Mail Art Chro No Logy

Anna Banana: Küldeményművészet Kanadában és a Nyugat-Egyesült Államokban

Banana, Anna: Mail Art Canada & Western U.S.A, in: Mail Art Then and Now, The Flue, Vol. 4, No. 3-4 (special issue), 1984 Winter, pp. 25-28.

Mielőtt belekezdenék a Nyugati part és Kanada mozgalmas korai küldeményművészeti tevékenységének leírásába, kötelességemnek érzem, hogy tisztelegjek Ray Johnson előtt, akinek bölcsessége, zsenije és képzelőereje nélkül nem indult volna be ez az egész. Ő indította útjára felismerhető mozgalomként, jelenségként a mail artot. Kétségtelen, hogy a művészek és más kreatívok mindig is mellékeltek rajzokat, kollázsokat, fényképeket családtagjaiknak, barátaiknak írott leveleikhez. Én legalábbis így voltam ezzel és sok más művésztől ugyanezt hallottam. És sokan mind a mai napig így működnek, pedig soha sem léptek be abba a „nemzetközi küldeményművészeti hálózatba”, ami Johnson New York Correspondence Schooljából nőtte ki magát.

Az első kapcsolat Johnson és a Nyugati parti művészeti közösség között 1968-ban jött létre, amikor a vancouveri Michael Morris(úgy is ismert mint Marcel Dot vagy mint Marcel Idea) New Yorkba látogatott. Morris akkoriban Vincent Trasovval (Mr. Peanut) és Gary Lee Novával (Art Rat) az Image Bank projektjükön dolgoztak együtt; a kereskedelmi média képanyagát gyűjtötték, kategorizálták és archiválták. Morris kulcsszerepet játszott abban, hogy Johnsont és kollázsait 1969-ben Vancouverbe hozza, mint a UBC Fine Arts Gallery Concrete Poetry című kiállításának egyik művészét.

Ekkoriban már zajlott a címlisták cseréje, és 1970-ben Morris, Trasov és Lee Nova egy-két oldalas Image Request Lists köröztettek, amelyekben a művészek neve és címe mellett rövid leírás szerepelt azzal kapcsolatban, hogy milyen jellegű képanyagot várnak a résztvevő művészektől. Peter Daglish például pálmafákat akart és transzvesztitákat; Lee Nova telefonokról és napszemüvegekről készült képeket, Flakey Rose Hips pedig recepteket várt stb.


VILE borító sorozat: Anna Banana – Buster Cleveland:
Tisztelet Duchamp-nak Toronto & New York, 1978. augusztus

Mindeközben az amerikai művész Dana Atchley[1] tanítani kezdett a victoriai egyetemen, a gyönyörű, de mindentől elszigetelt Vancouver szigeten. Elvágva barátaitól és bármiféle ösztönzőleg ható művészeti közegtől, belevágott egy új projektbe: ezen keresztül ápolta kapcsolatait a „külvilággal”. Ian Baxter N.E. Thing Co. társasága által inspirálódva (ami azért tetszett neki, mert „jó kommunikációs felületet kínált a való világgal”, és felruházta a művészt a társasági identitás anonimitásával) Atchley bejegyeztette magát a tartományi kormánynál, mint a Space Company. Ezután vásárolt 250 db 3 gyűrűs iratgyűjtőt és felhívást küldött szét barátainak, hogy vegyenek részt a saját kiadású projektjében, ami a Notebook néven futott. A meghívottakat felkérte, hogy barátaikat is hívják meg a projektbe közreműködőként és küldjenek 250 másolatban legfeljebb 10 oldalt. Egyetlen munkát sem utasított vissza, feltéve, hogy legalább 250 példányban küldte be a résztvevő. Az év végére (1969) körülbelül 60 résztvevője volt a projektnek; Atchley munkához is látott, Eric Metcalfe (Dr. Brute) és Kate Craigsegítségével elkezdte összeállítani az első kiadást.

