1962-1971     1972-1981     1982-1991     1992-2001     2002-2011     2012-2021
1972     1973     1974     1975     1976      1977     1978      1979     1980     1981

Perneczky Géza: A magazinok felfedezése (részlet)

in: Perneczky Géza: A háló. Alternatív művészeti áramlatok a folyóirat-kiadványaik tükrében 1968-1988, Héttorony Könyvkiadó, Budapest, 1991, pp. 18–19.


David Greenberger: The Duplex Planet. No 92. 1988

Ha ezek után a legjelentősebb mail art publikációs sorozat, a Commonpress egyes köteteinek a címeit sorolom fel, akkor ezt a valóságot előcsalogató játékot tovább folytathatjuk. Meghökkentő, hogy első hallásra mennyire emlékeztetnek ezek a címek a Duplex Planet témaköreire: „Mi a különbség nyitott és zárt között? Erotika és művészet. A költeménytől a költészetig. Boksz, bokszolás, bokszolok. Kerék-ötletek. A könnyed kezek. Pozitív-negatív. Olasz speciál-szám. Posta. Naplólapok. Fehér dolgok. Képes a művész a túlélés kérdésében segíteni? Cipők - menj, ahova akarsz! Kézzel pecsételt önarcképek. Művész-posta-bélyegek. A modern görög, a modern török. Aktok a bélyegen. Békegalamb. Gyerekek. Ábécék. Többet tudhatsz, mint amennyit elmondhatunk. Politikai szatíra: utóirat. Erkölcs és művészet. Romok. A zen és a művészet. Az információ művészet problémái. Rajzolás. Nők: fehérek és feketék. Fény. Találkozások...” - és így tovább. A Commonpress első füzetének még nem volt ilyen alcíme. Az itt idézett témákat a másodiktól soroltam fel a harmincegyedikig.

A „ferde fény” ezekben a címekben is megtalálható, noha itt időnként szinte már akadémikus témák is fölmerülnek, mint erkölcs és művészet, vagy a költeménytől a költészetig stb. Ezek a kiadványok azonban mind olyan antológiák, amelyeknek minden egyes lapját más művész küldte be. Az így összeállt színes egyveleg (néha egyenesen a bazárokkal vetélkedő tarkaság) aztán szükségszerűen rántja vissza a földre a fellegekben járó legmagasztosabb és legesztétikusabb gondolatokat is. Ha végiglapozunk néhány Commonpress-számot, akkor meggyőződhetünk róla, hogy tulajdonképpen ugyanazt a menüt kaptuk, csak legfeljebb más feliratú tányérra helyezve. A művészeknek ugyanis a békegalambról is majdnem ugyanaz jutott az eszükbe, mint a „kerék- ötletekről” vagy a könnyed kezekről – és bármenynyire furcsán hangzik is, ez az erősségük. Mert ami úgy igaz, hogy nem konvencionális, az szükségszerűen hasonlít a világra is. Ez a világ pedig – ha jobban megvizsgáljuk – mindenütt nagyon egyforma.

Ez teszi oly zseniálissá a bolondok válaszait, és ettől válik annyira hasonlóvá (és talán néha banálissá, de legalább igazzá) a fennköltebb esztétika régióiból kizárt alternatív művészek számos megnyilatkozása is.

Ideje azonban, hogy néhány szót ejtsek arról, tulajdonképpen miként született meg ez a Commonpress? Ezt a kiadványt a lengyel mail art művész, Pawel Petasz alapította azzal, hogy kidolgozta egy stafétabotként továbbadható „közös” magazin szerkesztésének a játékszabályait. Alapnak egy központi koordinátora volt, aki a nála jelentkező „szerkesztők” közt kiosztotta a magazin egyes számait. Az így kijelölt szerkesztők aztán meghirdették az általuk választott témakört, a szám formátumát és a közlemények beküldési határidejét. Mivel a Commonpress egyezményesen 200 példányban készült, a benne publikáló művészek is a legjobban tették, ha rögtön ennyi példányban küldték el munkáikat. Minden egyes megjelenő szám köteles volt közölni a következő, már nyilvántartásba vett kiadványok szerkesztőinek a címét és a bennük való publikáláshoz szükséges egyéb adatokat. A Commonpress így nem egyik számáról a másikra készült, hanem egyszerre nyolc-tíz kiadványa is munkában volt a legkülönbözőbb szerkesztőknél. Ezek a számok aztán változó ritmusban rajzottak ki, néha egy év alatt tucatszámra.

