Mail Art Chro No Logy

John Held Jr: Pawel Petasz kandírozott töltényei

Held, John Jr.: The Sugar Coated Bullets of Pawel Petasz, in: Pawel Petasz: Arriere Garde, Stamp Art Gallery, San Francisco, USA, 1996

A küldeményművészet az 1970-es évek közepétől kezdődően az évtized végére behálózta az egész világot. A különböző kultúrákból érkező aktív networker művészek legbelsőbb érzelmeiket és külső körülményeiket változatos művészeti formákba öntötték. A legérdekesebb munkák közül jónéhány az elnyomó társadalmi és politikai közegben alkotó latin-amerikai és kelet-európai művészektől érkezett. Az ő művészetük a valóságot tükrözte.

Kevés művész küldeményét vártam akkoriban olyan izgalommal, mint Pawel Petaszét a lengyelországi Elblagból. Csak azért, hogy zavart keltsen a honi cenzorok köreiben, levarrt borítékokat adott postára. Így azonnal láthatóvá vált, ha valaki babrált a levelével. Pawel Petasztól levelet kapni – tartalmától függetlenül – eseményszámba ment. Az ember úgy érezte magát, mint aki közvetlen résztvevőjévé vált egy határokon átívelő, jószándékú összeesküvésnek, amely ellenáll a globális testvériség folyamatos megosztására törekvő régi nemzetközi rendnek.



A művészek persze különböző motivációktól hajtva tették meg bátor lépéseiket. Petasz valójában sosem volt az a kimondottan harcias, kihívóan viselkedő lázadó a kommunisták Lengyelországában. Művészként arra volt szüksége hogy kapcsolatba lépjen más művészekkel. Ez az egyszerű ok elegendő volt ahhoz, hogy megbélyegezzék, megfigyeljék és ellenőrizzék.

"Az 1970-es évek végén több ízben is látogatást tettek nálam kormányzati kémelhárítók. Mivel nem tekintettek veszélyes elemnek, a találkozók baráti hangulatban teltek, általában egy üveg vodkával érkeztek az urak, amit természetesen együtt fogyasztottunk el. Alkalomadtán a titkosügynökök udvariasan megkértek, barátilag ajándékozzak nekik egy-egy értékesebb, jól látható helyen lévő könyvet, vagy lemezt. Egy látogatásukkor felszólítottak, hogy hagyjam el a műtermemet, menjek, intézzek el valamit. Nem tudom, miért kértek meg a távozásra, de arra gyanakodtam, hogy be akarták »poloskázni« a műtermemet, bár hazaérve mindent tűvé tettem és nem találtam semmit. A következő műtermemet hivatalosan sosem kutatták át, igaz, egyszer kizárva találtam rá a macskámra, pedig biztosan emlékeztem rá, hogy a műteremben hagytam, bezárva."[1]

További lengyel és kelet-európai művészek is osztoztak Petasz vágyában: kommunikálni akartak a kinti világgal; de a lengyel művész türelmes elhivatottsága a küldeményművészeti hálózat iránt, valamint egyedi kreativitása meghatározó figurává tette a kelet-európai alternatív művészeti körökben. Amikor a Staatliches Museum Schwerin kiadta az 1996-os Eastern European Mail Art in the International Network [Kelet-európai küldeményművészet a nemzetközi hálózatban] c. kiállításának katalógusát, Petaszt tették a borítóra.

Petasz fekete-fehér figurája mezitláb lépked keresztül a könyvborító piros tinta-tengerén, egy olyan ruhát viselve, amelyet a világ minden tájáról a felhívására érkezett, textilre készült művekből varrt össze. A küldeményművészeti projektet az amszterdami Stempelplaats galériával közösen kezdeményezte Intellectual Benefits of Art [A művészet szellemi haszna] címmel 1980-ban.[2]

Ez a projekt nagyon jellemző Petasz vágyára, hogy összefűzze a művészetet az élettel: a postaszolgálat segítségével a világ különböző pontjain élő személyeket köt össze, a kapcsolatait kihasználva pedig újabb akciókat kezdeményez: itt például Amszterdam utcáin masírozik keresztül.

A küldeményművészet rendkívüli jelentőséggel bírt Petasz számára – akárcsak az étel, a ruházat vagy a hajlék. Megvédte a zárt határok között érzett elszigeteltségtől, reményt adott a számára. Kísérleti munkássága a kiszámíthatatlan állami kontroll szeme előtt zajlott, és ezzel példát mutatott a jóval kényelmesebb körülmények közt élő művésztársainak, akik így Petasz mércéjével mérhették magukat.

