a fák között feltűnik az egész emigráció

Haraszty István: A kápolna és a kápolnával kapcsolatos összes megmozdulás, ez valami olyan jellegzetes része volt az akkori időknek, az akkori kultúrpolitikának, hogy mindez az Aczél-korszaknak szinte központi eseményévé vált. Az R-kiállítás, a Szürenon, a Mozgás kiállítás, az Iparterv I–II., zártabb, kicsit belterjesebb dolgok voltak. Ennek az egésznek az összefoglaló momentuma volt a kápolna és a hozzá kapcsolódó események. Az összefüggéseket könnyebb volt felmérni. Kiderült, hogy ki kinek a barátja, ki kivel szeret együtt lenni, és mi az az általános törekvés, ami annak idejében ezt a társaságot foglalkoztatta.

Ahogy most igy vissza tudok ezekre a dolgokra emlékezni, közöttünk az, hogy ki szobrász, ki festő, ki konstruktiv, ki a szürrealizmusnak a hive, ezek úgy elmosódtak. Valahogy nem volt érdekes, hogy ki egy zenekarban játszik, mint egy jelentős zenész, hogy ki az, aki képzőművész, ki az, aki zenét szerez, ki az, aki verseket ir, ki az, aki egyéb más művészeti ággal foglalkozott. Itt mindig az volt a cél, hogy minél egységesebben, minél kitartóbban nyilvánosságra hozni azt, hogy ennek az országnak szüksége van egy másmilyen, egy jobbfajta, egy becsületes képzőművészeti életre, kevesebb befolyásoltságra, kevesebb irányvonalra, és kevesebb gátra.

A kápolna fölszabaditotta bennem is és a közvetlen barátaimban is azt az érzést, hogy itt ami van, az nem jó. Változtatni kell rajta és erre a kápolna volt a legjobb alkalom. Az itteni megbeszélések, beszélgetések, a történések, mind arra irányultak, hogy kifejezésre jusson a másságnak a jelentősége. Az, hogy mi nem fölforgatni akarjuk a világot, az, hogy mi nem akarjuk a rendszert megdönteni, mi egyszerűen csak utáljuk azt, ami eddig volt és valami újat, valami jobbat, valami rendezettebb dolgot szeretnénk. A kápolnában ez volt a fő irányelv. Ennek engedelmeskedtünk magunk részéről és a közösségi érdekek szempontjából.