunkat és otthonunkat, mindazt, ami fontos számukra. Újra és újra visszatérek Zabalarégi kijelentéséhez: „A művészet börtön (Art Is A Prison)“.  Igaznak érzem a szavait. Nem élhetünk se vele, se nélküle. Mihez kezdünk tehát? ...küldeményművészetet csinálunk! Köszönjük Istennek a nemzetközi postarendszert, ami lehetővé teszi, hogy ne szigetelődjünk el egymástól és átverekedhessük magunkat az elutasítások és megaláztatások labirintusán.

Őszintén hiszek benne, hogy a küldeményművészeti tevékenység politikai dimenziói is meg kell valósuljanak, ha túl akarunk élni ezen a bolygón. Ez a nézőpont megjeleníti a két harcban álló óriás (kapitalizmus és kommunizmus) legjobb vonásait. A kiállítások valóságos társadalmi erőfeszítések, olyan egészt mutatnak be, ami mindenképpen grandiózusabb, mint a külön-külön létrehozott alkotóelemek összesége. Kollázsok.

Ahogy Zabala is mondja: A művészet börtön”. A küldeményművészet megőrzi az ember józan eszét és életben tart, lehetővé teszi, hogy alkoss egy olyan világban, amely arra kényszerít, hogy az idődet földi teendők elvégzésére pazarold, csak hogy fizethesd a számláidat. A küldeményművészet reményt is ad: talán egy nap a nagy égi felfedező felismeri az egyszeri művész munkájának értékét és felszabadítja az idejét, hogy megoszthassa tehetségét a társadalommal. És amíg csak viccként fogjuk ezt fel, addig rendben is van a dolog.

A küldeményművészetben rejlő kettőség a Los Angeles-i küldeményművészet történetének áttekintését is megnehezíti. Egyfelől azért szkeptikusok a küldeményművészek, mert senki sem látja át az egészet, másfelől viszont szomjazunk a sokféle különöböző küldeményművészeti happening valamiféle értelmes és rendszerezett áttekintésére. A küldeményművészet megismerésének egyetlen módja a megélése. Minden küldeményművész más és más módon közelíti meg a hálózatot: sok-sok ego a művészeti levesben. Hol kezdődik a kezdete és hol húzódnak a reflektorfény határai?

Most jut eszembe, hogy jól illusztrálja a helyzetet az interjú, amit a régi motoros dadaista küldeményművésszel, Buster Cleveland-del készítettem 1981 szeptemberében. Amikor Buster pár hetes Los Angeles-i látogatását töltötte mielőtt továbbutazott volna New Yorkba Linda Burnham-mel, a High Performance magazin kiadójával, egy hetet a lakásomban töltött és segített kifesteni a konyhámat. Egy évvel ezelőtt találkoztam vele először az InterDada ‘80 fesztiválon, akkor harmad generációs” küldeményművészként utalt rám. Ez a koncepció rámragadt; miközben iszogattuk az ízletes malátasöröket (ahogy Dr. Ackermanszereti mondani) és festettük a konyhámat, elkezdtem feljegyezni a válaszait, melyeket dadával és a korai küldeményművészettel kapcsolatos kérdéseimre adott.

Távozása után készítettem néhány másolatot az interjúból és az általa összeállított listákból (az első, másod és harmadgenerációs küldeményművészekről). Még mielőtt szétküldtem volna ezeket a hálózatba, érkezni kezdtek a (kifejezetten) negatív reakciók a környékbeli küldeményművészet újoncaitól, akik éppen csak hogy hallottak valamit a szóban forgó szövegről. Ehhez hasonlóan a hálózat válasza sem volt sokkal elragadtatottabb. Talán túlságosan Buster egoja dominálta, nem tudom. Talán csak mert mások máshogy látták a dolgokat. Akárhogy is, továbbra is úgy érzem, hogy Buster ferde szemmel nézett megfigyelései hozzájárultak a küldeményművészet bábeltornyának pontosabb megértéséhez.