Ezalatt Vancouverben Morris, akit saját küldeményművészeti projektjeinek szervezésében tovább lökött Atchley Notebook projektje, Trasovval és Lee Novával nagyszabású képeslap projekten kezdett dolgozni. Címlistákat dolgoztak össze, többek közt Ray Johnsonét és Atchley-ét is. A The First Image Bank Post Card Show-t[2] Alvin Balkind rendezte a UBC Fine Arts Gallery kiállítóterében 1971 októberében. Az első kiállítást követően utaztatták a projektet Kanadában, további 8-9 galériában került bemutatásra, végül 1973-ban volt utoljára látható, a Trajectoire ‘73 Show keretei között. A torontói Coach House Press 1972-ben kiadott egy válogatást a projektre küldött képeslapokból, a dobozkiadvány rövid időn belül a gyűjtők érdeklődésének középontjába került.

1970-ben egy másik vancouveri művész, Ed Varney (Mr. Poem) nekilátott a The Poem Company cégére alatt folytatott ténykedéseihez. Küldeményei eleinte egy kisalakú (8 oldalas) versesfüzetet tartalmaztak. Ezeket körülbelül 300 címre küldte el, barátainak, művészeknek és azoknak a költőknek, akikkel kapcsolatban állt, egy verset vagy valami mást kérve válaszul.

1970-ben Atchley beindította második jegyzetfüzet projektjét, A Space Atlas címen. A felhívást ezúttal már nagyobb címlistára küldte szét, amelyet az Atchley, Morris és Lee Nova találkozója tett lehetővé. Ez a második jegyzetfüzet 120 résztvevőt vonzott be 7 országból; Atchley ‘71 őszén egy kanadai állami ösztöndíj (Canada Council) segítségével elhagyta Victoriát az Űratlasszal telepakolt furgonjával, hogy személyesen kézbesítse ki az észak-amerikai résztvevők számára. Ettől kezdve tíz éven keresztül mint vendégművész élte az életét, Road Show c. projektjét prezentálva különböző egyetemek művészeti karain Vancouvertől kezdve Athens-en keresztül Georgiáig, ezzel mail art pályája be is fejeződött.


VILE borító sorozat: Anna Banana, Mr. Peanut és Hank Bull
az Art Race-en Vancouver Art Gallery, 1974. május

1971-ben, számos művészkiadvány egyszerre jelent meg, ezzel váratlanul rávilágított egy „hálózat” lehetőségére. A pezsgő kiadói aktivitás tudatosította a sok elszigetelt egyénben és csoportban, hogy voltaképpen egy sokkal nagyobb csoport tagjai; ezt a tágabb közösséget kezdték el hamarosan „Nemzetközi küldeményművészeti hálózatnak” nevezni. Ezek kiadványok tovább fokozták a témában elkötelezettek közti postai kapcsolattartást, és a következő két év során további drámai ugrást tapasztalhattunk mind a résztvevők számában, mind a küldött művek mennyiségében. Az esztétikai színvonal lejjebb ment (elszaporodtak a gyors-nyomatokat & xeroxokat küldők az eredeti rajzokat és kollázsokat küldőkhöz képest), ahogy nőtt a mennyiség, és ‘74-re sokan az eredeti küldők közül kiléptek a hálózatból, hogy inkább magánlevelezéseket folytassanak kiválasztott kedvenceikkel.

A Bay Area-ban Patricia Tavenner (Mail Queen)[3], szervezni kezdte Mail Order Art c. kollaboratív kiadói projektjét, mivel párbeszédre és kreatív közlésekre vágyott. Olyan bulvárlapot akart kiadni, amely műveket tartalmaz és szorgalmazza a művek cseréjét. A résztvevőknek művekkel kellett volna közreműködniük, vállalniuk a nyomdaköltségek bizonyos részét megfelelő példányszámért cserébe, amit maguk terjeszthettek volna barátaik és kapcsolataik körében. Az első szám résztvevői Lew Carson, Phillis Ideal, Peter Hagburg és Nancy Maas Mosen (Irene Dogmatic) voltak.