A II. Világháború után az elszigetelt Lengyelország alkalmas, termékeny talajnak bizonyult az alternatív kulturális színtér művészei számára.1971-ben a konceptuális művész Jarosław Kozłowski és a kritikus Andrzej Kostołowski közös állásfogalalást intézett azon művészekhez, akik országszerte kisebb-nagyobb városok művészeti központjaival álltak kapcsolatban[3]. Jóllehet a küldeményművészetet nem nevesítették, a megfogalmazott stratégia szorosan kapcsolódik a Fluxus művészek gyakorlatához és a kapcsolatművészeti hálózat alakulóban lévő filozófiájához.

"A HÁLÓ

– A HÁLÓ intézményeken kívül létezik;
– magába foglal magánlakásokat, műtermeket, és további olyan tereket, ahol művészeti javaslatok születnek;
– a javaslatokat az érdekelteknek címzik
– olyan kiadványok kíséretében, melyek formája teljesen tetszőleges. A HÁLÓ-nak nincsen középpontja, se koordinációja;
– a háló csomópontjai különböző városokban és országokban találhatóak;
– a különböző csomópontok közti kapcsolat koncepciók, projektek, jegyzetek és egyéb önkifejezési eszközök cseréjén keresztül lendül működésbe, ennek következtében a kifejezésmódok párhuzamos, több helyszínen zajló bemutatására nyílik lehetőség;
– a HÁLÓ ötlete nem újdonság; ahogy felszínre került, visszafejthetetlenné vált a szerzője;

– A HÁLÓ-t bárki kedvére használhatja és termelheti újra (1971)."[4]

Petasz egy helyütt leírja saját bekapcsolódását a küldeményművészet világába, amire az 1970-es évek közepén került sor. Ezzel kezdetét vette az utazás, ami a hálózat egyik legkedveltebb figurájává tette.

„Az elnyomás Lengyelországban – Chiléhez vagy Oroszországhoz képest – sosem volt túlságosan kemény. Ennek ellenére mindenhol jelen volt a maga szürke, reménytelen, de nagyon is valóságos formájában: nem mehettél oda, ahova akartál, nem tehetted azt, amit akartál. Korlátozták a fogyasztásunkat és a kulturális szabadságunkat is egy mindent elsöprő propaganda kíséretében, mondván: »Emberek! Ez a munkásosztály paradicsoma, és nem sokára még ennél is paradicsomibb lesz minden!« Mindent a feje tetejére állítottak a kultúránkban, a fehér volt a fekete, és bár tudtad, hogy ez nem igaz, a tévé, az újságok és a jelszavak nem hagytak menekülési lehetőséget; a fehér A fekete! Ez maga volt a horror.

Teljesen véletlenül értesültem a küldeményművészetről 1975-ben. Izgalmas lehetőség volt, hogy hirtelen belecsöppenhetek egy olyan világba, amelyben nem létezett a vasfüggöny! Lengyelországban a postai korlátozásokat szégyenletesen letagadták az emberek előtt. Furcsa, de a rengeteg kommunisztikus változtatás ellenére, »Népi postát« sohasem hoztak létre. Az 1930-as évek üdítően kozmopolita általános postai szabályozása maradt érvényben. Akkor kezdtek el feltűnni a problémák, amikor kormányzati kémek kezdtek pozícióba kerülni a posta rendszerében; egészen 1989 tavaszáig ott is maradtak a háttérben. A hetvenes években nem volt törvénybeütköző, ha az ember levelet kapott külföldről, de ha túl sokat kapott, akkor valami logikus magyarázatot kellett találnia.

Igyekeztem hülyének tettetni magamat bármiféle szabálytalanság kapcsán. A gyanúsnak tűnő küldeményeket igyekeztem fedezni: „kijavítottam” műveket, és kerültem a kapcsolatot a valódi lengyel undergrounddal. Azért kerültem a földalatti kapcsolatokat, mert nem akartam, hogy bármi mondandóval szolgálhassak a hatóságoknak, akárhogy is próbáljanak rávenni az »együttműködésre«. Volt még egy okom erre: a legtöbb földalatti tevékenység merő provokáció volt. A hatóságok gyakran azért generáltak problémákat, hogy megtarthassák állásaikat. Jelentéseket gyártottak, ügyeket zártak le stb… Nem részletezem, de a kommunizmus nem azért bukott meg Lengyelországban, mert földalatti sejtek küzdöttek érte. Az állam olyan mindenható és mindenhol jelen lévő volt, hogy a valódi földalatti aktivitás, a valódi titkos tevékenyég szinte teljesen lehetetlen volt. A titkos rendőrség hol ösztönözte, hol visszafogta, ahogy a gazda tartja otthon a disznajait: eteti, tenyészti őket és alkalomadtán megöl egyet-egyet közülük.

