KISS-PÁL Klára:
Luther Blissett - legenda a globális tudatlanságról

"Mindig mondtam - mondta David Bourdon művészeti író,[1] amikor Ray Johnson öngyilkosságáról értesült -, hogy ha Ray személyisége nem állná útját - művészetét nagy érdeklődés kísérné."

A hivatalos művészet képviselői, akik tisztában voltak a mail art atyjának tartott művész jelentőségével, de - a műkereskedőkkel és a galériatulajdonosokkal, egyáltalán a művészi élet hivatalos szervezőivel szembeni ellenérzése miatt - életében nem tudtak kapcsolatot teremteni vele, fellélegezhettek: nincs itt többé, hogy összekuszálja a szálakat.

Mások - főként a köréje szerveződött igen kiterjedt levelező-csapat tagjai - személyisége legvonzóbb vonásának a kapcsolatteremtés könnyedségét tartották, azt a természetességet, ahogyan felkérte partnereit egy nyitott műalkotásban való részvételre. De egyéb paradoxonokkal is gazdagította a művészeti életet, sok fejtörést okozva ezzel az egyszerű formulák iránt igen fogékony művészettörténetnek.

Mindnyájan ismerték például Ray alapvetően közlékeny, mi több fecsegő természetét, tudták, hogy szinte ismeretlen előtte a diszkréció, csodálatos társalgó és szellemes ember, mégis - s ez csak halálakor derült ki - saját életének személyes részletei teljesen rejtve maradtak még a barátok előtt is.

Ha megpróbálnánk megjelölni Ray Johnson alkotói módszerének, személyiségének és életrajzának azokat az elemeit, amelyek még életében hozzájárultak a Johnson-legenda kialakulásához, mindenképpen szerepelnie kellene közöttük annak a kibékíthetetlen ellentmondásnak, hogy egyrészt mindent megtett, hogy elkerülje a nyilvános szereplést, másfelől pedig már-már betegesen nyilvántartotta, mikor, hányszor, milyen összefüggésben jelenik meg a neve az újságok és folyóiratok hasábjain.

Ugyanakkor miközben egy tökéletesen működő alternatív kommunikációs hálózatot épített ki, amelynek sajátos módszerei között a - bár jószándékú és kreatív - manipulációt is fellelhetjük, saját műalkotásai esetében tökéletesen ellenállt a kisajátításnak - olyan értelemben, hogy még abban az esetben is, amikor közprédára bocsátotta műveit egy "add and return to" utasítással, ő volt, aki irányította az eseményt, és ellenőrizte a fejleményeket. Ezen ellentmondások gyökerét egy alapvető világnézeti tényezőben kell keresnünk, amely életvitelére, személyiségére és alkotói módszerére egyaránt meghatározó volt: tiltakozott a befejezettségnek és az eredetiségnek még a látszata ellen is. Ezzel magyarázható a kollázstechnikák iránti vonzalma ugyanúgy, mint a véletlenszerű elszólásoknak szentelt figyelme, a mail art hálózat kiépítésében vállalt úttörő szerepe ugyanúgy, mint patrónusi tevékenysége a NYCS (New York Correspondence School / New York-i Levelező Iskola) szeánszain. Minden vonzotta, amiben az előreláthatatlan és a véletlen volt meghatározó. Minden taszította, ami végleges, befejezett és helyhez kötött volt.

Mindezt összegezve, meg kell állapítanunk, hogy elhamarkodott volt a műkritikus Bourdon megnyugvást keltő megállapítása, miszerint Ray Johnson megszűnt zavaró tényezőként állni saját művészete útjába, hiszen legendája akkora hatással bír halála után is, hogy - talán még inkább, mint életében - lehetetlenné teszi munkái műtárgyként való kezelését, besorolását, vagy eladását.