Az első szám egy példánya Ray Johnsonhoz eljutott is, aki meghívta a projektet egy Chicagóban szervezett kiállításra. Tavenner küldött is munkákat, majd idővel megkapta a katalógust is, ami listázta az összes résztvevőt, postacímmel együtt; így kibővült a hálózata. 1971-től 1973-ig a Mail Order Art 4 száma jelent meg, minden számban más résztvevőkkel. Tavenner ebben az időszakban készítette első művészbélyegeit; 12 perforált offszet bélyeglapot adott ki 30-30 példányban sokszorosítva. Szintén ekkoriban kezdett közösen dolgozni Dogmatic-kal performanszokon és képeslapokon.

Jómagam ekkor[4] kezdtem el Victoriában kiadni a 2-4 oldalas Banana Rag[5] (Banana rongy) hírlevelet, mintegy kiegészítve Town Fool (Falubohóca) tevékenységeimet. Az első néhány számot kéthavonta adtam ki és barátaimnak postáztam, többek közt Lee Novának. Ő hozott össze a kialakulóban lévő hálózattal, küldeni kezdte nekem az Image Requests Listeket, amiket Morris-szal csinált. Bevonzott a dolog, én is küldtem a kért képeket, mellékeltem a Banana Rag aktuális számait, és a banánnal kapcsolatos informáiókat, képeket kértem. Szinte azonnal érkezett is pozitív válasz és kisvártatva azon kaptam magam, hogy levelező partnereim lettek Dr. Brute, Flakey Rose Hips, Marcel Dot, Ray Johnson, Davi Det Hompson, Richard C., Stu Horn, Dadaland, Irene Dogmatic, Pat Tavenner, Ms. Generality, Mr. Poem, Ken Friedman stb, stb.

Calgaryban Don Mabie (Chuck Steak) is ebben az évben kezdte el mail art tevékenységét: 500 példányt nyomtatott a rajzából és postázta barátainak és a médiában dolgozóknak. Szintén Calgaryban, az Angliából akkoriban érkezett Clive Robertson is a küldeményművészethez nyúlt, hogy leküzdje a közte és angliai, európai művész barátai közti távolságot. Ő nem annyira a képekre, mint inkább arra összpontosított, hogy performanszok partitúráját, ötleteit hozza be, amelyeket megvalósíthatna Calgaryban. Hozzánk hasonlóan neki se volt fogalma róla, hogy létezik a „hálózat”.

1971 őszén jelent meg a FILE magazin első száma: rávilágított a korabeli mail art tevékenységek teljes spektrumára, neveket, címeket és a résztvevő művészek képkérvényeit jelentette meg. A FILE magazint a LIFE magazinhoz hasonló logóval és formátumban adták ki 3-5000 példányszámban. Széleskörben terjesztették és két ‘72-es száma nem csak kanadai és észak-amerikai művészeket közölt, hanem európaiakat, dél-amerikaiakat és ausztrálokat is. A Canada Council által támogatott magazint a torontói székhelyű General Idea kollektíva szerkesztette és adta ki, sorai közt olyan művészekkel, mint Jorge Zontal, Michael Timms (A.A. Bronson), Ron Gabe (Felix Parts), Mimi Page és Grenada Gazelle.

1972 decemberében az Image Bank kiadta International Image Exchange Directory-játmintegy a Politi-féle[6] Art Diary előzményeként, több mint 300  művészt felsorolva (speciális képkéréseikkel, címeikkel stb.), akik valamilyen módon kapcsolatban voltak velük, vagy megjelentek a FILE magazin első három számának valamelyikében.

