OPTOFONETIKA

RAOUL HAUSMANN

       A cél, amit magunk elé tűztünk, nem egyéb, mint egy új ősállapothoz, egy új eredetiséghez való elérkezés. A nyelv elemei és a látás elemei újszerűen bukkannak fel előttünk. Világhelyzetünk új ősjeleket kíván tőlünk: tegyünk eleget neki! Ugyan most még csak betűzve dadoghatjuk a nyelv és látás elemeit – de az absztrakciót, a l’art pour l’art átmeneti korszakát már elhagytuk! Energikus léptekkel közeledünk a szintézishez, sikerülni fog nekünk a fény és hang vibrációinak összekapcsoló formát adni. Félredobjuk a tudományos optika siralmas tanait, és mindenki előtt fel fogjuk tárni a fény és hang megegyezését. Ellipszoid szemünk világítása a mi számunkra nem bír többé teremtőerővel, de a vibrációkból, melyeket most már felismerünk, egy új szoláris optika fog megszületni, mely nem mechanikus s nem magának a fénymozgásnak lényege… Immár nem az a cél, hogy egy nekünk lehetetlen filozófia allegóriáit mint világképünket unos-untalan tovább vetítsük, mert nem a múlt meseországában és nem a jövő meseországában élünk, hanem az eleven emanációban. Most: Csak tökfilkók gondolják, hogy a világ három dimenzióval el van intézve: az idő–tér dimenziója a dinamika segítségével elevenedik meg és hatodik érzékünk a szellemi mozgás! Ez a hatodik érzék képesít bennünket a mechanikai természetnézés hézagainak magneto-kemikus energiával való kitöltésére. Az idő–tér érzék összes érzékeink közös nevezője. Hol az új agy, az új szerv, amely nem a múlté többé, mely nem a legkisebb mérhető egységgel, az atommal operál, amely az idő-térvilág mozgó idő-térvilággá való átalakulását először ismeri fel teljes világossággal? Mely már nem csak gondolkozik felőle, nem csak régi posztulátumokat állít fel filozófiai módszerrel, mint teszem azt, az atomszétválást, ami nyilvánvaló badarság – mert az alkotó fluidum materializációja sohasem degradálható számszerű egységek csökkenéséig. Mi új ezen a földön? Válasz: kizárólag a föld maga, amely az emberek összes, állítólag örök érvényű igazságain túl, atmoszférájának magakiválásának követésére késztet bennünket. Az ember egy földatmoszféra-forma, amelyet sem a logosszal, sem az etikus törvénnyel nem kényszeríthet arra, hogy magától táruljon föl előtte. És ha újat, új mozgást, új újjászerveződést érünk el, akkor azért érjük el, mert az univerzális szférában érzékemanációink egy kiszélesedése végeztetett el. Ez úgy hangzik, mintha fátum, mintha kapituláció volna, pedig nem jelent mást, mint magunkat egy föld-központi szerveződés értelmében egy mindeddig még kifürkészhetetlennek talált alap-ok értelmében tisztán fiziológiai módon megszabadítani az eddigi banális érzéshátterektől, a tragédiás embertől; nem jelent mást, mint egyszerűen a határok új megösmerését és következésképp ezek kiszélesedési lehetőségeinek a technikai munka körébe kapcsolását. Minden régi, semmi sem használható a filozófia, a pszichológia elmállott az ember törvényt adó akarata alatt – csak a fiziológia ifjú és új, mint a teremtés első napján.

       Mit tudunk mi a mi érzékeinkről, mit az idő–térről? Fel tehát, hódítsuk meg minden eszközzel a szenzualisztikus technikákat és új artikulációkat.