Johnson halálának rejtélyes körülményei sok találgatásra adtak okot mind az üggyel megbízott nyomozók, mind a barátok körében, akik ismerték Ray fogékonyságát a rejtett összefüggések és a számmisztika iránt. Természetesen nem tévesztették szem elől, hogy Ray január 13.-án, egy pénteki napon 67 évesen (6+7=13) érkezett egy szállóba, ahol a 247-es (2+4+7) szobát foglalta le, és tudatosan készült halálára, amely 7.15 (7+1+5)-kor következett be. Olyan volt ez, mint egy műalkotás. Az egyedüli végleges műalkotás, amelyben nem a véletlen és a változékonyság játszotta többé a fő szerepet. Művész-barátok emlékeztek még, hogy néhány nappal azelőtt telefonon hívta őket Johnson, s izgatott hangon mondta, hogy élete legnagyobb performanszára készül.

A rendőrség prózaibb oldaláról közelítette meg az ügyet, jóllehet a krimiirodalom néhány köznapi fogását ők is felfedezni vélték a rejtélyes haláleset néhány apró részletében. Nyugtalanító jeleket találtak Ray lakásában (egy 13.-án Los Angelesből postázott képeslapot, Johnson aláírásával, egy Mexikóvárosba szóló repülőjegyet szintén 13-ára, valamint egy kézzel írt jegyzetet, egy Mexikói szálloda címével), amelyekből azt a következtetést vonták le, hogy az öngyilkosság ténye kizárható, ehelyett a gyilkosság gyanúja merült fel bennük. Feltételezésüket - úgy vélték - az is alátámasztja, hogy a közismerten szerény körülmények között élő és a kényelem iránt semmiféle vonzalmat nem érző művész számláján 400.000 dollárt találtak ... Luther Blissett névre.

Szerencsés, akiből még életében mítosz lett. Azon nem fog többé a halál - mondja Hajas Tibor; s valóban, ha Ray Johnsonra gondolunk, láthatjuk, hogy a halál csak még intenzívebbé tette a mítoszteremtés folyamatát. Johnson halála, körülményeinek titokzatosságán túl, azzal is hozzájárult a legendához, hogy felfedte a művész személyiségének azt az oldalát, amely életében ügyesen rejtve maradt még a legközelebbi ismerősök előtt is, s ezek a felfedezések még jobban összekuszálták a róla kialakult, amúgy is ködös képet.

Ilyen felfedezés volt az is, hogy kapcsolatban állt egy bizonyos Luther Blissett nevű emberrel, aki a művészvilágban ismeretlen volt, s nem tartozott a Ray által nagyra tartott egyéb hírességek közé sem. Ez még nem adhat gyanúra okot, hiszen Johnson teljesen ismeretlen, köznapi emberekkel is folytatott levelezést, telefonbeszélgetést, s ha valakinek csupán érdekes neve volt, már felkeltette az érdeklődését. A nevére betett hatalmas összeg viszont arra a következtetésre juttatta a rendőrséget, hogy Blissett valamilyen cinkossági viszonyban állhatott Johnsonnal, akiről közben kiderítették azt is, hogy homoszexuális és kábítószerfogyasztó volt.

Újabb fejezete a történetnek, hogy 1995 novemberében a római Castelvecchi Edizioni kiadásában egy sikerkönyv látott napvilágot, amelynek címe "Mind Invaders. How to Fuck (With) the Media?" /"Az agyroham. Hogyan basszunk(ki) a médiával?"/, szerzője pedig... Luther Blissett volt. A könyv két hónap alatt az utolsó példányig elkelt, kiadója az utánnyomást azonnal megkezdte. A kiadás a Luther Blissett terv részét képezte, amelynek alapítói között Ray Johnsont is megtaláljuk.

A Johnson-üggyel megbízott rendőrségi nyomozótiszt a négyszázezer dolláros betétet e könyv finanszírozásával hozza kapcsolatba, s amennyiben a könyv témája irritálhatta a média hasznosságát valló, s a diverzió Johnsonra is jellemző módszereit alkalmazó CIA-t, azt a következtetést vonja le, hogy a művész eltüntetése nekik is érdekükben állhatott. A rendőrség feltételezései találgatások és magánnyomozások sorát indították el, ennek legmerészebb fejezete egy Johnson meggyilkolását célzó szabadkőműves-CIA összeesküvést sejtetett.