Két további szöveg segítette a küldeményművészet „népszerűsítését”: Thomas Albright 1972-es cikke a Rolling Stone magazinban, valamint David Zackcikke, amely An Authentic Discourse on the Phenomena of Mail Art[7] címmel jelent meg az Art in America 1973-as évfolyamának január-februári duplaszámában.

E projektek és a nyilvánosság hatására a művészkiadók postaládáit elárasztotta a küldemények áradata: több levelet kaptak, mint amennyit meg tudtak volna válaszolni. A küldemények cseréje, ami kiválasztott kevesek közt kezdett el működni, hirtelenjében a tömeges közönségtől érkező valódi özönvízzé változott. Sokan az eredeti résztvevők közül kiléptek a hálózatból. A FILE magazin érdeklődésének fókusza eltolódott a kortárs képzőművészet egyéb érdekes területei felé, a mail art felhívásokat, kéréseket visszautasította.

De térjünk vissza Kaliforniába, ahol 1971-ben vagy 1972-ben Ken Friedman Weekly Breeder (Heti tenyésztő) c. 1-2 lapos kollázsolt „szórólapjait” San Diegói otthonából küldte szét. Gyanítom, ez a kiadvány a korábbi, a New York-i Fluxussal kapcsolatos ténykedéseiből nőtte ki magát, valószínűleg azon a szálon került rá az Image Request Lists-re is. Los Angelesből a következőktől kaptam küldeményeket: a Bon Bons-tól, Gerry Drevától, Bobby Lamberttől és másoktól is, akik újságkivágásokat küldtek nekem saját megjelenéseikről, performanszaikról. Lowell Darlingis Los Angelesből postázott műveket, eredeti, kézzel rajzolt képeslapokat és olyan projektjeihez készült jegyzeteit, amelyekkel egyes városokat akart körülírni (például a San Andreas Fault c. projekt) stb.

1972-ben Friedman átadta a Weekly Breeder szerkesztését a Bay Area Dadaiststársaságnak: Bill Gaglione, Tim Mancusi és Charles Chickadel könyvméretűvé dagasztották a kiadványt, összesen 7 számot adtak ki ‘72 és ‘74 között. Trinity Press néven is ismertté váltak, miután vásároltak egy kis nyomdát, amivel végül többet költöztek, mint ahány kiadványt kiadtak. Chickadel elkezdte kiadni a West Bay Dadaist mini kiadványát, amelyhez Gaglione és Mancusi is küldtek anyagokat és idővel Quoz? címen is megjelent. Monty Cazazzaegyüttműködött a Bay Area Dadaists-szel, miközben saját levelezését is kiadta, mint például a Yellow Perilt (Sárga veszélyt).

Irene Dogmatic is adott ki különböző gyorsan elkészülő nyomtatványokat, mint a Dogarythims (Kutyaritmus), Star Spanialed Boners (Csillagos kotorékebek), a Canus Book of Dog Records (Kutya eredmények canus könyve) stb. Ezek mindegyikéhez a hálózatból vett át történeteket és anyagokat. De azt hiszem egy kicsit előreszaladtam.

A mail art korai úttörőinek kölcsönösen inspiráló együttműködéseinek és erjesztő hatásának ún. „nagy fináléja” a Decca Dance[8] volt. Ezen a ‘74 februárjában Hollywoodban szervezett eseményen résztvettek művészek Vancouverből, Torontóból, New Yorkból, San Franciscóból, Los Angelesből és San Diegóból is. Az Oscar-díj átadások paródiájaként postai kapcsolattartáson keresztül megszervezett eseményt a mail art inspirálta. Ant Farm rögzítette videóra az eseményt, majd idővel a Coach House Press Torontóban kiadta az eseményt dokumentáló kötetét is.

A küldeményművészet ezután is folytatódott, de a vezéregyéniségek, és a vezérelvek kicserélődtek.. Az első hullámban még a személyek közti esztétikai kommunikációt látom elsődlegesnek, míg a második hullámban már inkább a játék, a részvétel és a széles körű kommunikáció volt az eslődleges cél.