* * *

       Ma még arra a tényre sincsen kielégítő magyarázatunk, hogy a külvilág szemhátterünkben projiciált fordított képét helyesen, vagyis a felső dolgokat fent, az alsókat lent észleljük… És addig nem is találunk kielégítő magyarázatot, mígnem alkalmazunk egy kevésbé specializáló kutatási módszert. Ha a régi titkos tudományok arról beszélnek, hogy a fény és hang összetartoznak, úgy a modern technika ennek bizonyítékát szolgáltatná a lefényképezett zenében, az optofonban és némely, az élőlények térérzékére vonatkozó kutatásban. Ha közelebbről vizsgáljuk ezeknek a kutatásoknak összetartozóságát, szükségképpen arra a következtetésre jutunk, hogy a számunkra hallható hangsorokon és számunkra látható színjelenségeken felül és túl e kétféle emanáció között még kapcsolatok vagy átmenetek léteznek. Hangjaink a dudorászástól kezdve 32-től mintegy 41 ezerig rezegnek a zenei hangokban, a fény a szemeinkkel észrevehető vörös, narancssárga, kék, zöld, ibolya színskálákban a leglassúbb vörösség 400 billiójától az ibolya 800 billiójáig rezeg másodpercenként. De itt a rezgések csökkenésében az infravörös alatt kell lennie egy lehetséges transzformációnak a hang, az akusztika irányában, mint az éneklő ívlámpa mutatja, melyet a hangok lefényképezéséhez használunk. Ha egy ívlámpa áramkörébe telefont kapcsolunk be, a fényív az akusztikus hullámok következtében – melyet a mikrofon továbbvezet – rezgésekké alakul, melyek pontosan megfelelnek az akusztikus rezgéseknek, vagyis a fénysugár formáját illetőleg az akusztikus hullámokhoz képest módosul. Ugyanakkor az ívlámpa hangosan és világosan visszaad minden, a mikrofon által előidézett akusztikus megnyilvánulást, mint beleéneklést, beszédet stb. Ha mármost az akusztikusan mozgó fényív elé egy Selenzellét teszünk, mely különböző megvilágítási fokoknál különböző ellenállásokat ad a villamos áramnak, akkor a fénysugár indukciós áramok létrehozására és megváltoztatására kényszeríthető, míg a Selenzelle mögött lepergetett filmen a fotografált hangok szűkebb és tágabb, világosabb és sötétebb csíkok képében jelentkeznek, melyeket az eljárás megfelelő visszafordításával ismét hangokká változtathatunk. Az optofon az indukált fényjelenségeket ugyancsak a Selenzelle segélyével egy a vezetékbe bekapcsolt hallgatókagyló által hangokká változtatja, tehát ami a felvevő állomáson mint kép jelentkezik, az a közbeeső állomáson már hang, és ha a forráshelyen végbemenő optikai folyamatok felvételére találnak, ezek a telefonban hangot adnak és viszont. Az optikai jelenségek sora szimfóniává változik, a szimfónia élő panorámává. Megfelelő technikai felépítésnél az optofon avval az erővel, helyesebben avval a képességgel rendelkezik, hogy minden optikai jelenségnek megmutatja a maga hang-ekvivalensét vagy más szóval, hogy a fény és hang rezgéskülönbségeit transzformálja – m e r t  a  f é n y  r e z g ő  v i l l a m o s s á g  és  a  h a n g  i s  r e z g ő  v i l l a m o s s á g. De hogy az emberi rend, a térorientáció hogyan megy végbe ezeknél a jelenségeknél, arra a következő kísérletek utalnak:

       Még soha sem sikerült élő embernek nagyobb, sík alapú mezőn – mondjuk a velencei Szent Márk téren – behunyt szemmel elérni a tér átellenes oldalára. A kísérletezők vagy jobbra, vagy balra 15–20 méternyire elhajlanak, hogy félkörben menve, a tér egyik vagy másik oldalához érkezzenek el, mindig meglehetős távolban a kiindulási ponttal átellenes hosszoldaltól. Ha egy további kísérletet veszünk vizsgálat alá, szükségképpen arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a térképzetnek a fülkagylóban van a kiindulási pontja, s hogy tehát a Szent Márk téri kísérlet sikerrel végződnék, ha a kísérleti személyt bekötött szemmel, de akusztikus jel felé indítanánk el. Hogy a tértudat székhelyét megállapítsuk, négy tengeri malacot vettünk, amelyek közül egyiknek bal fülkagylóját, másiknak jobb, harmadiknak pedig mindkét fülkagylóját kioperáltuk, míg a negyediket sértetlenül hagytuk. Ezt a négy állatot egy eleséggel telt dobba tettük, melyet előbb jobb felé forgó mozgásba hoztunk. Ezúttal megállítást nyert, hogy az operálatlan állat nyomban felhagyott az evéssel, a bal fülkagylójától megfosztott ugyancsak felhagyott az evéssel, míg viszont a másik két állat zavartalanul folytatta. Ha ellenben a dobot ellenkező irányba, tehát bal felé forgattuk, a jobb fülén operált állat szüntette be az evést és most a bal fülén operált folytatta; mindkét esetben – tehát akár balra, akár jobbra forgattuk a dobot – csak a mindkét oldalon operált állat nem hagyta magát zavartatni a vele végeztetett mozgástól, míg a mindkét hallókagyló birtokában lévő állat minden esetben befolyása alá került a mozgásnak, és abbahagyta az evést. Ebből teljes bizonyossággal következik, hogy a tértudatnak a fülkagylóban lévő ütközőpontja van a központi agy egy helye számára – viszont ezen a helyen, ahol a hallás vezetéke végződik s ahol a haptikus emanációk székhelyének is lennie kell, joggal tételezhető fel az optikai érzék egyfajta transzformációja, vagy az avval való rokonság, mely érzék aztán maga eszközli tértudatunk létrejöttét, vagyis optofinetikusan a külvilág szemhátterünkbe projiciált fordított optikai képének korrigálását. Ha az emberek előbb gondoltak volna a szem és fül alkotó viszonosságaira és mind az optikát, mind az akusztikát nem kezelték volna önálló tudományként, úgy a központi agynak ezt a pontját, m e l y  t é r b e l i  v i l á g u n k  t u d a t á t  t r a n s z f o r m á t o r o k  m ó d j á r a  k ö z l i  v e l ü n k, ugyancsak meg kellett volna már találni. Mert más élőlények, mint az ember, nyilvánvalóan nem rendelkeznek elkülönített halló s látó készülékekkel, hanem – mint például a méheknél – mindkettő egyben van meg, vagyis csudálatos o p t o f o n n a l bírnak. Eddig is tulajdonítottak ugyan a méheknek bizonyos matematikai érzéket, mely őket arra képesíti, hogy hallatlan pontosságú és egyenletességű hatszögű sejteket építsenek – de azért kétségbe vonták intelligenciájukat. Ez a kétség teljességgel indokolatlan, ha tudatára ébredünk annak, hogy a méh a maga sokcsövű szemével nyilván merőben másképp lát és kell is látnia, mint nekünk a mi egylencsés szemünkkel, mert elsőben is szabad napfényben egy vagy több csőnek mindig egyenesen a nap felé kell irányulnia, és ez a méhet láthatóan egyáltalán nem zavarja – talán ultraviolettet, infravöröset és más, számunkra láthatatlan fényoktávokat is lát –; másrészt pedig ennek a szemnek még más célokat is kell szolgálnia – egészen kétségtelen, hogy egyben akusztikus készülék is. A sejtépítésnél a méh fejjel lefelé ül az építendő viaszsejtben, miközben egy meghatározott zörejt hallat, szárnyai mozgatásával egy meghatározott hangot idéz elő. Kézenfekvő a föltevés, hogy a méh a sejtépítésnél ettől a meghatározott hangrezgéstől hagyja magát vezettetni, hogy ez a bizonyos magasságú és erősségű hang optofonetikusan mutatja neki, hogy a sejtteret, mely persze szintén hangtér, egy az akusztikus törvényeknek alávetett tér helyesen építi-e?! Legyünk továbbá avval is tisztában, hogy a méh röptéből hazatérve, mintegy tájékozódásul mindig bizonyos távolságban röpdös a méhkas nyílása körül, miközben szárnyai zúgását felfokozza, magát a röpülést pedig meglassítja, ami világossá teszi előttünk azt, hogy akusztikus úton puhatolja ki a szükséges rezonanciát, jelen esetben a nyílásét – soha se röpül be egyenesen, aminek ugyan szintén nem volna akadálya, ha az úgynevezett szem tiszta szem és nem optofon volna. És továbbá: ha a méhkast a méhek távollétében addigi helyétől mintegy egy méternyire eltoljuk jobbfelé, a visszatérő raj előbb azt a helyet fogja körülzümmögni, amelyről eddig tájékozódott a nyílás holléte felől, de mert természetesen nem tud rezonanciát előidézni, a kas nyílásának régi és új helye közti úgynevezett geometriai pontig folytatja útját. Ebből a méh további nagy matematikai képességeire és csekély intelligenciájára következtettek, holott semmi sem igazolja jobban a méhek intelligenciáját és a megfigyelők ez irányú fogyatékosságait – egészen érthetetlen volna, miért ne járhatna el egy egész fajta bonyolult matematikai szabályok alapján szervi lehetőségeivel teljes ellentétben. Ha az úgynevezett szem tényleg szem volna, semmi se állana a megváltoztatott helyű kas megtalálásának útjában – de ez a szem éppen optofon, a tájékozódás csak akusztiko-optikusan történhet, és ebből a szempontból a méh rendkívül éleselméjűen jár el. Mindenesetre éleselméjűbben, mint az ember, aki saját szervezetének közelfekvő összefüggései iránt semmi megértéssel nincs, hanem azon vesződik, hogy az őt körülvevő sötétséget mindenféle lehetetlenül mesterkélt megmagyarázási kísérlettel még áthatolhatatlanabbá tegye. Mi azonban az optofonetikát – mint idő-tértudatunk egzakt kiszélesítési lehetőségét – technikai tökélyre akarjuk juttatni, mert nem tudunk és nem akarunk elismerni semminemű összefüggéseket a festészet, a zene mint szentimentális rendek régi műfajaival.

Fordította: Gáspár Endre

Forrás: MA, 1922 VII. Évfolyam 1. Szám


linkek:
Kp´erioum
Fafej
Schwitters
Gottfried Keller századik születésnapja
Mérgelődik a német nyárspolgár
Két dadaista személyiség: Huelsenbeck és Baader


[DADA] [hang-kép] [hangköltészet] [al02] [Artpool] [kereső]