A könyv mindazonáltal Ray halála ellenére is megjelent, ám az igazi Luther Blissett kilétére még mindig nem derült fény. Ez viszont, valamint a könyv kifejezett felkérése, hogy az általa manipulált olvasó tovább manipuláljon másokat, s hozzon létre újabb s újabb LB-figurákat, ezáltal járulva hozzá egy szenzációs zűrzavar kialakításához, sokezer fantomalakot szült.

Luther Blissett (gyakran Ray) égisze alatt - főleg Olaszországban - szabotázsok, rádióadások, performanszok, együttesek, videóelőadások, pszichogeográfiai kutatások folytak, akkora identitászavart okozva, amely Ray-nek is becsületére válhatott volna.

A legenda Amerikát elérve hatalmas méreteket öltött, a 96-os San Diego-i Szociometriai Vásáron már Luther Blissett Bemutatót is tartottak, de szinte mindenhol megszülettek a Blissett-legenda helyi fejezetei (ld. az albániai virtuális performanszok, a rejtélyes Baltimore-i graffiti, és számos mail art kiállítás) [2]

A legenda nyomába szegődve egy spanyol művész, aki stílszerűen maga is a Luther Blissett nevet viseli, megpróbálta kinyomozni eredetét, s megtalálni annak feltehetőleg létező igazság-magvát. Johnson barátaitól értesült arról, hogy néhány évvel ezelőtt a művész egy újságkivágást kapott egy olasz levelezőpartnerétől (talán Ruggero Maggitól) saját nevével, amelynek hátoldalán egy cikket talált az amerikai nemzeti futball-válogatottról, s abban állt ez a mondat: "ezt a gólt akár Luther Blissett is lőhette volna!". A spanyol művész elmondja, hogy Luther Blissett brit labdarúgó volt, aki a nyolcvanas évek végén vonult vissza. Azelőtt a Watford Football Clubban játszott, amelynek tulajdonosa és elnöke... Elton John volt. 1983-ban a a Milánói MFC szerződtette, így Olaszországba költözött, ahol azonban nem sikerült megszoknia a ligát, s egy év múlva a klub visszaküldte Angliába.

Olaszországban teljes csődnek tekintik szereplését. Egy Vittore Baroninak küldött rövid levélben Johnson megkérdezi: mellesleg, ki is az a Luther Blissett? A megkérdezett, visszaemlékezve a katasztrófát okozó játékosra, nevetni kezdett. Saját levelében továbbította a kérdést Stewart Home-nak a Neoista Szövetségtől.

Miután válaszában tisztázta, hogy Blissett neve Angliában korántsem csengett olyan rosszul, mint Olaszországban (az 1982-83-as bajnokságon huszonhét gólt lőtt), Stewart Home a Londoni Pszichogeográfiai Társulatot alkotó barátaival együtt egy pszichogeográfiai "fúrásra"[3] Greenwichbe indult. Itt a társaság megtalálta a Blissett utcát, amelyről a következő napokban kiderítette az LPT, hogy egy áldozatkész viktoriánus papról nevezték el.

A Luther Blissett-sztori ártalmatlan, jópofa epizódként jutott el Londonba, és sokfelé terjedő ragályos történetként került vissza Olaszországba. Ennyit tudott meg a spanyol művész. Ám tegyük még hozzá, hogy e felfedezések valóságértékét illetően nem árt óvatosnak lenni, hiszen a Ray Johnson által finanszírozott könyv is figyelmeztet, Luther Blissett-ügyben ne higgyünk senkinek.

Tény hogy még Ray életében (valószínűleg 1994-től, más forrás szerint 1983-tól) létezett egy - a művész különböző klubjaihoz hasonló, s talán éppen általa létrehozott - Luther Blissett Társaság, amelynek neve alatt különféle tervek, csínytevések születtek, s amelynek már ekkor legfőbb céljai között szerepelt a közvélemény megtévesztése, illetve a média manipulációs módszereinek gyakorlati illusztrálása, amint ezt a LB-projekt részeként kiadott Mind Invaders is tanúsítja.