A második hullám vezéregyéniségei közül a calgary-i Chuck Steaket jelölném a mail art KIRÁLYA címre, következetes és kitartó küldeményművészeti projekteket szervező, bemutató és dokumentáló tevékenységéért. 1973-tól ‘81-ig rekordszámú mail art projektet szervezett, gyakran az „unalom” témájára kérve a résztvevők reakcióit… ‘73-ban: Homage to Boredom, ‘74-ben: 1st Annual Toronto Correspondence & Junk Mail-Art Exhibition (Első éves torontói kapcsolat- és szemét-küldeményművészeti kiállítás)[9], 2nd Homage to Boredom[10] ésatöbbi, ésatöbbi. 1975-ben elkezdte kiadni az Images and Information c. mail art magazint kormányzati támogatás segítségével. Kiállítási projektjeit 1975-ben is folytatta; ekkor szervezte meg a 2nd Annual Correspondence & Junk-Mail Art Exhibitiont, valamint ugyanezen a címen az első kiállítást Calgaryban, bemutatva az anyagot más „párhuzamosan működő“ kanadai galériákban is. (Sokak szerint ezek a galériák a küldeményművészeti tevékenységekből nőttek ki.) 1976-ban Chuck 3 küldeményművészeti kiállítást szervezett, és végre elhagyta az unalom témáját, ami addigra már halálosan untatott. 1977-ben két kiállítást hívott életre, egy az aalsti (Belgium) New Reform Gallery-ben[11], a másikat pedig Calgaryban, a Parachute Centerben[12]. 1978-ban komoly változásokkal volt elfoglalva: a Parachute átváltozott Clouds ‘n Water Gallery-vé, ahol 6 kiállítást szervezett 1979-ben. 1980 csendes évnek bizonyult, majd 1981-ben csatlakozott a Rough Cut Audio Art-hoz (Durván vágott hangművészet) és megszervezte a (legjobb tudomásom szerint) utolsó nagy mail art projektjét, IMAGINE. The Legacy of John Lennon-t , amit az Off Center Centerben mutatott be, majd utaztatott.

Vancouverben az első hullám másik örököse, Ed Varney csendben folytatta kiadói és küldeményművészeti ténykedéseit. Az 1971-ben kiadott The Poem Company számok után Junk Mail címen jelentetett meg pár kiadványt; előszőr egy nyomott borítékot, amit különböző sajtóanyagokkal töltött meg, utána pedig egy doboz képeslapot. 1973-ban 500 példányban kiadta Stu Horn The NorthWest Mounted Valise (Az ÉszakNyugati lópogyász) c. könyvét. Számos képeslap, gumibélyegző és stencil mű után művészbélyegeket[13] publikált.

1st International Artist Stamp Edition-je egy bélyegíven, két színben, perforálva 1976-ban jelent meg, a következő pedig 1978-ban, szintén kétszín nyomással. 1980-ban szervezte a Global Postal mail art kiállítást, aminek a katalógusa 5-6 bélyegíves formátumban jelent meg, fekete-fehérben, perforálva. Legfrissebb kiadványa, a 3rd International Artist’s Stamps 4 színes íven jött ki. Mindegyik esetben a résztvevők kaptak egy-egy szerzői példányt; akik szeretnének vásárolni tőle, azok a Museo Internacionale de Neu Arton (MINA) keresztül tudnak kapcsolatba lépni Eddel a Box 3655, Vancouver, BC, Canada V6B 348 címen.

És végül, de nem utolsó sorban e sorok írója lenne az első hullám harmadik továbbvívője. A második hullám időszakában már San Franciscóban éltem; 1973 nyarán költöztem el Vancouverből. A Banana Rag 9. és 10. számát már abban az évben San Franciscóban adtam ki. A 10. Szám egy 12 képeslapból álló kiadvány volt, amit az első SF munkahelyemen nyomtattam.

