WIRELESS IMAGINATION - SOUND, RADIO, AND THE AVANT-GARDE

Szerkesztette Douglas Kahn és Gregory Whitehead, The MIT Press, Cambridge, Massachusetts-London, 1994

(könyvismertetés)

A múlt század végének két meghatározó találmánya, a fonográf és a rádió új korszakot nyitott a kommunikácó történetében. Az emberi hang reprodukálhatóvá válása, rögzítése és az éter hullámain való továbbítása olyan kérdésekkel szembesítette az embert, mint egyedisége elveszítése, a személyes jelenlét technika eszközeivel való helyettesítése, a halál tabujának áthágása, s a hanggal történő manipuláció. A modernitásról, az avantgardról, a posztmodernről alkotott elképzelésünkben mégsem játszik meghatározó szerepet a hang reprodukálása, hisz maguk a művészek is csupán elvétve ismerték fel ennek jelentőségét, s kevesen éltek az új technika kínálta lehetőségekkel. Próbálkozásaik nem alkotnak szellemében egységes áramlatot, nem hoztak létre kronológikusan egymásra épülő műveket. Mindazonáltal a hang művészete létezik, ha nem is mint homogén, önálló művészeti ág, hanem mint a legkülönfélébb műfajok területéről kiinduló, időben és térben szétszórt kísérletek sora, s a szerkesztők célja - akik maguk is "hangművészek" -, hogy megtörjék a "süket csendet", mely a hangot övezi. A kötet a szerkesztők felkérésére írt izgalmas esszéket, s angol fordításban először megjelenő értékes korabeli dokumentumokat tartalmaz.

Nem igényel komoly kutatást, hogy észrevegyük, a hangnak, mint rádiós hangművészetnek vagy konceptuális, irodalmi és előadóművészetnek úgyszólván nincs irodalma, s a történetéről sem beszélhetünk, hiszen története sincs lévén, hogy nem alakult ki a hang művészetének egy egységes tradíciója. Kultúránk a hallás fölé rendeli a látást. A hangot vagy tárgynak tekintjük vagy a kimondhatatlan metaforájának, vagy a zenét értjük alatta, ha a művészethez soroljuk. Ahogy az avantgard a zenéhez tartozónak vélte a zajt, a hangot, úgy John Cage életműve is fáradhatatlan próbálkozás, hogy a teljes akusztikus univerzumot a zene birodalmán belül határozza meg. A zene ellen irányuló radikális támadások végül mindig visszatértek a zenéhez.

Bár mára létjogosulságot nyertek a kritikában a különböző akusztikus jelenségek, a csend, a zaj, a hangközvetítés, a közvetítési zavar, a hangművészet történetét mégis csupán egymástól elszigetelt pillanatokként írhatjuk le. A jelen kötet ezért nem kínál tudományos igényű elméleteket, azt a "disszonáns, kakofón hangzavart" szólaltatja meg, melyből ezek az egyszeri pillanatok kiválnak. A kötet az 1886-tól 1960-ig terjedő időszakot mutatja be Burroughs ventrilokvizmusával és Cage kísérleti zenéjével, előadásmódjával bezárólag. A kezdet természetesen Edison, az új kor hajnalának mítikus alakja, az elektromosság és a mozi zseniális feltalálója, Villiers de l'Islesle-Adam regényében "a fonográf (meghasonlott) atyja". Olvashatunk Raymond Roussel Locus Solus-áról, Marcel Duchamp ready made-jeinek akusztikai értelmezéséről, Dzsiga Vertov megvalósítatlan tervéről: a "Hallás Laboratórium"-ának felállításáról, Velimir Hlebnyikov akusztikus hatásra épülő nyelvéről, a rádió Marinetti- és Dino Masnata-féle futurista elképzeléséről: a képzelet rádiójáról, a szürrealisták zene-ellenességéről, Antonin Artaud betiltott rádiós talk show-járól, és a klasszikus német hangjátékról. A szerkesztők úgy tervezik, hogy egy következő kötetben folytatják a hangművészet bemutatását, melyet a legfrissebb akusztikus kísérleteknek szentelnek majd a Fluxustól a Hip Hopig.

(Ivacs Ágnes)