[Hangköltészet]

Francesco Cangiullo
Kottavers
*

A zene egyetemes nyelv: azok az emberek, akik el tudnak olvasni egy kottát, sokkal többen vannak, mint ahányan eredetiben el tudnak olvasni egy könyvet. Ezért a kottalapra írott verset azokon kívül, akik értik a nyelvet amin íródott, végtelen számú (minimális zenei ismerettel rendelkező) más ember is el tudja olvasni, akik ha az eredeti nyelven nem is, de zenei oldaláról mindenképpen érteni fogják; azaz érzékelni fogják ritmusának melodikus és vidám részeinek váltakozásait, a magas és mély szó-hangjegyek árnyalatait, vagyis a lekottázott lírai rajzolatot.

Más szóval ez annyit jelent, hogy legújabb futurista kreációm, a kottavers, azon kívül, hogy lehetővé teszi a költeménynek és annak velejárójaként a vers természetes zenéjének egyidejű grafikus ábrázolását, a szűzföldek hihetetlenül nagy távlatát nyitja a költészet területén. Annak a költészetnek a területén, mely jó ideje már teljesen sivár lenne, ha jeles barátom, Marinetti vagy tíz éve nem hódította volna meg a „szabad szavas versek” csodálatos birodalmát, ahol azóta utánunk, első futuristák (Marinetti, Cangiullo, Buzzi, Boccioni, Folgore, Mazza, M.Carli, Govoni, Carrá, Jannelli, Soffici és Pasqualino) után ott szilajkodnak a futurizmus új nyájainak bohém és féktelen csikói, Vittorio Veneto hazájának ifjú költői, a legtekintélyesebb lapok intelligens újságírói (pl. A. Fraccaroli), és mindenekelőtt pedig Gabriele d'Annunzio (Nottuno).

A kottaversről röviden azt mondhatom el, hogy megoldja a többé-kevésbé szabad szavas vers mindennapi többszólamúságának rendkívül fontos problémáját, mivel képes időben is ábrázolni a hangutánzókat és zörejnyelvet (pl. Az ólomkatonák és a Piedigrotta trombitái c. versekben).

A kottaversben ezen kívül a korona használatával elkerülhető a magánhangzók és az egyszótagos szavak primitív ismételgetése, mely igen pontatlan és a legkevésbé sem szintetikus. Így például

„deeeeeeeeee” helyett azt kell írni, hogy „dê”, „kőőőőőőőőőőrút” helyett pedig, hogy érzékeltessük annak hosszát, azt írjuk, hogy kőr>út., stb.

És ez így jól is van.

Mindenesetre kottára írni az adott verset - vagy ami még jobb, eleve azon keresztül hallani, hogy ily módon az ihlet a zenei rajzolattal együtt keletkezzen - kétségtelenül hatásosabb, teljesebb, érdekesebb, zseniálisabb; hiszen a mai költészet mindenekelőtt szabad szavas líra, azaz nem más, mint többszólamú ritmusok és színes zajok együttese, színeké, melyek dalolnak, csengnek, harsognak, dübörögnek.

Természetesen semmi sem tökéletes és végleges mihelyt megszületett. Semmi sem születik teljesen átgondoltan és hibátlanul. Azt kívánom, tekintsenek csak mások is erre az új horizontra, s javítgassák, tökéletesítsék vitathatatlanul nagy művészi értékkel bíró találmányomat. A művészetek egyre inkább egymásba olvadnak bonyolult és olyannyira fogékony művészi érzékenységünk révén, vagyis újabb esztétikai emóciókra sarkalló ösztönünk révén.

Az ezeréves művészetek egyenként, önmagukban mára már csak olyanok, mint a kifacsart dicső citromok - ó jaj, akárcsak a szerelem!

Éppen ezért a művészi Eredetiség és Érzékenység ma csakis a Költészet, Zene, Festészet és Szobrászat által alkotott Műből születhet. Szükségszerű tehát, hogy a művész költő, zenész, festő és szobrász is legyen egyben, technikailag is. Ez azt jelenti, hogy csakis komplex, egyszerre poétikus, plasztikus, színes és zenei műveket alkothat, melyek aztán - bár a négy Szép Művészetből lettek - egy új Művészetet hoznak létre, mely sem költészetnek, sem festészetnek, sem pedig szobrászatnak vagy zenének nem nevezhető, hanem valami egészen más: egy ötödik Szép Művészet, amely még szebb mint a többi, mert még új, érintetlen és fiatal.

Ez persze a legtöbb, ami csak a művész-ifjúságtól elvárható, de ez magától értetődő is, azon egyszerű oknál fogva, hogy sokkal köny- nyebb volt újat alkotni más időkben mintsem saját koromban.

Nápoly, 1922. október 11.

* in: Manifesti e documenti teorici del futurismo, Spes-Salimbeni, Firenze, 1980
magyarul: in: Szkárosi Endre (szerk.): Hangköltészet. Szöveggyűjtemény, Artpool, Budapest, 1994., 17-19. o. <>