Hannah Higgins: FLUXUS EXPERIENCE

University of California Press, Berkeley and Los Angeles, 2003

(könyvismertetés)

Ha valaki a saját szülei és azok pályatársainak munkásságáról ír könyvet, hajlamosak vagyunk történeteket várni, afféle kulisszatitkokat, melyeknek gyerek fejjel volt tanúja a szerző és most kész a nyilvánosság elé tárni. (Aki nem tudja, Hannah Higgins két neves fluxus művész, Dick Higgins és Alison Knowles lánya.) Ám szenzációs titkok helyett komoly tudományos művet kapunk, filozófiai megalapozottságú, több éves kutatómunkára épülő szöveget. Tematikus Fluxus krónikát és értelmezést. Történetek azért akadnak: ahogy találomra kinyitom a könyvet a 100. oldalon (!), mindjárt rábukkanok Geoffrey Hendricks tanító célzatú szakállvágó akciójának a leírására, melyet a véletlen bekalkulálhatatlan, életszagú momentuma avat történetté. A sztori így hangzik: egy napra rá, hogy a Ray Johnsonnal folytatott beszélgetés során Hendricksben felmerült a gondolat, hogy megszabadul legendás szakállától, Johnson lenyisszantott arcszőrzetet kapott postán. A szakállat nyomban továbbította Hendricksnek azzal a paradox megjegyzéssel, hogy arról tudja majd azonosítani egykori tulajdonosát, aki természetesen aktív szerepet játszott az akcióban. Higgins számára azonban a történet csak ürügy, hogy művészet és valóság viszonyáról polemizáljon, arról, hogy a valóság, adott esetben egy gumilabda, bizonyos helyzetben művészetté válhat, míg máskor észrevétlen elsikkad.

Csaknem hasonlómód észrevétlenül sikkasztották el a művészet történetéből a Fluxust, azt a mozgalmat, mely a valóság művészetté avatásán fáradozott. Megjelent ugyan róla egy alapos kronológia Owen F. Smith tollából, rendeztek egy nagyszabású kiállítást In the Spirit of Fluxus címmel a minneapolisi Walker Art Centerben, amelyből egy rendhagyó “kísérleti” katalógus is született, és publikáltak a témáról néhány esszét meg tanulmányt, egészében mégis visszhangtalan maradt. Visszhangtalan maradt, mert soha nem volt egyetértés abban, hogy valóban művészetnek tekinthető-e ez az ötvenes években indult, mintegy négy évtizeden átívelő különleges mozgalom, vagy inkább anti-művészetnek, mely azzal állt ellen a szisztematikus besorolásnak, hogy zavarba ejtően sokféle műfajt és törekvést felölelt és számos nemzet eltérő karakterű művészének nyújtott alkotói keretet több generáción át. Tény, hogy maguk a Fluxus művészek sem értettek egyet soha - ismeri el a szerző rögtön a könyv elején - sem a stílus, sem a tartalom, sem a jelentőség dolgában, (sőt, olykor személyes ellentétek is megosztották őket). Ezt pedig nem szeretik a művészettörténészek. Maga Hannah Higgins, a tudományos kutató is szembesül ezzel a nehézséggel, azt mondja, úgyszólván lehetetlen pontos képet festeni a Fluxusról, mert az meghaladja a művészettörténet hagyományos fogalmi kereteit.

Talán itt jön jól a Fluxussal való “vérrokonsága”, ez a szoros személyes kötődés segíti át a kutatót a vállalkozás mélypontjain és ösztönzi kitartó, elfogulatlan megértésvágyát. Higgins abból indul ki, hogy a Fluxus lelke a tapasztalat, azaz az életet igenlő világban-benne-lét és az ezt kísérő reflexió. A Fluxus művészek aktív közreműködést vállalnak a világgal, és a világgal való konfrontációból értelmezik önmagukat. Az én és a világ találkozásának a szerző két formáját emeli ki: a performance művészethez tartozó, mindennapi történéseket feldolgozó Eventet és a személyes használatra dobozolt Fluxus tárgyakat/nyomtatott kártyákat. Úgy véli, ezek képviselik legjobban a Fluxust mozgató tapasztalatot és ezeket középpontba állítva igyekszik felgöngyölíteni és helyére tenni a mozgalmat. A hagyományos interpretáció rendre csődöt mond, amikor értelmezni próbálja ezeket, mert halott kategóriákba kényszerítve az átélésre és részvételre felhívó akciókat, valamint a használatra szánt tárgyakat, lehetetlenné teszi valódi megtapasztalásukat. Higgins ezért nem az egyes munkák jelentését kutatja, hanem azt, hogy a Fluxusban mint mozgalomban hogyan működik a tapasztalat.

Módszerét (szerzői stratégiáját) a helyretétel szó írja le legpontosabban, amit mégiscsak egy konkrét munka újra értelmezésén keresztül tudunk szemléltetni. Daniel Spoerri és François Dufrêne 1963-ban Optique Moderne címmel kiadtak egy könyvet, mely preparált szemüvegeket mutat be. Az egyik szemüveg lencséiből például két tű szegeződik a viselő szemének, melyek - ha felteszi a szemüveget - elkerülhetetlenül megszúrják a retinát. A művészettörténeten iskolázott néző nyilvánvalóan úgy értelmezné a tárgyat/a tárgy képét mint a látás/látvány kioltását, hisz a látvány elméletileg a perspektíva enyészpontjában, illetve a lencsék fókuszpontjában keletkezik, ahol most a hegyes tűk vannak. Ez az interpretáció lehetséges ugyan, mégis a (Fluxus műveket övező) negatív megközelítés példája - mondja a szerző. A pozitív értelmezés a vakság felvállalt megtapasztalása lenne mint alternatív vizuális tapasztalat.

Ez a meghökkentő paradoxon, bármilyen furcsa, objektum és szubjektum szétszakítottságának filozófiai problémájára kínál megoldást. Hisz a perspektíva reneszánsz találmánya test nélküli szemmé degradálta a szubjektumot, amikor a kép enyészpontjába helyezte és létrehozott egy kizárólag onnan értelmezhető illuzórikus világot, melyben az objektum léte - így a saját testünké is - kérdésessé vált, mert csak a szubjektum precepcióján keresztül adott. Daniel Spoerri műve arra tesz kísérletet, hogy az illúzió ellenében megalkossa a látás tapasztalati modelljét, azaz visszahelyezze a szemet az emberi testbe és megmutassa az érzékelés tapasztalati határait. A szemüvegnek tehát nem a látás kioltása a célja, hanem hogy szemléltesse, elméletben lehetséges a világ eltérő módon való érzékelése. Ez a dinamikus modell persze csak úgy működik, ha a néző maga is aktív részt vállal benne (bár a szemüveg hordása nem javallott).

Összefoglalásképpen tehát annyit mondhatunk, hogy a Fluxus Higgins szerint egy olyan mozgalom volt, mely művész és néző aktív együttműködését tűzte ki célul, hirdetve, hogy a tapasztalat nem pusztán az alkotók előjoga, hanem a közönség felelőssége is. Művészet vagy sem, mindenképpen a világ és önmagunk alternatív szemlélete.

(Ivacs Ágnes)