Nem ellenőrizhettem sem a feladott, sem a nekem kézbesített postámat, de a szükségállapot felfüggesztése után összehajtottam, vagy varrógéppel zártam le saját készítésű borítékjaimat. A levarrt borítékokat elég nehéz volt felnyitni vagy széthajtogatni, hogy a cenzorok lefénymásolják. Egyedi borítékjaim megjelenése provokatív volt, de általában mégis eljutottak a címzetthez. Különböző kézzel készített papírokat használva arra törekedtem, hogy a küldeményeim vastag és durva formát nyerjenek. A stratégiám éveken át eredményesen működött. Ha valami olyasmit kellett postáznom, ami nem fért bele a levarrt borítékba, akkor a küldemény általában elveszett, akár ajánlottként adtam fel, akár nem…

Lengyelországban a küldeményművészet sosem örvendett különösebb tiszteletnek, sem a hivatalos művészek, sem a műkritikusok körében. A küldeményművészekből mindig nagyon kevés volt, a húszat sem érte el a számuk… Ennek ellenére a küldeményművészeti hálózat hatékonyan működött, egyike volt a vasfüggönyön ütött apró információs réseknek. De persze a küldeményművészet önmagában valószínűleg csekély hatással bírt a kommunista elnyomás elleni harcban. Tágabb értelemben azonban hozzásegítette a lengyel művészeket, hogy megszabaduljanak a mellőzöttség fojtogató érzésétől.”[5]

Petasz az alternatív kreativitás több frontján is aktívan tevékenykedett. Művészbélyegzők, performanszok, művészkönyvek, küldeményművészeti kiállítások szervezése és saját kiadványok – csak néhány téma az érdeklődési körei közül.



Az is megrendítő történet, ahogy Petasz kivette a részét a bélyegzők, a küldeményművészet hálózatán belüli egyre növekvő népszerűségéből. A gumibélyegzőket szigorú ellenőrzés alatt tartották a kommunista országokban: potenciális fenyegetést jelentettek a bürokratikus hatalomra. A belföldi útlevelek életbevágó fontossággal bírtak a lakosság ellenőrzésében, a bélyegző a hatalomgyakorlás eszköze volt. Magánember nem használhatott ilyesmit, az intézményi bélyegzőket pedig szigorú felügyelet alatt tartották. Az iskolák, állami vállalatok, bankok és egyéb hivatalok a gumi bélyegzőket éjszakánként egy erre a célra kialakított páncélszekrénybe zárták.

Petasz úgy kerülte ki ezeket az akadályokat, hogy radírgumiból kezdte el kimetszeni művészbélyegzőit. A házilag készített művek jellegzetes hangulata adta meg idővel Petasz munkáinak sármját. Részben az ő munkásságnak köszönhetően vált népszerűvé a radírgumi-metszés a küldeményművészek körében. Ez is csak egyike azon területeknek, ahol a kelet-európai művészek a nyugaton magától értetődőnek tekintett szabadságtól megfosztva, különleges találékonyságukkal járultak hozzá a hálózat színesítéséhez.

Perneczky Géza, magyar író és küldeményművész A háló című könyvében Petasz művészbélyegzőinek sajátos kialakítását az alkotó élet- és munkakörülményeivel hozza összefüggésbe.

„Az 1975 és 1978 közötti években figuratív motívumokat, néha egész jeleneteket és sokalakos kompozíciókat faragott Petasz pecsétté. Ezekben a kis formátumú képekben aztán az egyébként is groteszk ízű lengyel humor olyan keserű komédiázásba fordult át, mntha Goya rajzaitól tanulta volna Petasz a mesterségét. Még érdekesebbé vált ez az oeuvre, amikor Petasz a nagy gonddal faragott pecsétjeit összetörte, és az expresszív erejű emblémák helyett azok szálkás szilánkjaival kezdett pecsételni. Ezek a fragmentumok tragikus hangon szóltak valamiről, ami egyszerre volt személyes sors és nemzeti gyász. Petasz pecsétművészete csak néhány latin-amerikai művész alkotásainak tragikus sötétségéhez hasonlítható, de azok kristályos formai fegyelme nélkül. Így hát még ezt a rokonságot is csak feltételesen hangoztathatom. Számomra Pavel Petasz hanyatt-homlok az öngyilkosságba menekülő pecsétjeinek egyszerűen nincs párja a világon.