A FILE magazin szerkesztőit addigra már felingerelte a rengeteg „levélszemét gyorsmásolat” saláta-küldemény, amit kaptak, és az 1973-as őszi számban több levelet is megjelentettek ezzel kapcsolatban. Akkoriban én még nagyon benne voltam a mail artban, másrészt pedig körül voltam véve a gyors és olcsó sokszorosítás lehetőségeivel, adta magát, hogy magamra vállaljam a küldeményművészet ügyét. Ezért született meg a VILE magazin (Ócska magazin). Kapcsolataimat részvételre csábítottam és ‘74 februárjában ki is adtam az első számot, 56 oldalon, 200 példányban. Ezek olcsó, gyorsnyomdai kivitelezésben készültek, ragasztással, fényes, kétszínű borítóval. Még ugyanannak az évnek az őszén megjelentettem a 48 oldalas második számot, szintén 200 példányban.

Egyik kiadvány sem felelt meg eredeti elképzelésemnek, hogy a LIFE magazin paródiáját elkészítsem. Így a ‘75-ben megjelentetett harmadik számban már közöltem költészetet és más irodalmi műveket is, a korai LIFE magazinból vett hirdetések látványvilágával ötvözve. Elégedettebb voltam, sőt 500 dolláros támogatásban is részesültem a CCLM (Coordinating Council of Literary Magazines. Irodalmi magazinokat koordináló tanács) jóvoltából, így 1000 példányban adhattam ki az ezúttal már tűzött kiadványt.

Gaglione, akivel SF-be költözésem óta együtt éltem úgy döntött, hogy beszáll a buliba: kiadta a VILE 4. számát (⅔-nak számozva), egy dupla nemzetközi számot 1000, kötött példányban. Az alapvető különbség a kettőnk megközelítése közt továbbra is abban állt, hogy én a LIFE magazint akartam parodizálni, ezért kellett megjelentetni a költészeti, irodalmi tartalmakat, a „szöveges minőségi” kedvéért. Énem egyik része a kiadvány „ócska” témáját is fenn akarta tartani, de ezzel Bill, dadaista hajlamai ellenére, nem értett egyet.

A ‘77 nyarán kiadott VILE-al, a negyedik számommal végre elértem a kezdetekkor kitűzött célomat. Minden számban reprodukáltam ugyan a nekem küldött küldeményműveket, de ebben a számban tudtam úgy kombinálni ezeket szövegekkel, fényképekkel és hirdetésekkel, hogy érzésem szerint az egyszeri olvasó első blikkre, valóban összekeverhette a LIFE magazin egy számával. Miután ezt megvalósítottam és láttuk, hogy a FILE elvesztette a TIME / LIFE-fal vívott perét a LIFE-hoz hasonló lógó használata kapcsán, úgy döntöttünk ideje más jellegű borító után néznünk.

‘78-ban Bill új formátumban jelentette meg a VILE 6. számát; teljesen megváltozott a borító és a tartalmi fókusz is. A Fe-Mail-Art (Női küldeményművészet) alcímet viselő számhoz archívumunkból válogattunk anyagokat. Megírtam a bevezetőt és sikerült egy újabb támogatást nyernünk a CCLM-től. A tőlük kapott 923 dolláron ki tudtunk adni 675 példányt ebből a számból, ami a legnépszerűbbnek bizonyult… a mail artban résztvevő nőkről szólt.

