“Temetődomb. A Central Park és Lower East Side között.
Minden örvendetesen ismerős;
a domboldalon, a fák között feltűnik az egész emigráció.”

Bevezető

Ha az előző század egy megvalósulatlan álma a következő században is érdekel még valakit, akkor arról mint a jövőre vonatkozó dologról kell beszélni.

Ha van olyan ember, aki még emlékszik a kulturális bűnesetként elhíresült balatonboglári történetre, akkor annak a kultúrpolitika manipulációjával átszínezett, legendává vált botrány az emléke, amelyben még a művészetről szerzett valóságos élmény is már csupán mítosz, megtörtént és hallott eseményrészletek szövedéke.

Ha az emlékeket meghatározó politikai dokumentumok a művészeti dokumentumok háttereként új funkciót kapnak, akkor hitelesíteni fogják a műveket és a történetet is. Ettől a művelettől – feltételezhetően – a korábban átpolitizált emlékek elhomályosulnak, és az „új emlékezet” a kulturális örökség részeként őrizheti meg a magyar művészetnek ezt az eltitkolt, agyonhallgatott és ezért természetesen alig ismert területét.

Ha első lépésben a legenda és a mítosz lebontása a legfontosabb cél, akkor a második lépés szükségszerűen a korszak egészének feldolgozása és nemzetközi összehasonlítása lesz. A munka eredményeként felismerhetővé és integrálhatóvá válhatnak a még ismeretlen értékek. Ezek az értékek ugyanúgy szolgálhatják majd a kulturális önépítést, mint a turizmust, ahogy ez már a „kis boglári modellben” is látható volt.

Ha majd a globalizáció hatásának köszönhetően erősödik a személyes, a helyi, a nemzeti stb. identitás igénye is, akkor kezd majd nőni az érdeklődés az ilyenfajta – eleve figyelembe sem vett vagy elfelejtett – kulturális lehetőségek megértése iránt. A boglári „projekt” ugyanis nem csak mint egy sajátos társadalom sajátos esete érdekes, hanem úgy is, mint egy kulturális szerveződés általánosítható modellje. A megfelelő hely és a hatékony együttműködés következtében – a helyzetben levés élménye által – felértékelődik a személyes aktivitás szerepe. A személyes produktumok egymással, a közvetlen és a tágabb környezettel szintetikus viszonyba kerülve kapnak értelmet. Ennek a szituációnak az a haszna, hogy olyan magas szintű helyi értékek keletkeznek, amelyek globálisan is értékelhetők.

A kápolna projekt

A Kápolna Tárlat elnevezéssel 1970-ben elindított első művészeti környezet-elképzelésem, más szóval intézmény-projektem, 1966 és 1976 között formálódott történetté, a katolikus egyházzal való tárgyalás kezdetétől rendőri megfigyeltségem (időszakos) lezárásáig. Az 1968-as és az 1973-as meghatározó dátumok – a kápolna bérleti jogviszonyának kezdete és vége – véletlenül pontosan egybeestek a meghirdetett, majd leállított új gazdasági mechanizmus dátumaival. A kultúrpolitikusokkal folytatott eredménytelen „párbeszéd” 1971-től 1973-ig tartott.