A Ray halála után megjelent könyvben meglepően sok a művész észjárására valló s az ő kommunikációs stratégiáját követő ötlet. Mint ahogy az sem lehet csupán véletlenszerű egybeesés, hogy a könyv diverzionista felhívása az olasz barát Vittore Baroni tisztelgő felkérésére is rímel: "Hozzuk létre saját Ray Johnsonunkat, s hagyjuk szabadon ötvöződni az eredetiekkel. Őrízzük elevenen és mindenki számára láthatóan a virtuális Ray-ek legendáját, félemlítsük meg a szarházi műkereskedőket, s a dicsőség halál utáni kisajátítóit."[4]

Mindezt figyelembe véve látnunk kell, hogy Johnson művésztársai oroszlánrészt vállaltak a Blissett-legenda elterjesztésében.

Akár azt is mondhatnánk, hogy a Ray Johnson-legenda a művész halála óta Luther Blissett néven él tovább. Ha csak néhányat akarnánk felsorolni a számos egyesület, akció, terv, személy, performansz, blöff, könyv, zenekar stb. közül, amely ezt a fedőnevet viseli, mind minőségi, mind műfaji, mind eszmei tekintetben igen vegyes képet kapnánk.[5] Amit tekinthetünk akár tisztelgésnek is a művész emléke előtt, aki alkotói módszere sarkalatos pontjának a magas és az alacsony összemosását, a különböző jellegű és származású információk keverését, és a műfaji átfedések propagálását, egyszóval az igen tágan értelmezett kollázstechnikát tekintette.

A műveknek, eszméknek és szervezeteknek ez a nagyon heterogén csoportja egy tekintetben viszont valódi egységet alkot, nevezetesen hogy felismeri a kommunikáció mediált voltát és azt a veszélyt, amelyet (noha szükséges) a manipulált közlés és a szelektív információátadás jelent a társadalomban és a művészetben egyaránt. Ez a tudásuk közvetve vagy közvetlenül Ray Johnsontól származik.

Az újabb s újabb fejezetek felbukkanása, beépülése a Luther Blissett-legendába, majd cáfolatuk, átértelmezésük, szelekciójuk, vagy kihullásuk oly módon történik, ahogyan a tudatáramba beépülnek, ott átértelmeződnek, vagy kihullanak az új információk. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy Johnson életműve maradéktalanul ezt az egy törvényszerűséget követte. Akkor is, amikor újra- meg újraforgalmazott küldeményeket küldött levelezőpartnereinek, amikor megcsonkította kollázsait, amikor a New York Correspondence Schoolt szervezte, amikor telefonbeszélgetést folytatott idegen emberekkel, amikor fehérnemű-listát készített, s amikor megfestette híres emberek fürdőkádját.

Az ember tudata természetszerűen nemcsak hasznos és érdekes tudnivalókkal van tele, de kiterjedt helyet foglalnak el benne a jelentéktelen, olykor zavaró gondolatok, képek is, olyanok például, amelyekre a pop-art hívta fel a figyelmet. Ray Johnson érdeme, hogy a tudatnak ezt az állandó mozgását, változását, beszűkülését vagy kitágulását életművében már-már kézzelfoghatóvá tette. Az alternatív kommunikációs hálózat kiépítésében vállalt úttörő szerepe is csak következménye annak a törekvésének, hogy minden gesztusával, minden leírt sorával és vonalával a pillanat tudati lenyomatát dokumentálja. Az NYCS-nek nincs története, csupán jelene van - mondotta egyszer, s ez a megállapítás állandóan átalakuló életművére is érvényes.

Ha csak kis mértékben is fogékonyak vagyunk a rejtett összefüggések iránt, ezzel is adózva a művész szellemének, azt sem tekintjük véletlennek, hogy a Blissett-legenda melegágya a sokak által Johnson-i ihletésűnek tartott Internet.

Két szempontból is alkalmas az Internet egy Ray-jel kapcsolatos legenda terjesztésére. Egyrészt a mail art és a network már-már emblematikusnak tekinthető kapcsolata miatt. Az Interneten - a működését szabályozó jogi normák hiánya következtében is - erkölcsi, anyagi és fizikai korlátok nélkül bárki bármiféle információt közzétehet. Ezzel a magas és az alacsony kultúra határait összemosó, az eredetiség tényét kétségbevonó, és olcsó megoldásokat kereső mail art hagyományait folytatja. Másrészt mert a cyberspace-ben, e senkiföldjén nyílik a leginkább alkalom - a globális tudás illúzióján túl - a pillanat és a tudás illékonyságával való szembesülésre.