A VILE 7. száma STAMP ART[14] (Bélyegzőművészet) címen jelent meg, limitált, 300 darabos példányszámban, kézzel bélyegzett oldalakkal, a nemzetközi hálózat 200 művészének munkáival. A számot Gaglione szerkesztette és nagyjából két évet vett igénybe az összeállítása. Egy harmadik CCLM támogatás segített minket a kivitelezésben és postázásban; először 1980-ban küldtük ki. Az első 200 példányt a résztvevőknek jutattuk el, a harmadik százast pedig a következő egy év során adtuk el. Gaglione azóta is gumbélyegző munkák iránti érdeklődésének él, és 4 kiadványt jelentetett meg STAMP ART címen, amihez a résztvevők 150-200 példányban küldik el lapjaikat. Gaglione egybeköti és terjeszti ezeket az [assembling] számokat. Korábbi számok továbbra is megvásárolhatók tőle az Abracadadán keresztül az alábbi címen: Abracadada, 2311 Lake Street, San Francisco, CA 94121.

1981 januárjában tértem vissza Vancouverbe; azóta is sikertelenül próbálom leépíteni a küldeményművészeti tevékenységemet. Kiadtam a Banana Rag 16. és 17. számát, elsősorban a mail art világában mind nagyobb számban résztvevő gyerekek számára. (Ezeket a számokat Randy Harelsonkönyve, a S.W.A.K. (Sealed with a Kiss - Csókkal lezárva) inspirálta; azt gondolom, hogy kell legyen valamilyen módja a gyerekek bevonásának, anélkül, hogy felnőttekkel hoznánk össze őket. Egy-kettő nem gond, de engem elárasztottak!)

Miután ‘79 nyara óta küszködtem ezzel, végre kiadtam a VILE utolsó számát, könyvformátumban About VILE (A VILE-ról) címmel. Ebben a kiadványban törlesztettem végre régi adósságomat (Excerpts: Tour Journal. Részletek: útinapló) azon európai küldeményművészeti barátaink felé, akiket ‘78-as utunk során meglátogattunk. A könyv a magazinhoz hasonló formátumban jelent meg, saját történetét, dolgozza fel és bemutatja sok, a hálózatban aktív hőseim életrajzát, valamint közlök benne egy kiválló cikket a mail artról a leedsi (Anglia) Michael Scott tollából. Közlök továbbá egy 8 oldalas mellékletet a kelet-berlini Robert és Ruth Rehfeldt munkáiról, valamint azon események fotóportfólióját, amiket a megelőző években szerveztem, de addig mégis kihagytam a VILE-ból, mert nem volt elég ócska. Ezt a kötetet küldeményművészeti hattyúdalomnak tekintem, jóllehet egyre kevésbé hiszem, hogy valaha is képes leszek végleges búcsút inteni ennek a lebilincselő tevékenységnek.

Mielőtt lezárnám ezt a kissé túl hosszúra nyúlt beszámolót, meg kell említenem néhány művészt, akiknek kulcsfontosságú volt hozzájárulása, még ha nem is bizonyultak olyannyira időtállónak, mint a fentebb tárgyaltak. A vancouveri Rick Hambleton (Trace-It)két verzióban is kiadta ‘79-es I.D.’s Mr. Reee Search[15] c. projektjének katalógusát 29 országból származó 300 résztvevő munkáival. Meg kell említenem továbbá a rejtélyes Five/Cinq Aesthetics-et is, akik 500 példányban adták ki „jogilag egyedülálló“, felejthetetlen megosztási igazolványaikat Radiant Energy[16] címen 1978-ban. 1980-ban feloszlatták társaságukat, miután kiadták Not Responsible sorozatukat. Egy másik vancouveri művész, Ladislaw Gudernahárom Scarabeus (Ganajtúró) számot jelentett meg 1979-ben és ‘80-ban, ezeket terjesztette a hálózatban. Számos képeslapot és bélyeget is készített.