Nehéz dolga lenne annak, aki megpróbálná Petasz pecsétkiadványait rendszerezni. Annyi biztos, hogy 1978–1979 körül kezdte azokat a füzeteket gyártani, amelyeket International Magazin of Rubberstamped Art címmel látott el. Ezek legtöbbje olyan saláta, amelynek komponenseit Petasz a hozzá érkező levelek pecsételt részeiből ragasztotta és fűzte össze. A magazin szó tehát nem egészen találó a megjelölésükre, hiszen minden ilyen füzet egy-egy unikát. Valamivel világosabb (és talán egységesebb) az összetört pecsétek segítségével legyártott Obsolete Rubberstamps (Elévült pecsétek) című füzetsorozata, amelynek egyes számait Petasz a legfurább példányszámban készítette el: 13-ban, 30+3-ban vagy 39-ben, stb. Ez a zavar valahogy ugyanaz, mint a bennük található pecséttörmelékek kuszasága.”[6]

Petasz nevéhez több kiadvány is kötődik, ezek közül a Commonpress[7] folyóirat a legmeghatározóbb; vitathatatlanul egyike a küldeményművészeti hálózatban valaha létezett legfontosabb konceptuális projekteknek.

1984-ben a belga művészeti adminisztrátor, Guy Bleus összeállította a Commonpress projekt dokumentációját[8]. A projekt eredetéről a következőket írta:

„A CP nem egy »közönséges« művészeti magazin. Különlegessége a »közössége«. Résztvevői által és résztvevői számára jött létre, ők hozzák létre és terjesztik egymás között: minden számot más szerkeszt. Ez a majd hét éves művészfolyóirat sajátos eredettel és fejlődéstörténettel rendelkezik. A CP atyja és motorja egyszemélyben a lengyel Pawel Petasz, aki e szóban forgó új művészeti médiumot, e kitűnő művészeti fórumot és műformát 1977 decemberében indította útnak (ekkor adta ki az első számot). A folyóirat rövid története szorosan kötődik a küldeményművészet mint globális mozgalom fejlődéséhez. Mint a küldeményművészeti háló első szálai, a CP is kicsiben indult. Mégis ez a nemzetközi igényű kis független folyóirat már az első számában is (a maga 17 résztvevőjével) szilárd koncepciót fogalmazott meg: minden résztvevő számára kötelező, hogy összeállítsa, sokszorosítsa és terjessze is a saját számát. Durva szabálynak tűnik, de valójában ez az alternatív folyóirat túléléséhez elengedhetetlen demokratikus alapvetés volt, ami ráadásul nem is volt legyűrhetetlen vállalkozás az egy évtizedre elegendő résztvevővel.

A különböző számok gyorsan követték egymást: majd’ hatvan tervbe vett szám hét év alatt. Persze személyes és társadalmi szintű bonyodalmak néha akadályozták a kiadást. Néhány, személyes gondokkal küszködő művész még nem készült el a vállalt számmal. Emellett ott volt a hatalmasra duzzadt résztvevőszám, ami megnehezítette minden egyes szám finanszírozását, szponzorálását.

Mintha mindez nem lett volna elegendő, 1981-től kezdődően a politikai éghajlat is megváltozott Lengyelországban: a postai küldemények katonai cenzúrája arra kényszerítette Pawel Petaszt, hogy átadja a CP koordinációját a kanadai Gerald X. Jupitter-Larsennek.”[9]

Petasz 1977-től számos projektet szervezett; első, karácsonyi kiállításán harmincan vettek részt. Még ugyanabban az évben kezdeményezett egy másik, nemzetközi projektet, Circle ’77 [Kör ’77] néven, amit az elblagi UniArt galériában rendeztek meg százhuszonhét, a világ minden tájáról jelentkező művész részvételével.

1978-ban rendezte meg a Transparent Art Show-t [Átlátható művészet kiállítás], melyen harmincnyolc résztvevő diáit mutatta be. A következő évben két tárlatot szervezett: az Elblag Spring Salon [Elblagi tavaszi tárlatot] és a Five Collective Pictures for Competitions [Öt kollektív kép versenye] címűt. A ’80-as években Petasz két hosszú távú projekten dolgozott, a This is Mail Art [Ez a küldeményművészet] és a This is I(AIL) Art című kiállításokon; mindkét projektet 1991-ben állították ki a De Media galériában, a belgiumi Eeklo-ban.