Amit tulajdonképpen kérdezni szeretnék magamtól, az az, hogy a küldeményművészet tényleg olyannyira anarchikus, hogy lehetetlen bemutatni?” Mindenesetre ez a küldeményművész valamelyest összeszedett, továbbá úgy érzem, hogy harmadgenerációs küldeményművész vagyok, akinek a születésnapja egybeesik az 1978 februárjában a Los Angeles Institute of Contemporary Art-ban Judy Hoffberg és Joan Hugo által szervezett Artwords/Bookwork kiállítással.

Az Artwords/Bookworks kiállítás volt az első nagyszabású küldeményművészeti kiállítás Los Angelesben, amely felhívta a helyi művészek figyelmét a nemzetközi küldeményművészeti hálózat létezésére. A kiállítás 549 nemzetközi résztvevőjével nagyban hozzájárult a következő hat év 66 jelentős küldeményművészettel kapcsolatos eseményéhez: a projektek fejlődését és szövevényes összefüggéseit családfához hasonlóan rajzolhatnánk fel.

Első lépésként a megrajzolandó fa három ága a következőkből állna: A) kiállítások, B) jelentős külföldi küldeményművészek látogatása és C) kapcsolódó küldeményművészeti események.

Az elmúlt hat év során 28 küldeményművészeti kiállítás nyílt meg Los Angeles vonzáskörzetében. Ezek némelyike nagyszabású nyilvános eseményként valósult meg, míg mások szerényebb és személyesebb hangvételben mutatkoztak be. Volt, aki kiadott katalógusokat, volt aki nem. Mivel terjedelmi megkötéseim vannak, ezért jelen cikkem végén fogom listázni ezeket a kiállításokat.

A második kimagasló küldeményművészeti kiállítás a Los Angeles-i Dadafest volt, 1980 májusában, Michael Mollett, Neal „Skooter” Taylor és Patty Sue Jones szervezésében.
A két esemény közt eltelt két év során viszonylag kevés küldeményművészeti esemény történt az idelátogató küldeményművészeti vezéregyéniségek elszaporodó látogatásain kívül.


MAY DADAFEST. Los Angeles. 1980 május. Lon Spiegelman jóvoltából.

Marilyn Rosenberg 1978 júliusi látogatása kifejezetten nekem, újdonsült küldeményművésznek volt köszönhető. Akkoriban épp elárasztott a rengeteg válasz, amit az Artwords/Bookworks kapcsán szétküldött képeslapomra kaptam. Így kerültem be a hálózatba: a kiállításban szereplő 549 címre elküldtem a képeslapomat[1], azzal, hogy szeretnék műveket cserélni. Októberre körülbelül 200 beleegyező választ kaptam.

1979 áprilisában Michael Mollett, másodgenerációs kapcsolatművész előadást tartott az Old Venice Jailhouse-ban (Régi venice-i börtön) Venice-i otthona közelében. Mollett még 1976-ban került a küldeményművészet hálózatába, R. Mutt címlistáját használva postázott 1500 képeslapot a hálózatba, melyeken olyan kérdéseket kért, amelyeket felfesthetne 1964-es gyártmányú VW kisbuszára; azzal járná a várost, hetenként cserélve a kérdést. Michael elmondása szerint R. Mutt, L.A. egyik első, alapító küldeményművésze 1978 végén halt meg szívinfarktusban.

Három hónappal a Jailhouse előadás után Steve Hitchcock, a mostanra megszűnt Cabaret Voltaire[2] magazin szerkesztője egy szaxofonnal jött fel látogatóba San Diegóból. Nagyjából vele egyidőben jött le San Franciscóból a konceptuális / performansz művész Geoffrey Cook is, hogy előadja Doggie Dinner[3] (A kutya vacsorája) darabját a LACE galériában Los Angeles belvárosában.