Seattleben Raymond Chew jó minőségű nyomatait és színes fénymásolatban kiadott bélyegeit a hálózat köreiben kis számban cirkuláltatta. Csak olyanoknak küldi el műveit, akiknek szereti a munkásságát, a többieket kizárja címzettek közül. Egy másik nyugati parti résztvevő, akit muszáj megemlítenem, Buster Cleveland. Jóllehet sajtótermékek nem köthetők a nevéhez, sok kimagasló kollázsáról készített színes fénymásolatokat, ezek sok gyűjtő kollekciójának féltve őrzött darabjai. Buster Ukiah-ban élt, ahol Polly Ester Nation-nel és Nicola Vanzetti-vel közösen szervezte meg az Inter-Dada 80 Festival-t 1980 májusában. Az Inter-Dada 80 olyan volt, mint évekkel azelőtt a Decca Dance: 4 napos kortársművészeti fesztivál, amely a küldeményművészeti hálózatra épült, résztvevőket vonzott New Yorkból, Gurdon Arkból, Olaszországból és Kalifornia különböző pontjairól.

A mail artot megalapozó, megkerülhetetlen kiadvány Judith Hoffberg Umbrella c. folyóirata, ‘78-as megjelenése óta: művészkönyveket, küldeményművészeti projekteket mutat be, listákat közöl aktuális projektek felhívásairól, határidejeikről és témájukról. Bárki, aki be akar szállni a mail artba, jól teszi, ha küld 3 dollárt az Umbrella egy számáért a következő címre: PO Box 40100, Pasadena, CA 91 104.

Nagyjából összefoglaltam mindent, amit akartam. Rengeteg olyan művész van, akikkel műveket cseréltem, és munkáikat őrzöm az archívumomban, de mégsem volt itt arra tér, hogy megemlítsem őket. Nagyon sajnálom, de mivel terjedelmi korlátai vannak jelen írásomnak, valahol meg kellett húznom a határt. Elnézést kérek mindenkitől, aki kimaradt.


Boríték Chuck Stake-től, 1982. Ronny Cohen gyűjteményéből. A képanyag kapcsolódik a Chuck Stake és Held szervezte Imagine: The Legacy of John Lennon küldeményművészeti kiállításhoz – Roleson Square Media Center, Vancouver, 1981. július 14–21.


Glenn Lewis: New York Corres Sponge Dance School of Vancouver Reunion, 1970. Forrás: Art and Correspondance from the Western Front, Western Front Publications, 1979.


Image Bank Postcard Show, 1971. Forrás: Art and Correspondance from the Western Front, Western Front Publications, 1979


Pat Tavenner, az ismeretlen média művésze és a küldemények királynője, 1973. Forrás: Artists' Stamps and Stamp Images, The Simon Frasier Gallery, Simon Frasier University, Burnaby, British Columbia, Canada, 1976.

Fordította: Kotun Viktor

________________________
[1] Lásd bővebben, (A ford.)
[2] Lásd a kiállítás dokumentumait (A ford.)
[3] Lásd Tavenner fotóit az időszak küldeményművészeiről (A ford.)
[4] Egészen pontosan 1972-ben – (A ford.)
[5] Lásd az első szám borítóját, (A ford.)
[6]  Lásd a rövid utalást a Galántai György, Klaniczay Júlia és Politi találkozásáról az 1979-es Artpool Art Tour során (A ford.)
[7] Lásd a cikket (A ford.)
[8] Lásd a fotókat az eseményről, valamint a korabeli kísérő kiadványt, és Patricia Tavenner képeslapját az esemény után, (A ford.)
[9] Lásd bővebben, (A ford.)
[10] Lásd a résztvevők listáját, (A ford.)
[11] Lásd a dokumentumokat a galériával kapcsolatosan, (A ford.)
[12] Lásd a résztvevők listáját, (A ford.)
[13] Lásd művészbélyegeit, (A ford.)
[14] Lásd a kiadványban való részvételre küldött felhívást, valamint a kiadvány borítóját, (A ford.)
[15] Lásd a projekt dokumentációját (A ford.)
[16] Lásd az igazolvány online reprodukcióját (A ford.)

Mail Art Chro No Logy

new projects | artpool | archive | center
| library | collections | search | contact