Szintén fontos akciója volt a Square 88 kiállítás, a küldeményművészeti hálózat egyik első számítógéppel készített művészeti kiállítása. Ez az elblagi Centrum Sztukiban rendezett kiállítás jelölte ki Petasz mind a mai napig tartó számítógépes alkotói korszakának kezdetét.

Petasz számítógépes műveiben gyakran keverednek a kommunizmus szimbólumai régi fametszetekkel, rajzokkal, nyomtatott kartonokkal, szótári szócikkekkel és más, különböző helyekről vett ikonikus anyagokkal, amelyeket beszkennel, majd a számítógépen kollázsol. A szöveges és a képi megjelenés keveredik: ez a sajátosság az újabb munkáit a korábbi, bélyegzőlenyomat alapú vizuális költészeti kísérletekhez kapcsolja.

A Stamp Art Gallery-ben rendezett kiállítására készült munkáiban a ’70-es években használt régi gumibélyegzőkkel nyomta felül számítógépen készített kollázsait egybefűzve ezzel a két fő érdeklődési területét. A bélyegzőlenyomatokon kívül színes ceruzával és vízfestékkel színezte tovább az eredeti képeket.

Egyik 1996-os munkája, a Sugar-Coated Bullets [Kandírozott töltények] saját leírása szerint a következő elemeket tartalmazza:

„1) az elblagi főutca, 2) kézzel metszett ’70-es évekbeli bélyegzőlenyomatok digitális formátumban, valamint 3) Pawel Petasz Moszkvában, egy olyan helyen, amely különösen kedves az amerikai szívnek, még ha olyannyira hideg, barátságtalan és ronda is.”

Ezek a „kandírozott töltények” emlékeztetnek Petasz korábbi elmélkedéseire a lengyelországi kommunista titkosrendőrségől.

„Mindent a feje tetejére állítottak a kultúránkban, a fehér volt a fekete, és bár tudtad is, hogy ez nem igaz, a tévé, az újságok és a jelszavak nem hagytak menekülési lehetőséget; a fehér A fekete! Ez maga volt a horror.”

És most, hogy a titkosrendőrség és a kettős-beszéd kámforrá vált, újabb akadályok gördülnek elénk –– elsősorban anyagi természetűek. Petasz úgy mutatkozik be, mint „szabadúszó vizuális művész és designer, aki egyszerre pazarolja idejét és jövedelmét marginális és efemer műfajokra. Országos úttörője a számítógépes grafikának és kollázsnak, de egy tapodtat se tud előbbre lépni.” A kétségbeesés sosem áll távol Petasztól (Perneczky mindezt „általánosan groteszk lengyel humor”-ként fogalmazza meg), ezzel együtt személyes kreativitása sokak számára továbbra is inspirációként hat szerte a világon.


Fordította: Kotun Viktor

_______________________________
[1] Petasz, Pawel: Mailed Art in Poland, in: Eternal Network: A Mail Art Anthology, University of Calgary Press, Calgary, Canada, 1995, p. 90.
[2] Lásd a kapcsolódó dokumentumokat: Intellectual Benefits of Art (A ford.)
[3] Lásd a kapcsolódó dokumentumokat. (A megadott linken a Kozłowski és Kostołowski által szignált szöveg egy 1972-es verziója érhető el, ami nem teljesen azonos a Held által itt idézett verzióval. A ford.)
[4] Rypson, Piotr: Mail Art in Polen, in: Osteuropa Mail Art im Internationalen Netzwerk, Staatliches Museum Schwerin, Schwerin Germany, 1996, p. 87.
[5] Petasz, Pawel: Mailed Art in Poland, in: Eternal Network: A Mail Art Anthology, University of Calgary Press, Calgary, Canada, 1995, p. 89—93.
[6] Perneczky Géza: A háló. Alternatív művészeti áramlatok a folyóirat-kiadványaik tükrében 1968-1988, Héttorony Könyvkiadó, Budapest, 1991, pp. 87–90.
[7] udapest, 1991, pp. 87–90. Lásd a magazin bemutatását kronológiánkban. (A ford.)
[8] Bleus, Guy: What is Commonpress?, in: Commonpress No. 56. Commonpress Retrospective, Administration Center, Wellen, Belgium - Museum het Toreke, Tienen, Belgium, September, 1984, pp. 106–108.
[9] Lásd a projekt dokumentációját (A ford.)

Mail Art Chro No Logy

new projects | artpool | archive | center
| library | collections | search | contact