Két hónappal később Tohei Horiike, a japán küldeményművészet Ray Johnsonja látogatott meg minket egy hétre, mialatt folytatta munkáját, a Five Years Research Project-et.[4] Az 1979-es év végén jómagam, Mollett, az ő fényképész lakótársa Steve Granach és Homer kutya végiggurultunk a Colorado sugárúton Mollett VW kisbuszában a DooDa Parade keretei között, egy nappal a hivatalos Rose Parade előtt. Én a motorháztetőn vertem a ritmust, Steve buborékokat fújt a csaholó Homer arcába, Michael pedig hamis dada dollár bankjegyeket szórt az éhező tömegnek. Útközben láttuk Hoffberget is, amint az Umbrellá-nak készít fényképeket és belefutottunk Dan Barberpasadenai küldeményművészbe és ácsba is, aki Jack Daniels Black Label üvegéből iszogatott.

Az új évtizedet Bern Porter(fizikus, Henry Miller műveinek első amerikai kiadója, a szerzői kiadású művészkönyvek nagyapja stb.) villámlátogatása indította: egyik világkörüli útját szakította meg. Egy éjszakára partraszállt nálunk, hogy előadást tartson a talált költészetről a Venic-ben Hoffberg, Lael Mann és Barbara Pascal által újonnan megnyitott Artwords/Bookworks könyvesboltban.

Hoffberg a könyvesbolt megnyitásával és nem sokkal az Artwords/Bookworks (A/B) kiállítás után indított Umbrella magazinjával ekkora már a Los Angeles-i küldeményművészet középponti szereplője volt.

Azt hiszem az A/B kiállítás volt a mi küldeményművészeti generációnk demarkációs vonala, ahogy Pearl Harbor a II. Világháborús baby boom számára volt egyfajta szimbolikus demarkációs vonal. Azt már nem tudnám megmondani, hogy hol zárul le ez a generáció. Ez leginkább lelkiállapot kérdése. Ugyanezt gondolom a küldeményművész nemzedékekről is. Lehetetlen élesen meghúzni a határvonalat az egymást követő generációk közt. Különleges események határozzák meg ezeket az lelkiállapotokat, a válság évei, a II. Világháború, az 1950-es és 1960-as évek és az A/B kiállítás, Los Angeles vonatkozásában pedig az 1980 májusában rendezett Dadafest, amely talán pszichológiailag jelölheti a Los Angeles-i küldeményművészek negyedik generációjának kezdetét.

A Dadafest jelentős esemény volt nem csak Los Angelesben, hanem az egész nemzetközi küldeményművészeti hálózatban. Ez volt a második, déli fele az InterDada ‘80-nak, ennek eredményeként sok helyi művész bevonódott a hálózatba. A résztvevők személye koronázta meg a Dadafestet.

Guglielmo Achille Cavellini volt a hurrikán szeme, ami végigsöpört San Franciscótól és Ukiah-tól délre olyan helyi és távoli küldeményművészekkel övezve, mint Buster, E. F. Higgins, Turk LeClair, Bill Gaglione, Jimmy Evans, Dan Barber, Judy Hoffberg, Corrina Mabbose, Pam Rome, Anna Banana, Jerry Dreva, Ken Damy, Mollett, Skooter és Patty Sue Jones.

Hol álljon meg az ember a résztvevők felsorolásában egy 21 különálló, de mégis összefüggő eseményből álló sorozat esetében? Ez a legnagyobb probléma, amivel szembesülünk, amikor küldeményművészettel kapcsolatos szerepekről írunk. Hagyjak ki olyanokat, mint BB, Joe DeMarco, David Weiss, Kenny, Steve Granach, Teddy, Gronk, G. Rich, George, Denver Tutle, Amanaa Speedueen, Aida, John Fox, Paul Newman stb, stb. A részletesebb beszámoló érdekében két könyv is dokumentálta ezeket a történéseket. Az egyik az én California Dada című könyvem, a másik pedig Cavellini Cavellini in California c. kötete. Ez utóbbit GAC azt hiszem talán 50 000 példányban és három nyelven adta ki.