A mail art berkeiben és az egyéb alternatív művészkörökben látensül mindig is megvolt az erre a permutációra való hajlam, Petasz Commonpress-ötlete aztán mintegy legalizálta és intézményes keretek közé helyezte ezt a lappangó gyakorlatot. Tulajdonképpen nem tett mást, mint hogy továbbfejlesztette a hatvanas évek vége óta már ismert „assembling” műfajt, amelyről a 3. fejezetben bővebben lesz majd szó. De már most szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy mennyire rokon a Commonpress szerkesztési elve a Günther Ruch által vázolt rombusz alakú kommunikációs diagrammal. Persze itt egy bonyolult sokszöggel állunk szemben, melynek lehetséges átlói a legkülönbözőbb irányokba futnak. Ugyanígy rokon ez a laza szerkezetű társulás az álnevek használatában és a vándorló folyóiratcímekben megnyilatkozó sajátságos rejtőzködéssel is. Mintha a csupa nagybetűvel írt művész lépne vissza szerepétől, hogy beleolvadjon a háttér kulisszáiba, és ezzel saját személye helyett a helyszínre irányítsa a közönség figyelmét.

Pawel Petasz csak 1981-ig volt a Commonpress koordinátora. Akkor a lengyel postai forgalom nehézségei miatt a kanadai Jupitter-Larsen vette át tőle ezt a tisztséget. Addigra azonban a vándorló folyóiratnak már mintegy ötven száma jelent meg. Az új koordinátor joggal mondhatta, hogy a Commonpress nem egy alternatív magazin többé, hanem egy kibontakozófélben lévő nemzetközi performance.


Pawel Petasz: Commonpress No 1. 1977

Nem sokkal az ötvenedik kiadvány után úgy hozta a sors, hogy én is együtt láthattam a Commonpress valamennyi addig megjelent publikációját. Erre az adott alkalmat, hogy Guy Bleus az egyik belgiumi kisváros múzeumában kiállítást rendezett az általa meghirdetett 56. szám, az „aerogrammes” 621 (!) beérkezett munkájából. Az eseménynek volt valami mélyen valószínűtlen hangulata, mintha egy Magritte-kép terébe léptem volna, s nem egy kiállítás termeibe. Guy nemcsak az egyforma légiposta-levélpapírokra rajzolt több száz alkotást függesztette a falakra egy szinte végtelennek látszó, abszurdan pedáns sorban, hanem - nemhiába nevezte műhelyét Administration Centernek - a kiállítás közepére odaállította saját íróasztalát is, mint az adminisztrációs munkában fölemésztődő hivatalnokélet jelképét.

Már ez az íróasztal is irreálisnak tűnt, úgy ki volt takarítva erre a múzeumi bemutatkozásra. Még inkább irreálisnak tűntek az asztal mellé fölállított, krómozott keretű és fölpolírozott fényű üvegvitrinek, amelyekben Guy gyűjteményének büszkesége, a Commonpress-kiadványok hiánytalan sora díszelgett. Én egyike voltam a kevés külföldi vendégnek. Guy tehát elvonszolt a sterilen ragyogó vitrinektől, amelyekben a sokféle és sokalakú, néha színes szirmokra bomló kiadványok feküdtek, hogy bemutasson a vernissage-ra érkezett polgármesternek és a városka többi prominens vezetőjének. Nem hiányzott a szmoking és a keménykalap sem.

A Commonpress így aztán később is úgy maradt meg bennem, mint egy darab hozzáférhetetlen művészettörténet, amelyet szidollal fényezett föl s emelt a vitrines mennyországba egy keménykalapos, szmokingos úr. Később sokszor jártam Guy lakásán, de mindig valami fontosabbal voltunk elfoglalva - a Commonpress-számok átlapozására nem került sor. Lassacskán azonban saját archívumomban is felgyűlt jó néhány belőlük, s így ez a kincs elvesztette titokzatosságát.

* * *

A Commonpresshez hasonló kompilációk sajátságaihoz tartozik még az is, hogy a bennük rendszeresen publikáló művészek idővel valóban egyfajta közösséget alkotnak, és olyan jellegű szolidaritásra is képesek, mintha jó szomszédok volnának. Ennek a jó baráti kapcsolatnak a természete azonban rendkívül absztrakt – a létrejött kommunikáció rendszerint csak egyetlen síkon funkcionál zavartalanul, a művészetre vonatkozó dolgok terén.

1962-1971     1972-1981     1982-1991     1992-2001     2002-2011     2012-2021
1972     1973     1974     1975     1976      1977     1978      1979     1980     1981

new projects | artpool | archive | center | library | collections | search | contact