Volt aki az Internetet egy Johnson-féle "nothing"-nak tekintette.

A kezdetben kifejezetten Ray emlékének adózó internetes legenda a sokféle átalakulás, reprodukálás, cáfolat, kisajátítás nyomán témáját illetően látszólag eltávolodott Johnsontól. A Luther Blissett-legenda újabb fejezetei - annak ellenére, hogy Ray művész-barátai újra és újra megpróbálják visszaterelni eredeti medrébe - szinte kizárólag az új kommunikációs médium által felvetett, egyszerre morális és művészeti kérdésekről: az eredetiség és reprodukálhatóság problémájáról szólnak. E kérdések viszont, emlékeztetnénk, a Johnson-i életmű alapvető kérdései is voltak.

A megtévesztés, a számtalanszor reprodukált és újraforgalmazott történet, az eredeti, a másolat és a megkettőzés kapcsolatában felismert filozófiai kérdések a Johnson-oeuvre világnézeti hátteréhez tartoztak.

Kritikusok úgy tartják, a modern mű értékét kontextusa határozza meg. Elképzelhető-e jobb kontextus, megfelelőbb virtuális emlékhely és szebb tisztelgés a művész előtt, aki, annak ellenére, hogy neve óhatatlanul egy lett a mail art névvel, egész életében - s halálában nemkülönben - azon dolgozott, hogy kicsússzon a halott cimkéket osztogató művészettörténet markából?

Jegyzetek

1 New Yorkban élő író a Warhol (Abrams Edition.NY. 1989.) és a Designing the Earth (Abrams Edition.NY.1995) című könyvek szerzője, Johnsonról a Roslyn Harbor-i kiállításának katalógusában (Ray Johnson Collages. Valentine/ Snakes/ Movie Stars ) és az Artforum 1964 szeptemberi számában (An Interview with nosnhoJ yaR), valamint az Art International 1969-es novemberi számában (Notes on a Letterhead) írt.    <>

2 A hatalmas kiterjedésű Luther Blissett-legenda részleteiből szemelvényeket közöl. a spanyol P.O. Box nevű mail art folyóirat 1996 január 13.i, Ray Johnson emlékének szentelt száma, ld. még: Vittore Baroni Arte Postale-jának 1996 márciusi példánya, a bolognai Panoráma 1996 márciusi száma, a "Toto, Peppino e la guerra psichica" c. antológia (AAA edizioni. Viareggio. Udine), a "Luther Blissett" c. háromhavi folyóirat (Grafton Kiadó. ). 9.száma, Giuseppe Genna Net.generation című könyve (Oscar Mondadori. Casa Editrice di Segrate.1996), valamint a körülötte folyó vitákról az Internet A-Infos Hyper Archive anyaga.    <>

3 A pszichogeográfiai fúrások lényege, hogy a csoport tagjai gyalog,vagy kerékpáron átszelik az adott várost, és közben nyomon követik a különböző helyek változó architekturális és urbanisztikai megoldásai által létrehívott tudati és kedélyváltozásokat    <>

4 Arte Postale! 69. szám, 1995 tavasz    <>

5 Hogy csak a legkülönfélébbeket említsük: ezt a nevet viseli a Monty Cantsin neoista csoport és filozófiája (ld.az interneten Monty Cantsin: The House of Seven of Nine Squares, Berlin c. anyagát), egy bolognai fantomrendező, akinek filmjeihez a Vittore Baronival kapcsolatban álló Le Forbici de Manitu együttes szerzett zenét, a bolognai Radio Kappa köré szerveződő Pszichogeográfiai Társaság, a háromcsapatos labdarúgás elvét kidolgozó terv, a RAI Chi l'ha visto? c. műsorában elhengzott blöff, a Velencei Biennálé ellen irányuló pszichológiai hadjárat (ld. még: a felsorolt irodalom)   <>