A Dadafestet követő hat hónapos pihenő után érkezett meg Dave Zack, a nut art alapítója, a nehéz fecsegés királya. Először Venice-be költözött, ahol kínai kereskedőkkel bútorozott össze, majd innen költözött L.A. belvárosába, a MacArthur Parkkal szemközti elhanyagolt épületbe: együtt élt Richard Skidmore zenei szélhámossal és a helybeli Tequilla Mockingbird nevű nővel. Egy emelettel feljebb lakott Jan Gaskill, a száznyolcvannyolc centis entellektüell író, akivel Zack együtt is dolgozott az Art Romp (Művész hancúr)című  kiadványsorozatán. Az Art Romp, vagy ahogy utóbb egy fizikai tematikájú beszélgetést követően új nevet kapott, a Prom Rot (Térzene rohadás) a „művész és a zenei színtér helybéli történéseinek helyet adó küldeményművészeti ponyva“ volt.


CAVELLINI HÚSVÉTI TOJÁS VADÁSZATA. 1980. Los Angeles.
Lon Spiegelman jóvoltából.


BÉLYEGZŐ. BUSTER CLEVELAND.

Ekkoriban vált jelentőssé Wazatta, a hollywoodiCahuenga sugárúton működő Zero Zero Club-ja. Ez a lepusztult hely a munkanap végével nyitotta ki kapuit. Körülbelül egy évig volt a küldeményművész rokonlelkek népszerű odúja – remek kiállításoknak adott helyet és olcsó sört mért.

Zack 1980 október 11-én mutatta be a The Artist-Weight Saxophone Boxing Championship of the Known World (Az ismert világ művészsúlyú szaxofon bajnoksága) c. projektjét a Zeroban. A híres dán művész Niels Lomholt állt az egyik sarokban, az ő segédje volt Zack, a másik sarokban pedig a Los Angeles-i művészgengszter Wayzata Cameron állt a Brainiacs Band-ből, az ő segédje a szintén helybéli küldeményművész Richard Meade[5] volt. Hét három perces menetet hirdettek: mindketten szaxofonon játszottak egymás ellen, felváltva. Én kísértem őket a tabláimmal[6], valaki fel is vette az eseményt, de sosem derítettem ki, hogy ki, és nem is hallottam a felvételt a mai napig.

Nem sokkal ezután látogatott el Los Angelesbe Ulises Carrión, kozmopolita kurátor az amszterdami Other Books and So archívumból.

Két héttel később kaptam egy hívást három angliai küldeményművész zenésztől. Richard Krik, Chris Watson és Mal telefonáltak, hogy a Cabaret Voltaire Band zenekarukkal játszanak csak aznap este a városunkban. Oda is hajtottam, hogy megnézzem őket; a tömegben találkoztam Drevával, akit be is mutattam a zenekarnak.

Richard Hambleton (a jó öreg R. Dick Trace It) december elején látogatott el Los Angeles-be. Richard Meade-del hármasban éjszaka kilopóztunk, és egy vödör tapétaragasztóval körbe ragasztottuk a várost Dick életnagyságú plakátjaival.

Az évet ismét a DooDa parádéval zártuk, a Rose parádé kigúnyolásával, ahol bárki résztvehetett bármivel. Abban az évben úgy tucatnyi küldeményművész állt össze hasonszőrűekkel, hogy megalakítsa a Benedict Arnold Marching Backwards Junior High School Band (Benedict Arnold hátramars középiskolai zenekar)[7] csoportot.

A következő évben egy hatalmas transzparenssel vonultam a parádén. A hatalmas Homage To Our Polish Mailart Friends feliratot Dan Barber segített vinni. Pár hónappal voltunk a lengyelországi felfordulás után. A Benedict Arnold napokból megmaradt küldeményművészettel dekorált kezeslábasomat viseltem, a fejembe csapva meg az az első világháborús német sisak, amit 1917-ben postáztak egy golyó ütötte lyukkal. A szakállamat is levágtam, ami teljesen hazavágta az embereket.

Phil Nurenberg, aki éppen könyvet ír Bern Porter életéről, nagyon sokat segített a Bern tiszteletére rendezett vasárnap délutáni szalonfogadásban, amit a házunkban szerveztünk 1981 február elsején. Porter megint partraszállt a Long Beach kikötőnél, hogy meglátogassa a házunkban összegyűlt nagyjából 25 embert. A jelenlevők között nem csak küldeményművészek voltak, hanem Porter régi barátai is: Rupert Pole, Anais Nin férje és mások.

Ez volt az első a három vasárnapi küldeményművészeti szalon sorozatból, amiket Lindával az otthonunkban szerveztünk néhány küldeményművész előkelőség előtti tisztelgésként.

A másodikat ez év (1983) márciusában szerveztük, amikor körülbelül 25 helyi küldeményművész jött össze a Mail Art Romance[8] exkluzív Los Angeles-i vetítésére. Ez egy 15 országból származó, 100 résztvevő munkájával megvalósult tizenöt perces filmJohn M. Bennett és C. Mehrl Bennett életéről és munkásságáról.

Három hónappal később a helyi küldeményművészek ismét összejöttek, hogy találkozzanak Fred Truckkal (és családjával), a Performance Bank-ból. Corrina Mabuse Mailart animation movie premierje emelte a délutáni együttlét fényét a két tucatnyi résztvevő számára.

Folyamatos a pörgés: emberek, események, interakciók. Meglátogatott minket Jerri Allyn a Waitresses performansz csoportból; Mollett bemutatott egy újabb busz-kiállítást a Zeroban; Dr. Al Ackerman, régi küldeményművész abszurdista és remete éppen aznap állt meg nálam, amikor Inex, küldeményművész performer kopogtatott az ajtómon; John Carson, Írország énekes küldeményművész trubadúrja Los Angelesbe költözött; Abdada LeClair itt landolt egy hétre; a német küldeményművész Angelika Schmidt és barátnője Isabel Walter egy hetes látogatásra érkeztek; Mollett és én egyszer tönkretettük az Olimpiai Bizottság hivatalos buliját: csináltunk egy gorilla performanszt mialatt felforgató irodalmat osztottunk ki, és ez így ment tovább, egészen 1984-ig.

Itt az ideje megállni és lefeküdni a Mohammed/Plinio Mesciulam ágyba, a vendégszobánkban. Az elmúlt hat évben sok küldeményművész látogatott Los Angelesbe, és pihent azon az ágyon baráti alapon. Úgy ébredek majd reggel, mint aki együtt aludt Lee Spiegelmannal, Steve Hitchcockkal, Tohei Horiikével, Bern Porterrel, E.F. Higgins-szel, Pam Rome-mal, Ulises Carriónnal, R. Dick Trace Ittel, Buster Clevelanddel, Jerri Allynnel, Dr. Al Ackermannal és családjával, Inex-szel, Turk LeClairrel, Ginny Lloyddal, Angelika Schmidttel, Michael Mollett-vel. 1985-ről álmodtam.

Fordította: Kotun Viktor

__________________
[1] Lásd a kiállítás dokumentumai közt a Spiegelman tervezte képeslap Tóth Gábornak címzett példányát (A ford.)
[2] Lásd a magazinnal kapcsolatos dokumentumokat (A ford.)
[3] Lásd Cook kapcsolódó művét (A ford.)
[4] Lásd a projekttel kapcsolatos dokumentumokat, (A ford.)
[5] Lásd egyik projektjének dokumentumait, (A ford.)
[6] Indiai ütőhangszer, lásd bővebben, (A ford.)
[7] Benedict Arnold neve az USÁ-ban egyet jelent az árulással. Polgárháborús tábornok volt, aki átállt a Brit korona oldalára. Lásd bővebben: wikipedia.org, (A ford.)
[8] Lásd a projekttel kapcsolatos dokumentumokat, (A ford.)

Mail Art Chro No Logy

new projects | artpool | archive | center
| library | collections | search | contact